hirdetés
„Kölyökként az élsportolók életét szánták nekem a szüleim, leginkább az édesapám, aki sanyarú gyerekkora miatt nem tudta megvalósítani a sportbéli álmait. A fia sem volt képes erre, majd jött a lánya – vagyis én –, aki hatéves korában került le az egyik budai asztaliteniszklubba, és hamar kiderült, hogy nagyon tehetséges.
A sportbéli tehetség azonban nagyon összetett dolog. Hiába voltak a fizikális adottságaim kiemelkedőek, mentálisan nem tudtam felnőni a versenyzői karrier kihívásaihoz. Edzésen kiválóan teljesítettem, versenyen, kis túlzással, a labdát sem találtam el. Nem csoda hát, hogy a kudarcokat egyre nehezebben éltem meg, ám akkoriban, a hetvenes-nyolcvanas években, nem törődtek annyira a gyerekek lelkével, mint manapság, ezért tíz évet vettek el az életemből a versenykényszerrel.
Ha úgy vesszük, a sport tehát már hat és tizenhat éves korom között is része volt az életemnek.
De nagyon más módon, mint napjainkban.
Teher volt, és ugyan edzeni, a sport mozgás részét nagyon szerettem, utálatos dologként éltem meg.
Huszonegy éves voltam, amikor újságíró lettem a sportnapilapnál. Boldogan számoltam be tudósítóként a különböző sporteseményekről, csodálattal néztem a sztárokat, akik meg tudták valósítani azt, amit én nem – és eleinte nem is hiányzott a mozgás. Annyi fájdalmat okozott a saját sorsomban, hogy jó volt az edzésektől, a saját sportolásomtól egyre távolodni.
A napilapos munka azonban egyre inkább igénybe vett. A mindennapos, szoros lapzárták, a riportalanyokkal és kollégákkal való állandó konfliktusok, ne feledjük, a kilencvenes években azért az újságírás még főleg férfiprivilégium volt, rosszul hatottak rám. Ahogy gyereksportolóként nehezen viseltem a stresszt, úgy fiatal felnőttként is meggyűlt a bajom a folyamatos teljesítés és a sok konfrontáció okozta feszültséggel. Huszonhárom éves koromban mentő vitt el az egyik munkanap után az otthonomból, pánikbetegséget diagnosztizáltak az orvosok, egy hónapot feküdtem a János Kórház akkor még működő pszichiátriáján.
Gyógyszerekkel és terápiával kezeltek, de nem igazán értettem, hogy mi történik velem. Nem fogtam fel, hogy a pánik életem mely hibáira akar rámutatni. Egész kicsi koromtól kezdve nagyon szorongó, aggodalmaskodó természet voltam, minden történetnél azonnal a legrosszabb forgatókönyvet vázoltam fel, sem magamban nem hittem, sem abban, hogy velem bármilyen jó dolog történhet az életben. Érdekes, mert ezzel szemben sok minden érdekelt, művészet, sport, irodalom, természet, utazás, mégis felülírta az érdeklődésemet és az életszeretetemet a folytonos aggodalmaskodás. Mivel azonban a pánikot csak „felületi szinten” kezeltük az orvosommal, semmit sem léptem előre.
Ilyen állapotban ismerkedtem meg későbbi férjemmel, akivel családot alapítottunk, 29 éves voltam, amikor megszületett a lányom. Azonban nem sokáig élvezhettem ki az anyasággal járó örömöket…”
Ha kíváncsi vagy Rita teljes élettörténetére, olvasd el a Remind Bookazine első számában.
hirdetés
