„Nagyon sokszor egy fájó konkrétum sokkal könnyebben feldolgozható, mint egy kétségekkel teli bizonytalan érzet” – Interjú dr. Almási Kitti szakpszichológussal

Elvarratlan szálak. Miért esett a választásod pont erre a témára?

Néha a saját életemből vagy a rendelőben tapasztalt példákból merítek, hogy mi okozza a legtöbb nehézséget az embereknek. Önismereti csoportokon gyakran előkerül a szakítás témája, az emberek nem tudják megmagyarázni, miért ért véget a kapcsolatuk. Bár vannak előretolt magyarázatok, mint az eltávolodtunk egymástól vagy barátok lettünk, de hogy valójában mi váltotta ki a szakítást, azt már nehezen tudják megfogalmazni. A ghosting is gyakori jelenség, ami nyitott sebeket hagy maga után, sokan nem tudják megfelelő polcra tenni, lezárni és ez erős szorongást gerjeszt. Jellemzően viszont egy fájó konkrétum sokkal könnyebben feldolgozható mint egy kétségekkel teli bizonytalan érzet. Egy pszichológus számára elkerülhetetlen, hogy foglalkozzon az elvarratlan szálakkal, idővel mindenki szembesül azzal, hogy van valamilyen nyitott seb az életében, amit még nem tudott lezárni.

Benned milyen elvarratlan szál jött felszínre?

A történet személyes része, hogy egy ismerősöm valóban bántó volt velem valamivel kapcsolatban és eltávolodtunk, jó ideig nem beszéltünk. Később ő keresett meg, hogy bocsánatot kérjen, és bár nem volt túl szoros a kapcsolatunk, ez a találkozás nagy megkönnyebbülést hozott nekem. Az volt a meglepő, hogy azt gondoltam, ez egy teljesen mellékes szál, mert tényleg nem volt központi téma az életemben, és mégis nagy teher esett le rólam. Olyan, mintha blokkolna benned egy energiamennyiséget az, ami tisztázatlan, és mikor már tudod, hogy mit miért csinált a másik, vagy legalább megbánta, a blokk megszűnik, és ez végtelenül felszabadító. Mára már nem kell rá nehéz szívvel gondolnom, nem kínos összefutni. Így lett szemem a témára. Ha egy ilyen „mellékes” szál ekkora megkönnyebbülést tud hozni nekem, akkor érdemes számba venni, hogyha valaki például a saját szüleivel vagy a testvérével nem beszél, azok feloldása milyen pozitív megéléssel társul.

Vannak, akik kevésbé igénylik a lezárást, míg mások képtelenek túllépni egy adott helyzeten enélkül. Te hogy látod ezt?

Valójában a szorongás csökkentését szolgálja, hogy legyen valami lekerekítése egy ügynek, kapjon valaki konkrét válaszokat, mert nem tud mit kezdeni azzal, hogy szabadon lebegnek benne ezek a lezáratlan, átláthatatlan, kétértelmű dolgok. A szorongást a magas lezárási igényű emberek úgy akarják csökkenteni, hogy kevesebb alternatívát mérlegelve inkább gyorsan döntenek, ami nem minden esetben vezet jó kimenetelhez. Az jut eszembe, amikor egy feszült helyzetben ki akarnak préselni egy választ egy olyan emberből, akiben az még meg sem fogalmazódott. A türelemnek szerintem nagyon nagy jelentősége van. Sajnos azonban ha valaki erősen szorong, és abban az átmeneti időben, amíg nem kap választ a nyomasztó kérdésekre, olyan belső félelmei lobbannak föl, amivel nem tud mit kezdeni, akkor képes lehet annyira préselni a másikat, hogy valószínűleg egy rosszabb választ kap végül. Az ilyen típusú emberek, ha hirtelen elfordul tőlük valaki, a szokásosnál is többet szenvednek, jellemzően inkább konfrontálódnak a magyarázat érdekében, nem pedig kivárnak.

És ezen a reakción hogy tudunk változtatni? Azt mondod, a türelem például kulcsfontosságú?

Az ilyen helyzetekben én mindig a gondolkodásmód, a megközelítés megváltoztatásának lehetőségét vetem fel. Először is, próbáljuk megérteni, hogy valójában mi okozza a szenvedést, hogy mi is az, ami zavar ebben? Mi van a negatív érzés mögött? Milyen gondolatok kavarognak? Próbáld meg felismerni, mi a valóság ebben a helyzetben, mi az, amitől valójában félsz, és mi az, ami csak a saját hiedelmeidről és negatív feltételezéseidről szól. Amikor ezt a folyamatot végigvisszük, gyakran rájövünk, hogy valójában sok esetben nincs köze a másiknak ahhoz, amivel éppen mi magunk küzdünk. Inkább a saját hiedelemrendszerünkben gyökerezik, és azért haragszunk a másikra, mert kinyitott egy olyan ajtót, amitől ez – az addig is bennünk élő félelem – aktívvá vált. Felteszed magadnak a kérdést, hogy vajon tényleg igaz-e az, amit hiszek magamról? De ez már inkább a saját önismeretedről és a saját magaddal kapcsolatos nehéz érzésekről szól. Amikor valaki képes felismerni, hogy ezen lehet dolgozni, és hogy a belső megnyugvás nem feltétlenül másoktól függ, akkor már elindult a rugalmasabb gondolkodás útján.

Korábban beszéltél arról, hogy sokan azért nem mernek szembesülni egy-egy feldolgozatlan témával, mert félnek attól, hogy a saját magukról alkotott képük sérül, esetleg olyan negatív visszajelzést kapnak, amivel nem bírnának el. Miért olyan nehéz szembesülnünk a saját negatív oldalunkkal?

Feltehetően azért, mert egyébként is nagyon rosszban vagyunk magunkkal. Azok, akik kevésbé rendelkeznek önismerettel, általában olyan emberekkel veszik körbe magukat, akik csak azokat a tulajdonságaikat tükrözik vissza, amelyek elfogadhatók vagy kellemesek számukra. Nyilván én is szeretem, ha kedvesek az emberek, de például az idealizálást nem, mert érzem, hogy semmi köze hozzám. Az ideális kapcsolatban megjelennek a reális visszajelzések, még akkor is, ha ezek nem mindig kellemesek. Ha a partnerünk képes arra, hogy megmutassa, mikor nehéz velünk, és így is elfogad minket, az biztonságot ad.

Általában az emberek azt remélik, hogy az önismereti út során pozitívabb lesz az önmagukról alkotott képük, de valójában az önismeret abban segít, hogy elfogadjuk a reális önmagunkat, még akkor is, ha az kevésbé ragyogó, mint amilyennek szeretnénk hinni.

Ez a hosszú távú stabilitást biztosítja. Mindenkinek van olyan oldala, amit nehezebb elfogadnia magában, és az önismereti munka során érdemes ezekkel foglalkozni, még akkor is, ha ez nem mindig könnyű.

Mi történik akkor, ha nem foglalkozunk az elfojtott érzéseinkkel?

Egyéni szinten sajnos a pszichoszomatikus tünetek, betegségek megjelenése az egyik jelzés. Ha valaki nagyon elfojtja a fájó tartalmakat és nincs szelep, ahol távozhatnak a felgyülemlett feszültségek vagy a negatív érzései, akkor ezek az egyént a leggyengébb pontján fogják megbetegíteni. Ezek a szőnyeg alá söpört érzelmeink kis patakként, kerülő úton bekerülnek a hétköznapjainkba. Azt már tudjuk, hogy amit valahol nem engedünk felszínre törni, az máshol üti fel a fejét, tehát ha a munkahelyemen feszült vagyok, ott nem biztos, hogy kiadhatom magamból, hazamegyek, szól valamit a házastársam vagy a gyerekem, és rajtuk csattan a feszültség. Nagyon gyakori dolog, hogy az ember azokat terheli meg a felgyűlt feszültségeivel, akiknél meg meri engedni magának, például otthon egy biztonságosabb környezetben. Azonban lehet a nehéz érzéseket elvezető szelepeket beépíteni a mindennapokba.

Milyen szelepeket?

Például a rendszeres sportolás ilyen, bármi, ami megnyugtat, kisimít. El lehet menni jógázni, meditálni, akár pszichológushoz. Fontos persze, hogy önmagában a sporttal nem dolgozódik fel egy komolyabb probléma, csupán az indulati telítettséget csökkenti. A Lezárás, Elengedés, Újrakezdés című könyvemben például a párkapcsolati részről írtam, hogyha nem dolgozod fel az exeiddel kapcsolatos fájdalmaidat, félelmeidet, csalódásaidat, óhatatlanul kiélesedve fogod figyelni a gyanús jeleket az új ismerkedések során. Nem leszel már olyan megengedő. Ha valaki vett egy házat, ami beázott, az biztos, hogy a beázási foltokra sokkal élesebb szeme lesz. És sajnos mivel nem feltétlen egy exe volt valakinek, számos dologra való kiélesedést jelenthetnek a rossz tapasztalatok. Ez hasznos is lehet, de nehezebben fog így találni valakit, nem tud előítéletmentesen tekinteni senkire. Mert ha nagy fájdalommal járt a párkapcsolata, akkor nem akarja azt újra átélni, tehát arra a következtetésre juthat, hogy inkább se ezzel, se azzal nem kezd és egy idő után senki nem lesz jó, hiszen valamilyen vészjelző mindegyiknél villogni fog. Ilyen értelemben tehát beszűkíti az életteret, megnehezíti az önfeledt életet, ha ezeket nem dolgozzuk fel.

És társadalmi szinten milyen jelei vannak ?

Sajnos luxuscikk a pszichoterápia. Végtelenül szomorú, hogy csak egy nagyon szűk réteg engedheti meg magának, és ebből fakadóan az önismereti munkába is csak kevesen vágnak bele. Ebből következően gyakrabban keresnek egyéb külső fogódzókat az emberek, tapasztalható a „jól akarok járni” mentalitás, ami az egyéni előnyökre összpontosít, akár rivalizálva másokkal. Az irigység, az egymás lehúzása és a pletykák sok esetben az elnyomott fájdalmak, frusztrációk kivetülései. Az ilyen viselkedésminták mennyisége szerintem nagyon jól jelzi egy társadalom állapotát. A mindennapi interakciók során érezhető a feszültség, és az emberek gyakran defenzíven reagálnak, előre feltételezve, hogy mások rossz szándékkal közelítenek feléjük. Ha valaki megszólít, akkor biztos bántani akar vagy le akar húzni, át akar verni. Kilépsz az utcára és érzed a negatív hangulatot, érzed a bevásárlóközpontban, a parkolásnál, a közlekedésben, sorban álláskor és a szomszédok reakcióiban. Az alap hozzáállás sajnos az, hogy bizalmatlanok vagyunk.

A lelki sebet a fizikai sebhez hasonlítod. Hogyan változik egyéni és társadalmi szinten a lelki sebek megítélése az idő múlásával?

Szerintem javul a helyzet. Begyűrűzött az a nyugati szemlélet, ahol az üzleti életben is látták a jelentőségét, hogy ha valaki lelkileg nincs jól, akkor nagyon más döntéseket hoz, másképp kezeli az embereket maga körül. Márpedig – különösen vezetők esetében – valójában óriási gazdasági haszna is van annak, ha valaki lelkileg jól van. Azt gondolom, hogy nagyot változott a szemléletmód azáltal, hogy olyan emberek járnak szakemberhez, akik abszolút meghatározó, mérvadó személyek mások számára is. És nemcsak coachokhoz, mert az más dolog, azt korábban sem titkolták, hiszen inkább az üzleti teljesítményhez köthető segítő folyamat, hanem pszichoterápiába is. Nagyon fontos, hogy az emberek ne a gyengeséghez vagy valamilyen alkalmatlansághoz kössék a terápiát, hanem ahhoz, hogy valaki többet akar kihozni az életéből.

A pszichológus hogy viszonyul a saját szorongásához? Az Elvarratlan szálak nemcsak könyv formában, hanem önálló estként is fut. Ez az előadás a korábbiaktól eltérően egy komoly hangvételű, nem egy könnyed humoros előadás. Az első alkalom után mesélted, hogy a közönség passzív volt, nem a megszokott módon reagált és emiatt téged elfogott a szorongás. Ezek szerint te is szorongsz?

Minden egészséges ember szorong és ennek van egy elfogadható szintje.

Maga az önálló előadás több száz alkalom után nem okoz szorongást, viszont mindenkinek megvan a saját eszköztára, és ez nekem – többek között – a humor. Könnyed módon átadni pszichológiai témákat nem okoz gondot, ebbe az előadásba viszont nem vittem bele derűs fordulatokat, nem ez volt a vivőanyag. Az volt az érdekes, hogy miért volt ennyire nehéz elengednem ezt a műfajt. Nyilván nem humorista vagyok, de feltehetően volt egy hiedelmem azt illetően, hogy az embereknek jól kell szórakozniuk, és ha nevetnek, az egyértelmű visszajelzés. Ha nehéz érzéseket keltek másokban, az az ő szorongásukat is fokozza. A közönség és az előadó között ez oda-vissza hat, így amikor vágni lehetett a feszültséget, az visszahatott rám is. Egy rendelőben más a helyzet, ott a legtöbben erre számítanak, akik viszont az eddigi előadásaimon jártak már, a megszokott humoros előadást várták tőlem. Egyébként azóta nagyon sokan írtak, hogy egyáltalán nem okozott gondot nekik ez az új formátum. Nagyon jó érzés, hogy ezt is szereti a közönség. Segít abban, hogy ne tartsak attól, hogy akár nehéz érzéseket keltsek egy előadás alkalmával, mert ez más, akár mélyebb hozadékot eredményez.

Akkor mondhatjuk, hogy az utólag kapott pozitív visszajelzések csökkentették a szorongást?

A külső megerősítés abszolút segít, viszont nagyon önreflexív is vagyok, utána nyilván elkezdtem gondolkodni, ha már ez a munkám (nevet), hogy mitől szorongtam, mi volt ebben nehéz, miért fontos nekem a nevetés. Azért van rá szükségem, hogy én megnyugodjak, vagy azért, hogy tudjam, hogy a közönség jól van? Miért lenne baj, ha nehéz a téma, hiszen rengeteg előadó nem humorral dolgozik, valójában ez nem kötelező része egy előadásnak.

Hogyan viszonyul a pszichológus a spiritualitáshoz?

Nyitott vagyok a spiritualitásra, noha alapvetően inkább a tudományosan bizonyított tudásanyagból merítek. A kognitív megközelítés szerint az, hogy hogyan gondolkodsz magadról, befolyásolja a cselekedeteidet. Más dolgokra leszel érzékenyebb, ami pedig meghatározza, milyen irányba mész. Az én megközelítésem inkább a realitásban gyökerezik, megalapozott eredményeken alapszik. Nem gondolom hogy ha csak mantrázok valamit, akkor az úgy is lesz. A saját magunkhoz való viszonyunk jelenik meg a kommunikációnkban, a testtartásunkban. Fontosnak tartom, hogy elfogadjuk önmagunkat, és hogy jó viszonyban legyünk saját adottságainkkal. Erről a témáról részletesen írtam a Bátran élni című könyvemben. Saját tapasztalatom is volt ebben a témában, ami visszaigazolja, hogy az, amit magunkról gondolunk, nagyban meghatározza azt, hogy milyen eredményeket érünk el az életben. Amikor például nehezebb élethelyzetben vagyunk, de nem félünk attól, hogy ez vár ránk innentől kezdve, mert az csak lebénítana. Amikor egyetemi felvételi vizsgára készültem, és a tanárom nem hitt bennem, de én éreztem, hogy sikerülni fog.

De honnan?

Nem tudom pontosan megmagyarázni, egyszerűen éreztem, hogy ez az én utam. Harminc év után is emlékszem egy pillanatra, amikor egy nap az egyetemi felkészítő tanáromhoz mentem, és amint az aluljáróban a lépcsőn haladtam felfelé valahol a tizenegyedik kerületben, hirtelen láttam magam előtt, hogy fel fognak venni az egyetemre, majd diplomázom, szakvizsgázom, és színpadon is fogok állni, noha akkoriban még nem volt konkrét elképzelésem, hogy milyen formában teszem majd ezt.

Tehát képes voltál elhinni magadról, hogy ha valamit célodul kitűzöl és teszel érte, akkor az eredménnyel fog járni?

Igen, pontosan így gondoltam. Ez az elkötelezettség mindig segített nekem. Sokszor voltak nehéz helyzeteim, de mindig azt mondtam magamnak, hogy rendben, akkor még több energiát kell belefektetnem. Ez a belső erő meghatározó volt. Ebben benne van az is, hogy hiszem, hogy ezáltal lehet érvényesülni.

Sajnos manapság sokan vannak, akik keveset tesznek bele, mégis jobban érvényesülnek, mint sok más szorgalmas ember. Ez néha frusztráló, de igyekszem nem hagyni, hogy ez elterelje a figyelmemet, mert nem segít az utamon.

Önös érdekből nem foglalkozom ezekkel az emberekkel, mert azt hiszem, nagyon sokat elvenne az energiámból. Tudom, hogy ilyen a világ, valószínűleg mindig is ilyen volt. Nem érdemes azon bosszankodni a saját erőtartalékaink kárára, hogy mások talán méltatlanul vannak előtérben. Inkább az a fontos, hogy elérjük a saját céljainkat, amire vágyunk, legyen az megélhetéssel, életszínvonallal, tevékenységgel, vagy bármivel kapcsolatos.

Aktuális téma az AI, rengeteg iparágban jelenik meg. Mit gondolsz milyen hatással lesz az AI a te szakmádra?

Lesznek olyan appok, amik nagyon sok fiatalnak előbb lesznek elérhetőek, mint terápiába menni. Sajnos ennek anyagi okai is vannak. De mutathatnak akár praktikus ötleteket is vagy elérhetőségeket, például, ha pánikrohamod van, ezt vagy azt csináld. Ennek egy része szerintem nagyon hasznos. Én egyébként soha nem voltam annak híve, hogy mindig mindennel szakemberhez járjunk. Nagyon sok olyan dolog van, amit el lehet olvasni. A kognitív technikák jelentős részéről is ezt gondolom, vagy például az asszertív kommunikáció is ilyen, hogy a szabályai hozzáférhetők a neten, a tréningen elkezded gyakorolni, de a való életben kell alkalmazni ahhoz, hogy aztán hatékonyan tudd beépíteni. Szerintem nagyon sok hasznos funkciót hozhat azoknak, akik nem tudnak elmenni szakemberhez, viszont ha mélyebb kötődési problémával küzd valaki, vagy súlyos feldolgozatlan traumája van, akkor elengedhetetlen, hogy egy személyes kapcsolat megszülessen a segítővel. Nem hiszem, hogy bármilyen egyéb lehetőség alkalmas lesz ennek kiváltására. Azt a személyességet, mélységet nem fogja tudni adni, ezért megmarad az értéke ezeknek az egyéniségből, jelenlétből fakadó tényezőknek. Ami egyébként is szinte a leglényegesebb a gyógyító folyamatban, hogy két ember összekapcsolódik, és valaki megélheti az elfogadást, hogy megtartják, hogy értő figyelem veszi körbe az, hogy olyan impulzusokat kap, amik tovább gondolásra késztetik, de nem idő előtt – ahogy beszéltünk is róla –, hanem kivárva a belső érési folyamatot, ezt egy gép szerintem nem fogja tudni még nagyon sokáig hozni.

Hol találkozhatunk veled?

A Nyitott Akadémiával továbbra is zajlanak az előadásaim tavasszal, illetve a saját szervezésű Elvarratlan Szálakkal megyek most már vidékre is. Félévente tartok egy tábort, most a megfeleléskényszerrel fogunk foglalkozni.

Elindult a Remind Connect! Csatlakozz hozzánk első beszélgetős estünkön május 3-án a MOM Kultban, ahol Almási Kittivel is találkozhatsz! A részletekért és a jegyvásárlásért kattints ide!

Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: 5 jel, hogy érzelmileg érett személyiség vagy.