Egyáltalán nem mindegy, hogy a kommunikációnkkal erősítjük vagy tompítjuk a feszültséget; hogy szavainkkal az ellentéteket szítjuk vagy kioltjuk; hogy hagyjunk, hogy uralkodjanak felettünk az érzéseink vagy kontrolláljuk magunkat, amit aztán a beszédünk is lekövet.
Miért fontos a kommunikáció?
Alapműködésünk része, hogy minden pillanatban kommunikálunk – hol szavakkal, hol szavak nélkül; testbeszéddel, gesztusainkkal, mimikánkkal vagy éppen a megjelenésünkkel. Az első benyomásnak meghatározó része a kommunikáció. Elég húsz szó ahhoz, hogy beszélgetőpartnerünk véleményt alakítson rólunk a hangunk, szavaink és beszédünk sebessége alapján. Persze beszédünkben számos helyzetben meghatározó szerepe van még.
- Minden emberi kapcsolat alapja. Lehetővé teszi, hogy megértsük egymást, megismerjük mások szükségleteit, érzéseit és gondolatait, ami, valljuk be, hogy nagyban színesíti az életünket.
- Az önkifejezés eszköze. Elmondhatjuk vágyainkat, szükségleteinket, érzelmeinket, gondolatainkat, ami hozzájárul az önismeret és az önbizalmunk fejlesztéséhez
- Nélkülözhetetlen az információcserében és -megosztásban. Legyen szó baráti beszélgetésekről, családi ügyekről vagy munkahelyi kérdésekről.
- Problémamegoldásban, döntéshozatalban segít az elakadások azonosítását, különböző ötletek és nézőpontok felszínre hozását.
- A tanulás és a fejlődés záloga. Lehetővé teszi a tudás és készségek átadását, a visszajelzés pedig támogatja a folyamatos fejlődést.
- Érzelmi támogatást jelent. Egy-egy jól megválogatott szóval hozzájárulhatunk valaki érzelmi biztonságához, jóllétéhez, stresszkezeléséhez.
A fenti példák jól mutatják, hogy a beszédnek életünk számos területén elengedhetetlen a szerepe, azonban a nem megfelelő kommunikációs stílus használata és a gyakori kommunikációs buktatók nagy mértékben befolyásolhatják beszélgetéseink végkimenetelét.
A leggyakoribb kommunikációs buktatók
A kommunikációnk számos módon akadályozhat minket abban, hogy céljainkat elérjük és örömteli, kiteljesedett emberi kapcsolatotokat alakítsunk ki. Hogy hogyan gáncsoljuk magunkat szavainkkal, viselkedésünkkel? Következzen néhány tipikus buktató!
1. Nem tudjuk, hogy szavaink nem pusztán szavak
Sokszor nem vagyunk tisztában azzal, hogy szavaink nyilak, amelyek akár nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket is okozhatnak. Nemcsak szavak, tettek is egyben, ezért fontos, hogy még felfokozott érzelmi állapotban is tisztában legyünk azzal, hogy a kimondott szónak ereje van, és hogy az utólagos magyarázkodások nem fognak feloldozni bennünket.
2. Gyakran nem egyértelműen fejezzük ki magunkat
Amikor kommunikálunk, valójában üzeneteket kódolunk és dekódolunk. A szavakat olyan jelentéstartalommal ruházzuk fel, amelyek sokszor nem egyértelműek, ezért nem tudjuk kifejezni velük azt, amit közvetíteni szeretnénk. Érdemes például a „te mindig csak magadra figyelsz” mondat mögé nézünk. Vajon mi az alapvető szükséglete, mit nem tud kifejezni az, aki ezt mondja?
3. Nehéz elmondani, hogy mi zajlik bennünk
Nehéz helyzetekben sokszor ösztönösen cselekszünk, igaz ez a beszédünkre is: leblokkolunk, agresszívak leszünk, vádaskodunk, követelőzünk.
Ha el tudjuk mondani, hogy mi zajlik bennünk, mi az az érzés, ami jelen van, mi az a szükségletünk, ami nem teljesül, az közelebb visz a megoldáshoz.
4. Úgyis tudom, mit akarnak mondani
Ismerős az a helyzet, amikor úgy hisszük, hogy három mondatból tudjuk, mit szeretne mondani a másik, és ezt közvetítjük is felé? A baj ezzel, hogy néha valóban beletrafálunk, néha pedig nem – akárhogy is: nem visszük vele előre a beszélgetést. Ugyanis ha félbeszakítjuk a másikat, figyelmünk is megszakad. Ezáltal félreérthetjük őt és megakaszthatjuk, leblokkolhatjuk a társalgást. A kommunikáció többről szól, mint információcseréről. Általa a beszélgetőpartnerünk például jobban megértheti önmagát, levezetheti a benne felgyülemlett feszültséget, miközben értő figyelmet kap tőlünk, ez pedig feltölti őt. Sokkal fontosabb, hogy arra figyeljük, mit szeretne üzenni nekünk a másik, mint az, hogy kitaláljuk-e a szándékát.
5. Úgyis tudja, mit akarok mondani
Ha azt feltételezzük konfliktuspartnerünkről, hogy elve tudja, mit szeretnénk mondani, kommunikációs csapdát állítunk magunk elé. Ha a másik fél mégsem ismeri fel a szándékunkat, és ezt a szemére is vetjük, csak tovább mélyítjük a köztünk lévő szakadékot.
6. Legyen az, amit én akarok
Jelentősen megnehezíti a kommunikációt, ha a célom kizárólag a másik meggyőzése. Ez egy hamis cél, zsákutca, ami sok konfliktust szül. Ha csak arra koncentrálok ami az én célom, akkor társas helyzetben kontraproduktív leszek, távolabb kerülök a másiktól, aki ezáltal bezárkózik, falat emel maga köré. Sok helyzetben úgy érhetjük el a céljainkat, ha partnerünknek is segítünk abban, hogy ő is elérje, amit el szeretne.
7. Én csak őszinte voltam
Veszélyes kommunikációs csapda, amikor valaki így tálalja a mondanivalóját, de közben ítélkező, bántó gondolatokat fogalmaz meg a másik fél irányába. Az ítélkezés, támadás felér egy szóbeli pofonnal. Többnyire hasznos, ha kimondjuk, amit gondolunk, de egyáltalán nem mindegy, hogyan csomagoljuk be. Véleményedet kommunikáld úgy, hogy előtte átformálod ítéletmentes gondolattá.
8. A kritikából tanul az ember
A kritika sok esetben csak a a feszültség levezetését szolgálja, ugyanakkor agressziót és védekezést szül. Sokkal hasznosabb, ha a kritika helyett azt fogalmazzuk meg, hogyan hat ránk az, amit a másik fél tesz, és mire van szükségünk.
9. Miért mondjam el mit szeretnék? Vegye észre magától!
Még a pontosan megfogalmazott kérések is vezethetnek félreértésekhez, hát még ha arra várunk, hogy a másik olvasson a gondolatainkban! Ettől azonban ne reméljünk megoldást. Amikor vádaskodunk, nem szólunk a másikhoz vagy veszekedünk, hogy ne kelljen megfogalmaznunk az igényeinket, egy olyan játszmába kerülünk, amiből nem kerülhetünk ki győztesen.
Minden kommunikáció két síkon történik: tartalmi és kapcsolati síkon. A fenti kommunikációs helyzetekkel az a probléma, hogy a kapcsolati sík rovására mennek, bizalomvesztéssel járnak és eltávolítnak bennünket a beszélgetőtársunktól. Végeredményképpen pedig tartalmi síkon sem tudjuk közvetíteni az üzenetünket.
A megoldás: az asszertív kommunikáció
Alapvetően négy kommunikációs stílust különböztetünk meg: agresszív, passzív, manipulatív és asszertív stílust. Minden embernek egy meghatározó kommunikációs stílussal rendelkezik, amely túlsúlyban van a másik hárommal szemben.
Az agresszív kommunikáció jellemzője, hogy az adott helyzetben agresszív módon viselkedő ember elsősorban saját igényeire és céljaira koncentrál, kevésbé figyelve a másik véleményére, érzéseire. Azaz nem feltétlenül a kiabálást értjük agresszivitáson, hanem azt, amikor valaki a saját érdekeit másoké elé helyezi.
Az hatékonytalan kommunikáció tipikus esete a passzív kommunikáció. Akit ez jellemez, kerüli az összetűzéseket és a véleménykülönbségek révén kialakuló konfliktusokat, mert azokat rossz dolgokként látja, nem pedig a sokféle érdekekkel és nézőponttal rendelkező emberek mindennapi kommunikációjának részeként. Átengedi másoknak a döntés lehetőségét, amivel mások kezébe adja az élete (vagy az élete egy részének) irányítását is. Nem képes nemet mondani, nem nyílt és őszinte a kommunikációja.
Aki arra törekszik, hogy ő mozgassa a szálakat beszéd közben, manipulatív a stílusa, amit gyakran passzív-agresszív stílusnak is neveznek, ami az első két típus kombinációja. Ez a fajta ember könnyen megnyer magának bármit, amit a maga javára fordít. Önérvényesítési eszközei a kiskapuk, a hízelgés, a sugalmazás, a kapcsolatai. Szavai eltérnek attól, amit valójában gondol.
Az asszertív kommunikáció az egyik leghatékonyabb együttműködési mód, a partneri kommunikáció és viselkedés alapja. Aki asszertíven kommunikál, akkor is kiáll a véleményéért, ha ez sokaknak nem tetszik, akár még a lojalitásukat is elveszti. Az asszertív ember mindenkinek a határait, képességeit figyelembe veszi, mielőtt megfogalmaz egy kérést.
Az asszertív ember önérvényesít, de nem mások kárára, hanem mindenki javára.
Az asszertivitás nemcsak egy kommunikációs stílus, egy szemléletmód, egy életfelfogás, aminek a vezérelve az önazonosság. Az asszertív ember tisztában van az érzéseivel, szükségleteivel és gondolataival, és ezeket nem fél felvállalni. Képes befelé figyelni, saját belső rezdüléseit érzékelni. A szavak szintjén is meg tudja fogalmazni, hogy mit él át, bátran meg meri osztani az érzéseit: örömét, bánatát, szorongásait, félelmeit. Vagyis önazonos. Aki asszertív, nemcsak magáért áll ki, de úgy is fogalmazza meg a problémáját, hogy azzal ne támadja vagy sértse a másikat. Hisz a partneri együttműködésben és a win-win helyzetekben, azaz tud a beszélgető partnerére figyelni. Igyekszik a másik felet megérteni, képes arra, hogy az ő szemszögéből is rálásson egy adott helyzetre. Kölcsönös együttműködésre törekszik, melynek során mindkét fél eléri, amit akar.
Az asszertív emberekkel kapcsolatban az egyik legszembetűnőbb, hogy kedvelik magukat. Ez pedig kihat az asszertív kapcsolataira is. Mivel jóban van önmagával, mások is könnyebben vannak jóba vele. Nem felszínes, őszintén kapcsolódik a többi emberhez. Kapcsolatai mélyebbek, igazabbak, intimebbek, mint más kommunikáció stílusú embereké.
Az asszertivitás alapja, hogy első szám első személyben fogalmazzuk meg a mondatainkat, a tényeket, objektíven kommunikáljuk, belső világunkat – érzéseink és megéléseink – figyeljük és felvállaljuk, a kommunikáció során a belső mozgatórugóinkat – igényeinket és szükségleteinket – követjük, őszintén akarunk kapcsolódni a beszélgetőtársunkhoz és aktív figyelemmel fordulunk felé.
Fotó: Pexels
Ha tovább mélyítenéd tudásod az asszertív kommunikáció terén és érdekelhet egy őszi workshop a témában, jelezd szakértőnk felé. Schubauer Krisztina coach honlapját a linkre kattintva érheted el!
