„A hűha-generáció tagja vagyok” – Interjú Balázs Zoltánnal

Becsült olvasási idő: 5 perc
A többek közt Jászai Mari-díjas Balázs Zoltán színész-rendező-színházigazgató manapság szinte többet dolgozik rendezőként külföldön, mint Magyarországon. Kiss Annamária interjúja.

hirdetés

Balázs Zoltán munkáját külföldön is elismerés övezi, hogy csak a legutóbbit említsük: tavaly ősszel, Szarajevóban Alice az ágyban című Susan Sontag-rendezését Arany Maszk-díjjal jutalmazták. A világ számos pontján tart mesterkurzusokat, miközben a 2001-ben, az általa életre hívott Maladype Színházzal, a hazai előadások mellett, rendszeresen részt vesz külföldi turnékon is. Rendhagyó, bátor, újító szándékú művészeti módszerei kiemelik őt a hazai színházi szcéna alakjai közül.

Hogy kerültél közel a színház világához?

A római katolikus liturgia és a cirkuszművészet misztériumán keresztül. A templomban és a cirkuszban átélt történések értelmet adtak az engem körülvevő dolgoknak, az összetartozás érzésével töltöttek el. Boldog voltam, hogy részese lehetek ezeknek a nagyívű, titokzatos és ünnepélyes eseményeknek. Ekkor értettem meg, hogy bizonyos történeteket nem lehet csak úgy elmesélni, hanem ismét fel kell őket fedezni, újra meg kell őket alkotni. Ám egy élmény puszta felidézése nem elég, fontos a megjelenítése, a jelenbe való átültetése, hogy minden kor minden embere az adott esemény kortársává váljon. Azt hiszem, ez a felismerés indított el a színház láttató, teremtő univerzuma felé.

Több mint húsz éve alapítottad a Maladype Színházat. Milyen célok vezéreltek a kezdetekkor?

Minden a véletlen műve. A maladype lovári nyelven találkozásokat jelent és nevéhez hűen a társulat megalakulását is a meghatározó találkozások segítették. Olyan gyorsan és organikusan követték egymást a fordulatok, hogy időm sem volt mérlegelni: szeretnék-e társulatvezető lenni vagy sem. A Színház- és Filmművészeti Egyetem utolsó éves rendező szakos hallgatójaként igent mondtam egy rendhagyó és egzotikus színházi kalandra, majd azon kaptam magam, hogy a sokfelől érkező játszótársak tehetségének köszönhetően hatalmas figyelem és siker övezi rendezésemet. A Jacques vagy a behódolás című Ionesco-mű pozitív fogadtatásán felbuzdulva újabb és újabb színházi expedíciókat indítottunk a művészet számunkra még feltáratlan területeire. Megszületett a Bolondok iskolája, a Theomachia, a Négerek. Felfedezőútjainkhoz rengeteg kalandorkedvű útitárs csatlakozott, és eredményeinket szakmai elismerések is igazolták.

A Maladype fejlődéstörténete valójában egy önmagát folyamatosan író história. Hosszú távú életképessége leginkább ennek a sajátosságának köszönhető.

Színészként és rendezőként is elmélkedő attitűd jellemez (ez ügyben nem lehet szó nélkül elmenni az Én a szabadságot választottam című egyszemélyes előadásod mellett). Ehhez elhamarkodva óvatosságot társítanánk, de valójában olyannyira bátran teszel meg lépéseket (vagy éppen lépsz vissza két lépést: amikor például nem vállaltál el egy sokak számára visszautasíthatatlan kőszínház igazgatói felkérést), hogy majdhogynem a „fenegyerek” szó ugrik be rólad. Légy szíves, javíts ki, ha nem e leírás szerint látod magadat.

Én a szabadságot választottam (Fotó: Kiss Mónika)

A hűha-generáció tagja vagyok, mert abban az évben születtem, amikor az Ohiói Állami Egyetem rádióadója jelet fogott a világűrből. Talán nem véletlen, hogy személyiségem két legfőbb vonása a rácsodálkozás és a kíváncsiság. A saját magát állandóan újrafogalmazni akaró művészember prototípusát képviselem, így választásaimat és döntéseimet a nyugtalanság különböző formái alakítják. Kereső-kutató magatartásomat jól kiegészíti az elemző-értékelő énem, de az alkotói kihívásokban elsősorban a kockázatot keresem. A veszélyek izgalma, az egyszeri és megismételhetetlen iránti vonzalmam egyértelműen cirkuszi élményeim hagyatéka. Mindezek fényében a „fenegyerek” kifejezetten visszafogott és óvatos jelző velem kapcsolatban.

Alkotótársaiddal szerettek kísérletezni, a határokat feszegetni. A Maladype Színház előadásai közül, korábbról az Übü királyt emelném ki, napjainkból pedig az Yvonne-t. Míg az előbbiben a rögtönzést emelitek művészi szintre (az előadás napján megjelent újságcikkek híreit építitek be a játékba), az utóbbiban találomra, a nézők közül választjátok ki az aznapi címszereplőt. Az akár polgárpukkasztásnak is beillő ötleteitekkel mit kívántok demonstrálni?

Az égvilágon semmit. Az általad említett előadások csupán a nekivadult gyermeki képzelet játékos kísérletei. Egyfajta személyes tiszteletadás a szintén határokat feszegető szerzőknek. Tudatos visszatérés a drámaírók eredeti szándékaihoz, amelyek aktív részvételt kínálnak a mindenkori nézőknek. Jarry és Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, őt tekintik a legfőbb fórumnak. Ezért fokozott érdeklődést mutatnak az előadó és a közönsége közötti intim kapcsolat iránt, a néző tudati megrázkódtatása érdekli őket. Mi nem teszünk mást, csak élünk a szerzők által biztosított teljes hozzáférés lehetőségével és megpróbáljuk megteremteni a néző értelmét és érzékeit aktivizáló szellemtiszta élményt.

Te magad egyszemélyben is cselekedtél már oly’ váratlant a színpadon, hogy a nézőtéren síri csend állt be – például, amikor Hamletként elhagyott az erőd a nagy monológra, és a publikum felé fordulva két perc felkészülési időt kértél. Mintha ebben az esetben is egyfajta kísérletet folytattál volna, amit alátámasztanak a Bóta Gábornak mondottak, miszerint ezt a jelenetet úgy élted meg, mintha a dán királyfi átlényegült volna Balázs Zolivá, a nézők kvázi tanúi lehettek a szereppel való eggyé válásnak.

A pályám kezdetén valóban nagyon sok megdöbbentő és sokkoló helyzet generátora voltam. Ön- és közveszélyes színészi korszakomat éltem. Ugyanakkor az így szerzett felismerések emberi-szakmai fejlődésem nélkülözhetetlen állomásai lettek.

Rájöttem, hogy sokkal gazdaságosabb és motiválóbb igazat mondani a színpadon, mint látványossá dagasztani a színészi ürességet, a gondolatok nélküli, személytelen hazugságokat.

A Hamletben ehhez fantasztikus játszótársakat és Tim Carroll személyében egy briliáns rendezőt is kaptam. A próbafolyamat és az előadások során megélt színházi szabálytalanságokat később számos maladypés előadás alapvetésévé tettem.

Milyen feldolgozandó témák foglalkoztatnak? Munkásságodban hangsúlyos szerepe van erdélyi gyökereidnek. Ez a kötődés a témaválasztásokban is megmutatkozik?

Természetesen. A kezdetek óta minden érdekel, ami egyetemes érvényű az egyediben. Ilyen tematika az egyén és a hatalom viszonya. A szabadság, az önazonosság és a felelősség kérdése. Darabválasztásaim során fontos, hogy személyes vonatkozásokkal ruházhassam fel a művekben rejlő témaköröket és saját nézőpontból fogalmazhassam színpadra rendezői elképzeléseimet. A gyerekkor élményeiből táplálkozó alkotóként arra törekszem, hogy megragadjam és formába öntsem kollektív szorongásainkat.

Hamlet (Fotó: Kiss Mónika)

Hiszem, hogy nem csak szakmai szemmel érdekes minél többet megtudni arról, hogyan születik meg egy produkció. Mesélnél a próbák során alkalmazott szocio-pszichológiai és a kaleidoszkópos technikádról?

Hogy a próbák során megláthassuk, miként bomlik ki fokozatosan egy színész személyisége, a teremtő aktust biztosító körülményekre kell döntően odafigyelnünk. Az eszmélés érzékeny folyamatát nem szabad siettetni, de támogatni kell szakértelemmel és türelemmel. Ehhez a rendkívüli figyelmet igénylő procedúrához elengedhetetlen egymás tehetségének és tudásának megbecsülése, a pontosan megfogalmazott gondolatok és érzelmek áramlása, valamint a kreatív erő- és játéktér megteremtése. Az általam módszeresen felépített próbatechnika arra ad lehetőséget, hogy a színészek a rájuk bízott szerepalak széttört tükör darabkáiban megláthassák önmagukat.

Rendhagyó, izgalmas rendezéseidre külföldön is felfigyeltek. Manapság talán többet is dolgozol kint, mint itthon. Jönnek az eredmények is, hogy csak a legutóbbit említsem: tavaly ősszel, Szarajevóban Alice az ágyban című Susan Sontag-rendezésedet Arany Maszk-díjjal jutalmazták. Milyen helyet foglalnak el karrieredben a határon túli munkák, ill. hogyan viszonyulsz hozzájuk, az itthoniak fényében?

Rendkívül inspiráló és felszabadító a világszínházi történések részesének lenni. Különböző színházi kultúrák művészeivel együtt alkotni olyan, mintha folyamatosan újratanulnám a színházcsinálás alapjait. Megtisztító élmény, mint a szerelem első korszaka, amikor minden találkozásból magunkkal viszünk valami újat. Teljesen mást jelentenek az erkölcsi, társadalmi és pszichológiai tartalmak egy amerikai, egy kínai, egy lengyel vagy egy bosnyák előadó számára. A sokféle mondanivalót érvényesen összehangolni és az aktuális mű szolgálatába állítani, magas fokú művészi kihívást jelent és ösztönző. Azonban minél több külföldi felkérésre mondok igent, annál messzebb kerülök a magyarországi színházi élettől. Örömmel dolgoznék itthon, ha méltó körülmények között tehetném.

Yvonne (Fotó: Toldy Miklós)

Itthon hol találkozhat a közönség a művészeteddel? Milyen nagy dobásra készülsz legközelebb? 

Március elsején mutatjuk be a magyar-makedón-lengyel koprodukcióban készülő Pénelopeia című előadásunkat a Harmadik Helyen. A Margaret Atwood regényéből színpadra álmodott darab magyarországi ősbemutatója után Bukarestbe utazom, ahol a Jógyerekek képeskönyve című felnőtteknek szóló rémvarietét rendezem a Stela Popescu Színházban. Május elején néhány napra visszatérek Budapestre, mert a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, az Örkény Színházba érkezik az Alice az ágyban című szarajevói rendezésem.

Kiemelt kép: Merész Márton

Fotók: portré: Merész Márton; Jacques, vagy a behódolás: Kovács Bence; Én a szabadságot választottam: Kiss Mónika; Übü király: Kovács Attila; Hamlet: Kiss Mónika; Yvonne: Toldy Miklós

Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Váradi Gergellyel készült interjúnkat!

Tetszett, inspirált? Oszd meg másokkal is!

Facebook
Twitter
Pinterest
LinkedIn