hirdetés
Szerintem az a legfontosabb, hogy sok okos ember legyen ebben a szektorban. Az, hogy hogyan tudjuk behúzni és ott tartani őket, legyenek nők vagy férfiak. Tény, hogy kevesebb közöttük a nő, s ahogy haladunk felfele a ranglétrán, egyre kevesebb van belőlük. Az egyetemen a tudományos szakokon még egyenlő az arány a két nem között, de az energiaszektor felé érkezve érezhetően csökken a nők száma, s a csúcson már valóban elvétve találunk női vezetőt. Egyetértek azzal is, hogy sokkal diverzebb egy döntéshozatal, ahol mindkét nem képviselője jelen van, másképp közelítenek meg egy problémát, más szempontokat is figyelembe vesznek, másképpen kommunikálnak, de én ezeket a sémákat általában kevésbé szeretem.
A középiskolában matek tagozatra jártam, már akkor megvolt bennem a természettudományos érdeklődés. A Műszaki Egyetemen tanultam tovább, matematikus szerettem volna lenni. Az első munkahelyemnek az Accenture, amerikai tanácsadócégnek két erős lába volt: az energiaipar és a telekommunikáció. Akkoriban egyetlen kéréssel álltam elő, nem szerettem volna abban a szektorban dolgozni, amelyben apukám felsővezető volt, a saját utamat akartam járni, úgyhogy mivel ő a telekommunikációs szektorban dolgozott, nekem az energiaipar maradt. De már az első projektem szerelem volt első látásra, és ez a lelkesedés máig kitart.
A Paks 2-nek az akkori, talán az egyik első gazdasági és társadalmi hatástanulmánya. Rengeteg technológia volt benne, sok mindent meg kellett tanulnom az iparágról.
Igen, gyorsabban fejlődik, mint bármikor korábban. A munkámhoz tartozik, hogy kövessem a fejlődést, nálunk a BCG-nél a stratégia típusú tanácsadásban nem hároméves projektjeink vannak, hanem sok rövid, 8-10 hetes projekt. Amíg fiatalabb voltam, csak néhány projekt tartozott hozzám, ahogy haladtam előre a karrieremben, egyre több projekten dolgozom, jellemzően hat-hét dologgal foglalkozom egyidőben, ráadásul különböző régiókban. Közel-Keleten, Angliában, Németországban és itt, a mi régiónkban is futnak projektjeim.
A részleteket pontosan nem ismerem, azt tudom, hogy volt egy hosszú lista és ebből választották ki, hogy kik szerepeljenek a top 20-ban. Valószínű, a zsűri fontosnak tartotta, hogy az összes kontinens képviselve legyen, és a legtöbb szakember az energiaszektoron belül a zöld átállás, a klíma, a fenntarthatóság területén dolgozik.
Még nem, néhányukról hallottam már, de pont a napokban hívtak meg két nemzetközi rendezvényre, ahol gyanítom, hogy ők is ott lesznek. Egyébként a mi régiónkban nem nagyon van olyan női felsővezető az energetikában, akit ne ismernék. Nincsenek túl sokan, a két kezemen meg tudom számolni őket.
Ahhoz, hogy jól érzékeltessem az energiaszektor helyzetét, az energiát a vízhez hasonlítanám. Sokáig természetesnek vettük, hogy mindig van elég vizünk megfizethető áron és még tiszta is. Amióta mindez már nem evidens, palackos vizet importálunk, kutakat fúrunk, megtanultunk spórolni a vízzel, nem folyatjuk a csapot, esővízzel öntözünk és nem zuhanyozunk órákig.
Az energiaipar kapcsán jelenleg három problémát próbálunk egyszerre megoldani: mindig legyen energia, amikor szükségünk van rá, világításra, fűtésre, közlekedésre. Lehetőleg minél zöldebb, CO2 mentesebb legyen és az emberek, a cégek meg tudják fizetni. Az energiaválságnak, a háborús konfliktusoknak köszönhetően, elzárták a „nagy csapot”, és Európa megijedt. A palackozott víz az energia terén az LNG, a cseppfolyósított földgáz, amit importálunk. Az országok igyekeznek minél több energiát a saját határaikon belül előállítani, igaz ez a háztartások szintjén és országos szinten is, de nem biztos, hogy ez a legtökéletesebb megoldás. Mindezeket drágábban tudjuk ma megvalósítani, nagy kérdés, hogy hogyan tudjuk csökkenteni a gáz- és a villanyszámlát. Az Európai Unió elvárása, hogy 2050-re klímasemleges gazdasággal rendelkezzenek a tagországai, ez a dátum látszólag kellőképpen messze van, de annyira már nincs messze, hogy ha azt nézzük, hogy mondjuk egy atomerőműnek mennyi az építési ciklusa a döntéstől az energiatermelésig. És persze akár tetszik, akár nem, az energiaipar nagyon átpolitizált történet, és a kormányok jellemzően nem 10-20-30 évig szoktak a helyükön maradni. Vajon tud-e a politikai döntéshozatal olyan projektek mögé beállni, amelyeknek hosszú távon lesz csak hatása? És akkor még arról nem beszéltünk, hogy az érdekek és a megvalósítás sebessége világ szinten is el tud csúszni.
Az EU kitalálta, hogy zöld irányba menjünk, nagyon sok pénzt tettek bele a zöldítésbe. Közben Oroszország megtámadta Ukrajnát, kitört a háború, az energiaválság felerősödött, mindenki hirtelen megijedt. Mi lesz az ellátásbiztonsággal, hogyan fűtenek télen az emberek, mi történik a gazdasággal? Milyen következményei lesznek, ha Európa elveszíti a versenyképességét? De még továbbra is mennek az olyan típusú zöld beruházások, amelyek nagyon messze vannak a megtérüléstől, ahelyett, hogy olyan projektekbe tennék a pénzt, amelyek gyorsabban megtérülnek. Mondjuk hálózatfejlesztésbe, amiről most Magyarországon elég sokat hallunk. Ez kevésbé szexi, mint hidrogént termelni és egész Európán keresztül szállítani, de sokkal kevesebb támogatással sokkal többet el lehetne érni vele.
Vannak különböző opciók, hogy merre lehet elvinni az infrastruktúrát, a hálózatos rendszert.
A legészszerűbb és a pénzügyileg is a legértelmesebb megoldás az lenne, ha az önellátás irányába próbálnánk terelni a fogyasztókat. De akkor számolni kell a kevésbé szerethető következménnyel: a szaldó elszámolásból térjünk át a percalapú elszámolásra. Arra, hogy azt mérjük, rövid idő alatt, mondjuk 15 percenként mennyit fogyasztasz és mennyi energiát táplálsz vissza. Ha ez kiegyenlítette egymást, nem kell fizetned, ha többet fogyasztasz, akkor fizetned kell. Az év végi elszámolás azért nem igazságos, mert lehet, hogy nyáron sokat termelsz és keveset fogyasztasz, télen pedig fordítva, év végére a kettő kiegyenlíti egymást, de valójában a hálózatot folyamatosan tárolásra használod. Használod akkor is, amikor beteszel és amikor kiveszel energiát, és ebben a szaldósított elszámolásban nulla forintot fizetsz ezért. A hálózatot viszont fenn kell tartani, fejleszteni kell, ezt valakinek ki kell fizetnie. A jó megoldás az, ha az fizeti ki, aki a költségeket okozza, még akkor is, ha ez neki pénzbe kerül.
A BCG sokat dolgozik ezen kormányoknak, nagyvállaltoknak. Nem Magyarország az első, aki szembesül a problémával, ezer megoldás létezik külföldön mind a piacműködtetésben, a technológiában, a szabályzásban. A csapat, akivel dolgozom megpróbálja ezt a tudást behozni a régiónkba. Nyilván nem minden alkalmazható nálunk, máshogy néz ki a rendszerünk fizikailag, más földrajzi adottságaink vannak, más a szabályozási rendszerünk, mint mondjuk Ausztráliában, de rengeteg dolgot lehet tanulni tőlük. Békaugrásban haladunk előre, nem csináljuk végig, amit mások megcsináltak, ha elrontunk valamit, visszalépünk, majd tovább megyünk, kicsit másképp csináljuk, mert tanultunk belőle.
Szerintem mindennek az alapja a család. Nem is feltétlenül a családi háttér, hogy mennyire éltünk jól a múltban, sokkal inkább az értékrend, amit otthon tapasztaltunk. Én azt láttam gyerekként, hogy apukám minden nap Ceglédről Pestre járt dolgozni, először vonattal, aztán autóval, később sofőrrel, ahogy ment előre a karrierlépcsőjén. Minden reggel adott egy puszit, este jött haza, miközben anyukám volt otthon velem és a két testvéremmel. De ő is dolgozott, testnevelés, történelem, dráma szakos középiskolai tanár volt, és közben gyerekeket tanított úszni. Mind a két oldalon ott volt a két nagyszülőm, délutánonként átmentünk hozzájuk, vasárnap pedig közösen ebédeltünk. Minden nyáron másfél hónapot együtt töltöttünk Balatonfenyvesen a nyaralónkban, nagyon erősek nálunk a családi kötelékek. Apukámmal szombatonként könyvesboltba jártunk, kaphattunk egy könyvet, ha kiolvastuk az előzőt. Mind a sport, mind az olvasás, a tanulás, a család fontos értékek, amelyek megalapozták az életemet.
Nem, nálunk ez még régebben, az apai nagypapámmal kezdődött, aki gyerekkorában úszott. Amikor Cegléden megalakult az első vízilabdacsapat, apukám és a nagybátyám is tagjai lettek. Én kisgyermekkoromtól kezdve a ceglédi strandon nőtem fel, ott töltöttük az összes hétvégét vagy azért, mert apukámnak meccse volt, vagy mert anyukám tartott éppen valami bemutató oktatást, vagy csak meccset néztünk. Egy ideig Cegléden csak a fiúk vízilabdáztak, aztán létrejött az első lány csapat, ahova én is bekerültem. Egy darabig nagyon jól működött, sikereket értünk el, de mire második gimnazista lettem, elfogytak a lányok és nekem döntenem kellett: vagy folytatom a vízilabdát, de akkor át kell költöznöm egy másik városba, vagy maradok otthon és a tanulás kerül a középpontba. Nem sok gondolkodás után arra jutottam, hogy valószínűleg okosabb vagyok én annál, mint amilyen jó vízilabdás, más sportokat próbáltam ki, de amikor felkerültem Pestre az egyetemre, visszatértem a vízilabdához.
Szerintem a csapatjáték adott a legtöbbet, ez erősítette meg bennem a skillt, ami a mostani munkámhoz nélkülözhetetlen. Nálunk senki nem játszik egyénileg, lehet valakinek rossz napja, történhet vele bármi otthon, a másik segít neki. Ettől működik jól a csapatunk, minden átlátható, követhető. Mindenki mindenről tud.
Sára és Zsófi
Szerintem nagyon könnyű átadni őket, ha az ember eldönti, hogy akarja csinálni. Imádjuk egymást a lányommal, de én azért sok szempontból kemény anyuka vagyok, meghúzom a határokat. Odafigyelek arra, hogy milyen kütyü kerül a kezébe és azon mit csinálhat, mennyit néz tévét, milyen műsorokat. A tanulás az első, hogyha ott minden rendben van, akkor lehet mással is foglalkozni. Nálunk olyan nincs, hogy nem sportol a gyerek, egy csapatsport kötelező, minimum egy évet kell csinálni. Túlvagyunk már a kosárlabdán, a kézilabdán, most úgy tűnik a röplabda lett a kedvenc és azt fogja folytatni. Emellett hiphop táncra is jár, amit imád és vannak más délutáni elfoglaltságai is. A Covid alatt rászoktunk a túrázásra, hogy mozogjunk a friss levegőn, találkozzunk barátokkal, most is folytatjuk a Kéktúrát, a lányomnak is van saját túrafüzete és ő is lelkesen gyűjti a pecséteket. És ott van körülöttünk a nagy család, az összes unokatestvér és azok szülei. Nagyon szorosan benne vagyunk egymás életében, együtt karácsonyozunk Cegléden, és ha bárkivel bármi történik, azonnal ott vagyunk neki.
Remélem, hogy ő egy tisztább világban él majd felnőttként. A klíma szempontjából is tisztábban, amiért mi tehetünk most. Ahelyett, hogy elpusztítanánk a földet, ami az övé és az ő gyermekei lesz, környezetbarát megoldásokat találunk ki a megmentésére. Szeretném, ha kevesebb politikai konfliktus lenne a világban, az ő gyerekei már csak a történelemkönyvből ismerjék a háború szót. A technika sok mindent átvesz az embertől a munkájában, úgy látom abba az irányba megyünk, hogy az embereknek az a hozzáadott érték, amit ember tud csinálni és nem egy gép. Így az embereknek már fiatalon több idejük marad, hogy éljenek és ne dolgozzanak éjjel-nappal. Már most látom a különbséget apukám és az én generációm között. Apukám napi 20 órát dolgozott, alig láttuk őt gyerekként, nagyon hiányzott nekünk. Most próbálja meg az unokáin keresztül bepótolni az apaságot. Én már sokkal tudatosabban figyelek arra, hogy maradjon időm a lányomra, és azt gondolom, ő fiatal felnőttként még okosabban tudja majd megtalálni a munka és a magánélet közötti egyensúlyt.
Kiemelt kép: BCG
Köszönjük a fotókat Beck Zsófiának!
hirdetés
Tarts velünk a Remind Bookazine immáron hagyománnyá vált launch eseményén,
ahol összegyűlünk az alkotókkal megünnepelni a bookazine létrejöttét és leleplezzük a legújabb szám címlapját!
