Ha tehetném, az éleseszű Poirot, az örökké szervezett Miss Lemon vagy a hűséges Hastings segítségét venném igénybe? Nehéz kérdés, hiszen ki ne örülne, ha a belga nyomozó utat mutatna emberi kapcsolatai szövevényes hálózatában, vagy ha lenne egy olyan barátja, akire bármikot számíthat? Végül Miss Lemonra esik a választásom. Igen nagy hasznát venném a szervezőkészségének a sűrű hétköznapokon – hovatovább, ez az interjú is előbb elkészült volna, ha más bíbelődik a legépelésével, amíg én a munka egyéb frontján állok helyt. Mire ez a gondolat megfogalmazódik bennem, biztos vagyok benne, hogy Miss Lemon mindent ütő kártya. A kis teremben maroknyian ülünk, mindenki gondolkodik, jegyzetel, majd a legkülönfélébb válaszokkal áll elő. Ezek alapján nem is különbözhetnénk jobban. Ahogy telnek-múlnak az együtt töltött foglalkozások, és egyre jobban megismerjük egymás elakadásait és sikereit, mégis rájövünk, hogy sokkal jobban hasonlítunk, mint azt hittük. Egymás történeteiből pedig erőt meríthetünk és saját élethelyzetünkre olyan megoldási lehetőségeket ismerhetünk meg, amik addig eszünkbe sem jutottak.
Borbély Zsuzsával, a csoportfoglalkozások vezetőjével, irodalom- és filmterapeutával arról beszélgettünk, miért mutathat utat egy nehéz élethelyzetben Polcz Alaine vagy éppen Bridget Jones; miért gazdagítanak bennünket a fiktív filmes vagy irodalmi karakterek és a hús-vér emberek történetei; és miért nem ér soha véget az önismereti utunk.
Azt olvastam rólad, hogy mielőtt találkoztál volna az irodalomterápiával, már tisztában voltál az irodalmi művek és a filmes alkotások terápiás hatásával. Emlékszel rá, hogy melyik volt az első könyv vagy film, ami a segített?
Az első, ami beugrik, egy kevéssé romantikus alkotás. Egy nehéz szakítás után egy hetet töltöttem a Gilmore lányokkal egy elsötétített szobában. Ez nem igazán segített. Aztán megnéztem az Alkonyattól pirkadatig című filmet…
És az segített?
Hihetetlenül felszabadító hatása volt! Segített kiereszteni a gőzt. Úgy tűnik abban az élethelyzetben sokkal inkább George Clooney-ra volt szükségem, mint a Szívek szállodájára. Nem csak a magas művészetnek van terápiás hatása. Polcz Alaine művei nyilván nagyon hasznosak terápiás szempontból – nem egy eleve ezzel a céllal készült –, de teljesen más típusú műfajok is ugyanolyan jól megfelelhetnek.
A Harry Potter mentális egészségre gyakorolt hatását kutatások is igazolják.
Az egyetem mellett egy multinál kezdtem dolgozni, ahol minden új volt és félelmetes. Ráadásul utáltam, hogy az óráim előtt vagy után még le kellett tolnom hat órát a cégnél. A barátnőm ekkor nyomta a kezembe a Harry Pottert, ami egy olyan buborékká vált, ahol elrejtőzhettem a valódi életem elől és fújhattam egy kicsit. Segített túlélni a hétköznapokat.
Biztos vagyok benne, hogy sokan éltek át hasonló élményt a kedvenc könyvüket olvasva úgy, hogy sosem hallottak az irodalomterápiáról. Jól sejtem, hogy mostanában került a köztudatba a létezése?
Pedig maga az irodalomterápia nem új jelenség. A 60-as, 70-es évektől már foglalkoztak vele a könyvtárosok, persze a könyvtár egy nagyon adekvát helyszín erre. Az viszont igaz, hogy az utóbbi időben nagyobb népszerűséget nyert, ami igazán örvendetes.
Te mikor találkoztál először az irodalomterápiával?
2010 környékén lehetett, amikor elkezdtem könyveket és filmeket ajánlgatni a kollégáim problémáira. Az egyikük megnézte, elolvasta, amit ajánlottam neki, és felvetette, hogy nekem ezzel kéne foglalkoznom. Akkor még az irodalomterápia létezéséről sem tudtam. Csak ezután fedeztem fel magamnak, de mire rászántam magam, hogy elkezdjek vele komolyabban foglalkozni – ekkoriban láttam be, hogy nem lesz belőlem jogász –, jött a Covid. Akkor azzal kellett megküzdenem, hogy hiába akarok azonnal belevágni, a körülmények nem kedveznek.
Végül 2022-ben diplomáztál a Pécsi Tudományegyetem biblioterapeuta posztgraduális képzésén. Előtte volt személyes tapasztalatod terápiával?
Előtte már jártam egyéni terápiára. Ez sokat segített abban, hogy elengedjem a jogász karriert, és multis közegben robotolva elhiggyem magamról, hogy lehet belőlem újságíró. Hosszú utat tettem meg ahhoz, hogy én most itt lehessek, rendesen beleástam magam az önismeretbe.
Ha jól tudom, az egyetemen is nagy hangsúlyt fektettek a jövendőbeli terapeuták önismereti munkájára.
A képzésünk része volt egy száz órás irodalomterápiás önismereti munka is, amit együtt csinált az egyetemi csoport. Ezeket Béres Judit tartotta nekünk, és gyakorlatilag azt a módszert alkalmaztuk, amire irodalomterapeutaként képeztek bennünket. Ezeken a foglalkozásokon megtapasztaltuk, hogy mik azok a módszerek és feladatok, amik működnek, és mik azok, amik nem. Mindeközben itt olyasmi is kiderülhetett rólunk, amit addig nem is tudtunk magunkról. Én személy szerint sok mindent át tudtam vinni belőle az egyéni terápiára. Fontos, hogy a terapeuta magas önismerettel rendelkezzen, hogy az üléseken ne a saját dolgaival dobáljon meg, hogy a beszélgetések ne arról szóljanak, hogy milyen prekoncepciói vagy szimpátiái vannak a hozzá érkezők felé.
Persze az önismeret nem egy befejezett folyamat. Nem olyan, mint egy lábtörés, hogy ha becsülettel végigfeküdted a hat hetet, akkor összeforrt a csontod. Az önismereti úton folyamatosan fejlődhetsz, de vissza is eshetsz, és sosem érsz a végére, hiszen folyamatosan változol, alakulsz, közben pedig új élethelyzetekbe kerülsz, új kihívásokkal kell megbirkóznod.
Szerencsére ma már nagyon sokféle önismereti eszköz áll a rendelkezésünkre. Olvashatunk önsegítő könyveket, válogathatunk különféle terápiák közül.
Igen. A művészetterápiának is rengeteg ága van. Az irodalom- és filmterápiát is a művészetterápiák közé soroljuk.
Kinek ajánlanád az irodalom- és a filmterápiát?
Azoknak mindenképpen, akik nem biztosak benne, hogy szeretnének-e a saját önismeretükkel foglalkozni. Semmiképpen nem egyéni terápia vagy pszichológus helyett ajánlom, sokkal inkább első lépés gyanánt. Az irodalomterápiával bemerészkedhetnek a vízbe. Éppen azért próbálok a foglalkozásokra olyan filmeket, sorozatokat és könyveket választani, amik közkedveltek, hogy az embereknek megjöjjön a kedvük, és az, hogy ők egyébként önismeretet fognak tanulni, csak mellékes hozadéknak tűnjön. Ha már van kapcsolódásod az adott karakterekhez, szereted őket, gondolkoztál már róluk, foglalkoztat a sorsuk, akkor tulajdonképpen már te is dolgoztál velük, viszont az, ha egy terapeuta vezetésével, csoportban foglalkozol velük, ennek a munkának egy sokkal termékenyebb formája.
Számomra az is nagyon izgalmas az irodalomterápiában, hogy nemcsak a filmes vagy az irodalmi karakterek történetei kezelhetők terápiás szövegként, hanem a csoporttársak történetei is.
A csoportterápiában valóban a megosztások a fontosak. Mások történetei hozzásegítenek téged a saját önismeretedhez. Nemcsak azt vizsgálhatod meg, hogy egy szereplő hogyan döntött egy adott körülmények között, hanem azt is, hogy a csoporttársaid abban az élethelyzetben, amiben éppen te vagy, mit csináltak, és annak mi lett a következménye. Attól te még bármilyen megoldási módszert választhatsz, a lényeg, hogy több oldalról meg tudod vizsgálni az élethelyzetet.
Mit mondanál annak, aki ódzkodik a csoportterápiától?
Azt, hogy meg tudom érteni. (Nevet.) Az egyetemi önismereti csoportban nekem is meg kellett ugranom a feladatot, hogy kitárulkozzam a leendő kollégáim előtt és felvállaljam a gyengeségeimet és a félelmeimet.
Az viszont nagyon erőt adó tud lenni, hogy egy elfogadó közösség, egy csoport részévé válsz.
Rendszeresen előfordul, hogy a csoporttagok annyira megkedvelik egymást, hogy ha valaki nem tud eljönni egy ülésre, hiányolják a többiek. Én azt tűztem ki célul magam elé, hogy egy olyan közeget teremtsek, ahová jó érzés eljönni, mert érdekel, hogy mivel fogunk foglalkozni aznap, és elgondolkodtat, amit mások mondanak. Az is szinte minden csoportomban előfordult, hogy ha valaki hezitál, hogy elmenjen egyéni terápiába is, a többiek mesélnek a saját élményeikről, és bíztatják, , mert nekik is sokat segített. Egyfajta példamutatást is ad a csoport. Ráadásul olyan emberekkel tudsz találkozni, akikkel valószínűleg soha nem sodorna össze az élet ebben az összetételben.
Jellemző a csoportokra, hogy színes az összetételük?
Hál’ Istennek igen! Járnak hozzám huszonévesek , de voltak már hetven pluszos csoporttagjaim is, szinglik és nagycsaládosok. Nagyon jó, amikor különféle utakat, megoldási lehetőségeket hoznak a csoportba. Különösen a nyugdíjasokat bíztatnám arra, hogy jöjjenek az irodalomterápiás foglalkozásra. Azt tapasztalom, hogy egyrészt jót tesz nekik az, hogy alapvető tisztelettel fordulnak feléjük; másrészt ők is jót tesznek a csoportnak, hiszen sok mindent megéletek már, ami mások még csak most fognak. Be tudnak hozni olyan témákat, amik mondjuk az anyukád vagy a nagymamád szempontjai, és amiket egyáltalán nem biztos, hogy velük ilyen formában meg tudsz beszélni. Ők pedig beleláthatnak abba, hogy hogyan működnek a gyerekeik, az unokáik. Kvázi idegenekkel sokkal könnyebb bizonyos dolgokat megbeszélni, mint családon belül.
Többek között volt már Büszkeség és balítélet, Szívek szállodája, Rejtő Jenő, Miyazaki és Agatha Christie csoportod, ősszel pedig Anne Shirley-vel zajlanak a foglalkozásaid. Mi alapján válaszod ki a műveket vagy szerzőket?
Az alapján, hogy mi az, amit én szeretek, és ami az, amiről úgy gondolom, hogy lehet vele foglalkozni, és jelentkezni fognak rá.
Fontosnak tartod, hogy az adott műveknek meglegyen az „itt és most” élményük. Tehát az adott filmrészelteket a csoporttagok közösen nézik meg a foglalkozáson. Miben különbözne az élmény, ha úgy érkeznének, hogy otthon már látták, olvasták az adott művet?
Ezt éppen most próbáltuk ki a Miyazaki csoporttal. Kiadtam egy filmet, hogy nézzék meg otthon, és adtam hozzá egy kérdéssort, hogy azok mentén gondolkodjanak róla. A visszajelzések szerint jobban szerették, amikor közösen néztük meg és gondolkodtunk a filmekről.
Mit gondolsz, miért?
Nagyon befolyásolja, hogy mit gondolsz egy filmről az, hogy milyen körülmények között nézted meg: nem mindegy, hogy a barátnőddel, aki rajongója a filmnek vagy a pasiddal, aki folyamatosan puffog, hogy Colin Firth-nek milyen gáz barkója van. Esetleg beszélnek előtted a moziban. A csoportfoglalkozáson jobban ráfókuszálsz az adott részletre, és lehet, hogy olyasmit fedezel fel benne, ami felett különben átsiklottál, vagy amire nem emlékszel már, hiába láttad már százszor.
Beszéltünk már arról, hogy milyen sokféleképpen foglalkozhat az ember az önismereti munkával. Ez még az irodalomterápiára is igaz. Te is a Magyar Irodalomterápiás társaság és a Libertine Kiadó együttműködésében megjelent Szöveglelő című könyv egyik szerzője vagy. Hogyan jött a kötet ötlete?
Különböző szándékok nagyon szerencsés találkozása volt. Egy alkalommal, amikor a Szabados Ágival interjúztam, beszéltünk róla, hogy milyen jó lenne lefordítani az eddig csak idegen nyelven megjelent irodalomterápiás szakirodalomba tartozó könyvek egyikét. Mondta, hogy ő is gondolkozott már ezen, de a művek közül, amiket ezek a kötetek felsorolnak, nem mindegyik jelent meg magyarul, és a listát a magyar irodalommal is jó lenne kiegészíteni. Ez viszont óriási munka. Később aztán találkozott Béres Judittal, ők is beszéltek erről, és rájöttek, hogy ha egyesítik erőiket, közösen meg tudják csinálni. Juditnak pedig már az egyik első egyetemi vizsgámon felvetettem, hogy le kellene fordítani a könyvet, amiből épp feleltem, sőt, akár meg is csinálnám, ezért bevett a Szöveglelő tíz szerzője közé. Mindannyiunk számára szerelemprojekt volt.
A kötet lényege, hogy ha egy bizonyos élethelyzetben szeretnél irodalmi műből támogatást meríteni, akkor ez a könyv utat mutat ebben. Te szoktál úgy olvasni, hogy az aktuális élethelyzetednek megfelelően emelsz le könyvet a polcról?
Ennél intuitívebben szoktam választani, valahogy úgy, ahogy a villásbottal vizet kereső emberek: állok a könyvespolc előtt, fogom a fejemet, hogy nincs mit olvasnom, és gondolkozom, hogy melyik könyv hív éppen. Ez hangulat és intuíció függő. Aztán amikor a kezembe veszek egy könyvet és elkezdtem olvasni, azok a dolgok jönnek szembe velem, amik éppen foglalkoztatnak. Meg persze vannak azok a könyvek, amik, mint egy plüssmackó, biztonságot nyújtanak, visszatesznek téged az origóba, mondjuk úgy: komfort könyvek.
Mi a te komfort könyved?
Az én komfort könyvem a Bridget Jones. Ebből is látszik, hogy ebben a műfajban nem az irodalmi érték a mérvadó – ahogy a plüssjátékokból sem feltétlenül a legdrágább a legkedvesebb – ezt egy olyan életszakaszomban olvastam el először, amihez valamiért szeretnék visszatérni. Más helyzetekben Graham Greene novelláinak csavarjai vagy Gerald Durrell humora és állatai segítenek.
Akasztanám egy kicsit hóhért. Eszedbe jut-e olyan irodalmi vagy filmes alkotás, ami valamiért aktuális a mostani élethelyzetedbe?
Mostanában rengetegszer eszembe jut a Kapj el, ha tudsz című filmnek az a részlete, amikor Leonardo DiCaprio a két kisegérről mesél, akik beleestek a tejbe. Az egyik feladta és megfulladt, de a másik meg addig tepert, amíg vajat köpült a tejből és kimászott. Én most úgy érzem, az a kisegér vagyok, aki annyira teper, hogy előbb vagy utóbb vajat köpüljön.
Fotók: Kaszás Tamás, Neményi Marci
Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Tisza Katával készült interjúnkat!