hirdetés
A világ öt legnagyobb filmfesztiválja jelenleg Berlin, Cannes, Salt Lake City, Toronto és Velence városához kötődik, azonban, ha csupán egyet lehetne választani ezek közül, a képzeletbeli versenyt szakmai presztízs tekintetében minden bizonnyal a cannes-i nyerné meg. A minden év májusában esedékes mustra hallatán elsősorban tengerpart, pálmafák, sztárok és rajongók tömegének képei villannak be és persze az év legfontosabbnak vélt filmjei, holott a fesztivál létrejöttének hátterében 76 évvel ezelőtt még sokkal inkább politikai motiváció, mintsem a filmek szeretete állt.
A világ legelső filmfesztiválja az 1932-ben az olasz Nemzeti Fasiszta Párt által alapított velencei volt. Franciaország a második világháborút megelőző időszakban úgy érezte, tarthatatlan, hogy egy fasiszta rendezvény orozza el ezt a címet, és kultúrának álcázva közvetítsen propagandát. Valódi álcázásra igazából Velencében nem volt komoly törekvés, 1938-ban például a fesztivál akkori fődíját, a Mussolini Kupát olyan olasz háborús film nyerte, amelynek Mussolini fia volt a producere, míg a legjobb külföldi filmként Leni Riefenstahl dokumentumfilmjét, az Olimpiát ismerték el. A német rendezőnő a náci propagandaminisztérium megrendelésére készített munkája az 1936-os berlini olimpiát elevenítette fel, de túl azon, hogy Riefenstahl a náci berendezkedés embereszményét láttatta ideologizálva, úgy mozgatta a kamerát és olyan képeket használt, amelyek filmtechnikai szempontból forradalminak számítottak.
Az új fesztivál létrejöttének ötletét a britek és amerikaiak lelkesen támogatták, sőt közben a franciákhoz hasonlóan bejelentették, hogy nem kívánnak többet részt venni a velencei eseményen. A helyszínkeresés során a francia Riviéra turistaparadicsomai közül végül Cannes-ra esett a választás, mivel a város jelentős anyagi támogatást ajánlott, például a fesztiválpalota önköltséges felépítése formájában. Az amerikaiak meggyőzték a korszak legnagyobb sztárjait a részvételről, így az akkor még csupán Le Festival International du Filmnek (magyarul Nemzetközi Filmfesztiválnak) nevezett esemény 1939. augusztus 31-ei nyitógáláján felvonultak a korszak legnagyobb nevei, Gary Coopertől Cary Granten, James Cagney-n és Spencer Tracyn át egészen Mae Westig. A nagy ünneplés azonban nem tartott sokáig: másnap a németek megtámadták Lengyelországot, így az eseménysort először szüneteltették, majd teljes egészében lefújták, és mindenki villámgyorsan hazamenekült.
A várost már nevében foglaló eseményt (First Cannes International Film Festival, azaz első Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál) teljes egészében először a háború után, 1946-ban rendezték meg. Az első években még voltak jelentős fennakadások, ’48-ban és ’50-ben például költségvetési okokból teljesen elmaradt. Hogy az ekkorra politikai szempontból indokolatlanná vált direkt versengést elkerülje a velencei mustrával, a fesztivál időpontját tavaszra helyezték át. A jelenleg is ismert formula szintén az ’50-es években kezdett kialakulni. A fesztivál fődíját 1955-től hívják Arany Pálmának, a Marché du Filmet (Filmvásárt) pedig 1959-től rendezik meg a fesztivállal párhuzamosan. Utóbbi a legfontosabb filmszakmai (üzleti) esemény, többek között jövőbeli filmes projektek megvalósítását segíti a finanszírozók összehozásával, vagy az országonként lokalizált bemutatókról gondoskodó forgalmazók itt szerzik meg az egyes filmek forgalmazási jogait.
A jelenlegi Fesztiválpalota 1983-ban épült meg, és először 1987-ben került elé vörös szőnyeg. Azóta a formulát a híradásokból jól ismerjük: ez az a filmes esemény, ahol a legismertebb európai művészfilmes sztárrendezők aktuális dobásai versenyeznek egymással, miközben persze belefér, hogy Hollywood a sztárokkal teletömött szuperprodukcióinak itt csináljon reklámot, és ezekhez eszméletlen show-t. Cannes-ban megtörténhetett, hogy Jean-Claude Van Damme és Dolph Lundgren összeverekedett a vörös szőnyegen, a Tökéletes katona 1992-es bemutatóján (mint utóbb kiderült, természetesen az egész színjáték volt), hogy Sacha Baron Cohen tevén vonult végig a városon A diktátor című filmjét promózva (2012), hogy Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger, Harrison Ford, Mel Gibson és sokan mások tankon érkeztek A feláldozhatók 3. miatt (2014), vagy éppen tavaly a Top Gun: Maverick kedvéért nyolc harci repülő a francia zászló színeit rajzolta az égre, miközben Tom Cruise és a stáb éppen bevonult.
Irreális túlzások ezek, de tulajdonképpen egész Cannes az: ezen az eseményen hosszú éveken át szigorú black tie dresskódhoz kötötték az esti díszbemutatókat, amin enyhített az a néhány évvel ezelőtti botrány, amikor néhány hölgyet nem engedtek be a vetítésekre a magas sarkú cipő hiánya miatt (a fesztivál védelmében, ahol a fesztivál dress code-ot ír elő, az teljesen egyértelműen fel van tüntetve a jegyen). Nem véletlen tehát, hogy csokornyakkendőt a helyi közértben is lehet venni, vagy Uber sofőrrel hozatni, mint ahogy az sem, hogy városban virágzik a ruhakölcsönző-business.
Kétségtelen, hogy ez a show jelentősen hozzájárul az eseményen résztvevő filmek ázsiójának a végletekig történő feltornázásához. A cannes-i szereplés, beleértve a mellékszekciókat, már önmagában, díj nélkül is komoly médiaértékkel bíró szakmai elismerés, egyfajta minőséget ígérő pecsét, ami a legtöbb esetben megágyaz a vetített film sikerének – kivéve annak a néhány produkciónak, amelyeket a sajtó kíméletlenül kivégez, a jövőbeli forgalmazási esélyeket is jelentősen megnyirbálva ezzel.
Azért is tudott talán a cannes-i fesztivál a legelitistább eseménnyé válni a filmfesztiválok között, mert szemben például a berlinivel, nem vonja be a közönséget, hanem éppen ellenkezőleg, teljesen kizárja azt. Mezei filmrajongóként lehetetlen egy-egy vetítésre bejutni, a versenyfilmekre ugyanis nincs jegyvásárlás: a filmek megtekintése vagy szakmai regisztrációhoz vagy valamilyen meghívóhoz kötött. A helyszínen az egyedüli, amit filmbarátként tehetünk, hogy beállunk a tömegbe a legváltozatosabb ruhákban felvonuló sztárokat lesni (ha máshogy nem, hát a kivetítőn), esetleg hajnaltól a fesztiválpalota környékén szobrozunk szmokingban, egy táblával a kezünkben, amelyre kövér betűkkel felvéstük, hogy jegyet szeretnénk, abban a reményben, hogy valaki megszán majd bennünket valamikor a nap folyamán.
A tömegpszichózis mindenesetre működik, hiszen a filmszakma részesei évről-évre elhiszik, hogy érdemes egy-egy vetítésre végigállni az akár másfél órás sort a szabad ég alatt, a tűző napon vagy szakadó esőben. Esetleg egyik helyről a másikra loholni, és tíz napon át napi négy órákat aludni.
A közeli szabadstrandon felállított hatalmas szabadtéri moziban (jobban csengő nevén: a Cinéma de la Plage-on) viszont esténként bárki ingyenesen megnézhet egy filmet, bár itt nem az aktuális fesztivál versenyprogramja van műsoron, hanem valamilyen retrospektív darab. De a plázsvetítésekre aligha lehet panasz, például a Ponyvaregény huszadik évfordulójára az alkotást elkísérte, hovatovább helyet foglalt a nézők között a parton Quentin Tarantino, John Travolta és Uma Thurman is.
Az egykori városatyák elképzelése egyértelműen bejött, amikor a filmfesztiválba invesztáltak. A fesztiválpalota ma számos eseménynek, konferenciának ad otthont az év többi részében, és maga Cannes – bár látnivalók szempontjából nem tekinthető jelentősnek – a környék egyik kiemelt turisztikai célpontja, ahol a partszakaszt teljesen elnyelő luxusszállodákon túl is méregdrágák a szálláslehetőségek, vagy ami azt illeti, bármilyen szolgáltatás.
Kiemelt kép: Jack Garofalo/Paris Match/Scoop
Képek sorrendben: Jack Garofalo / Paris Match / Scoop, Festival de Cannes, Matilde Petit / FDC, Christophe Bouillon / FDC, FDC, Mathilde Petit / FDC, Jean-Louis Hupe / FDC, Aurélien Vélia / FDC, Aurélien Vélia / FDC, Mathilde Petit / FDC, Joachim Tournebize / FDC
Tetszett a cikk? Akkor ez is tetszeni fog: 3 film, amiből sokat tanulhatunk az életről.
hirdetés
