hirdetés
Gyerekkoromban sokat imádkoztam anyukámmal, de a nagyszüleim által is megláttam a hit mélységét és erejét. Valamint nagyon szerettem a gyermekkori lelkészemet. Ő nem hittételeket tanított, nem azt próbálta elmagyarázni nekünk, hogy minek mi az értelme, egyszerűen csak szeretett minket. Sokat énekeltünk, imádkoztunk hittanórán, és ezzel szebbé tette a napunkat.
A középiskolában már eléggé felerősödött; egy táncos osztályban ez az én saját világom volt. Amikor elkezdtem a teológiát, éppen emiatt vágytam arra, hogy a közösségen keresztül is megélhessem a hitemet. Érettebb személyes élménnyé pedig akkor vált, amikor kiléptem az otthoni komfortzónámból. Egy jó példa erre az, amikor Münsterbe mentem tanulni. Eleinte nem ismertem senkit, és ugyan volt nyelvvizsgám, német környezetben még sohasem éltem. Amikor megérkeztem a kollégiumba, végre elfoglaltam a szobámat, és elkezdtem kipakolni a holmimat, egy kártya esett ki a táskámból, amin ez állt: „Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” (Zsolt 91, 11-12). Még mélyebb lett bennem az érzés, hogy Isten figyelmében vagyok, hogy fentről kapom a segítségét.
Sok összetevője volt ennek a döntésnek. Az egyik alap az a szeretetteljes közeg volt, amiben megismerkedhettem a vallással. Azt gondolom különben, hogy a művész beállítottságú embereknek mindig nyitottabb a lelkük valamifajta megfoghatatlan inspirációforrás, a transzcendens felé; és amikor szembesültem a táncos pálya árnyoldalával, még inkább a hit irányába fordultam. Többre kezdtem vágyni, bár a tánc volt a mindenem, Isten érezhetően „túlnőtt” mindent. A döntésemnek volt még egy olyan tényezője is, hogy amikor a gyermekkori lelkészem nyugdíjba ment, egy tettrekész, fiatal lelkészházaspár követte őt, akik bevontak engem a különféle programok szervezésébe. Abban az időszakban ez hatalmas érzelmi támaszt jelentett számomra.
Szerintem a hit akkor tud igazán felerősödni az emberben, amikor sok kérdése van; de egyre többet szolgáltam és az út elkezdett kialakulni.
Egy hatalmas erőforrást, amelynek segítségével teljesen más aspektusból, egy kicsit kívülről láthatok rá a földi létünkre. Ha mindig csak azt nézném, hogy mennyi igazságtalanság és rosszindulat van a világban, nem sok tartalmat látnék az életemben. Az istenkapcsolatom abban is segít, hogy kiszakadjak abból, ami nyomaszt engem. A hit számomra félelemmentességet is jelent, vagyis ráhagyatkozást arra, hogy ami velem történik, annak értelme van. Nem ismerem a jövőt, de hiszem, hogy ami ott fog történni, nem véletlenül lesz az életem része. A hitem egy személyes Istennel, Jézus Krisztussal köt össze, aki tapasztalható a történelemben, vagy a személyes életemben.
Ha valamilyen problémám van, vagy választ keresek valamire, behívom ezt a fenti perspektívát. Ilyenkor elképesztően mély közelséget érzek. Ez egy szeretetteli, közvetlen és feltétel nélküli lelki együttlét. Amikor imádkozom, azt érzem, senki sem veheti el tőlem ezt a kapcsolatot. De Isten nem csak az imádságban van jelen. Amikor reggel megiszom a kávémat, vagy ha boltba megyek, olyankor is vele vagyok és közben diskurálunk. Az életem bármely apró zugába is be tudom illeszteni ezt a kapcsolódást, szégyenérzet nélkül. Szeretek templomban lenni, és fontos nekem ez a szakrális tér, de ő mégis egy szuverén hatalom, akit nem lehet bezárni sehová és semmilyen emberi rendszerbe. Fontosnak tartom azonban a rendszeres templomba járást is.
Azt gondolom, a hit hozzásegít önmagunk megismeréséhez és mások feltétel nélküli elfogadásához; olyan nyitottságot ad, ami segít abban, hogy megszűnjön a békétlenség, hogy megfordítsuk a reményvesztettséget. Támaszt, perspektívát, erőt nyújt és őszintén, szabadon összeköt az életünk megalkotójával, Istennel. Nálunk a gyülekezetben sokan konfirmálnak felnőttként úgy, hogy gyerekkorukban nem találkoztak a hittel, de később elkezdték érezni a hiányát.
Ez számomra egyet jelent: éhezünk arra, hogy tudjunk hinni, és hogy higgyünk.
Azzal, hogy merek nagyon emberközeli példákat fölvállalni egy igehirdetésben, egy esketés vagy temetés során – bárhol. Merek Istenről igazán emberi kérdéseket feltenni; igyekszem nem idealizálni a hívő ember életét, ugyanakkor nem egy megközelíthetetlen Istent szolgálok. Szerintem az is kulcs, hogy az emberek azt érezzék, hogy bármikor beléphetnek egy templomba, és leülhetnek egy lelkésszel beszélgetni. Emellett, ami ajándékom a szolgálatban, hogy megjelenhet benne a művészet.
Nem, és nem is kerültem olyan helyzetbe, hogy ezt valaha kérte volna tőlem valaki. Számomra a kettőnek együtt van értelme. Nekem mindig szükségem volt egy lelki ihletettségre, hogy lássam mind a jó, mind a rossz dolgok mögötti értelmet. Szeretem úgy élni a födi életemet, hogy érezhetem, ebbe beleér az isteni világ, és ez a kettő együtt visz engem.
Mindenképpen! Én olyan érzésvilággal, olyan fogalmakkal dolgozom, amik a személyes közeledésemről szólnak. A táncra amúgy is azt szokták mondani, hogy háromszoros imádság: nemcsak a szavaid, a lelked van benne, hanem a tested is. Ez egy többszörös erővel bíró istenkeresés, egy másik fajta érintkezési forma. Ilyenkor testemmel-lelkemmel kimozgom magamból minden felhalmozódást és utána azt érzem, hogy tíz centivel a föld fölött járok. Isten engem így emel ki abból, amiből magamat talán nem is tudnám. Amikor tánc közben vagy tánccal imádkozom, az értünk emberré lett Jézus Krisztusra fókuszálok; aki élni tanít és szolgálni hív, úgy, ahogy vagyok és aki vagyok.
Fotó: Földi Ádám
hirdetés
