Egy gyönyörű párduc a rácsok mögött

A Hedda Gablert először 2005-ben láttam színpadon a londoni West Enden. Akkor, huszonöt évesen, mindenfajta pszichológiai előképzettség nélkül egy gonosz pszichopatának tartottam a főhőst, aki lelkiismeret-furdalás nélkül játszik más emberek érzelmeivel, vagy ha úgy tetszik neki, akkor az életével is. Azóta több mint tizenhét év pluszbölcsessége és egy pszichológiadiploma is a hátam mögött van, ezért egészen más szemmel néztem már a színpadon tehetetlenül vergődő Heddát, aki nem tud kilépni abból a skatulyából, amibe saját magát helyezte. Persze mindahhoz, amit az ember egy színpadi darabról gondol, szorosan hozzájárul az adott előadás rendezői koncepciója és a színészek játéka is. Mint értelemszerűen az is, ahogyan a darab mondanivalója változik annak függvényében, hogy éppen milyen társadalmi közegben állítják színpadra. Hiába íródott meg 1890-ben a mű, már eleve mást jelentett akkor, 2005-ben, és jelent 2022-ben is.

Henrik Ibsen ugyan a világ egyik legnagyobb drámaírója, akinek műveit rendszeresen színpadra állítják számos országban, a Hedda Gablert mégis viszonylag kevesen ismerik tőle. Pedig egy jelentős és kiforrott darabról van szó, amely jóval a Peer Gynt vagy a Nóra után íródott. A címszerep pedig valódi jutalomjáték egy színésznőnek, ahogy Hedda izgalmas jellemének kibontása is szép feladat az alkotóknak.

A darab eseményei mindössze másfél napot ölelnek fel. Gabler tábornok lélegzetelállítóan vonzó lányáról – ahogyan a darab során többször is említik a nőt, akinek hiába van asszonyneve, azzal képtelenség őt azonosítani még a legkonzervatívabb szereplőknek is – már a színpadra lépés első percében süt, hogy nem sikerül akárcsak egy kis időre is belehelyezkedni abba a kispolgárifeleség-létbe, amelyet látszólag olyan okosan kitalált magának a jóképű, kedves és ambiciózus Jörgen Tesman oldalán.

Nyugtalan, keserű, pikírt, a néző szinte gyomorgörcsöt kap attól, ahogy időzített bombaként uralja a színpadi teret. Mindenkinél jelentősebbnek és különlegesebbnek mutatja magát – miközben azt is pontosan értjük, miért olyan vonzó, hiszen mi sem tudjuk levenni a szemünket róla.

Bármennyire szégyelljük is, gyakran nevetünk leplezetlenül gonosz viselkedésén, otromba, bántó humorán is.

Amikor a Tesman házaspár életében újra felbukkan Hedda egykori szerelme, Ejlert Lövborg, a problémás zseni, a nő minden feszültsége, a lelkében uralkodó teljes káosz szinte kontrollálatlanul ömlik rá a körülötte lévőkre és saját magára, hogy aztán elpusztítsa, amit ér. A végső összeomlás pedig akkor következik be, amikor ráébred, hogy van egy még nála is ridegebb és számítóbb ember a környezetében, és hogy sokkal több korláttal kell szembenéznie, mint amire számított.

A végzet asszonya, a femme fatale valójában a narcisztikus nő. Csak hódítani tud, elérni, hogy mindenki belészeressen, de a szeretetet viszonozni vagy sokszor akárcsak megtartani már nem képes. Csak elnyelni tud, mint egy feneketlen kút, de vissza nem jön onnan semmi, sem saját maga, sem a másik számára. Viselkedését ugyanis nem a mások iránti szimpátia vagy szeretet irányítja, hanem egy betölthetetlen hiány, egy mélyen leplezett sebzettség.

A narcisztikus valahol, valamikor nem kapott meg valamit, és ez olyan rettenetesen fáj neki, hogy meghozza azt a tudattalan döntést, hogy sérthetetlennek mutatja magát. Örök győztesnek, aki úgy játszik más emberekkel, mint macska az egérrel, és abból töltekezik, ha a környezetét kontrollálhatja és manipulálhatja.

Eköré szerveződik egész személyisége, olyan, akár egy tarka, mérgező állat, aki lélegzetelállító külsejével vonzza magához azokat, akiket aztán elpusztít.

Hedda Gablernek látszólag mindene megvan, amire egy nő vágyhat: szép, okos, izgalmas, különleges. Még sincs tulajdonképpen semmije, mert mindezekkel a tulajdonságaival nem képes előrehaladni, be van zárva saját börtönébe. Látszólag fényes élete tulajdonképpen kudarcokkal teli. Székely Kriszta rendezése és Jordán Adél játéka – a tőle megszokott, megbabonázóan erőteljes színpadi jelenléttel – nagyon szépen mutatja be Hedda kínlódását: olyan, mint egy gyönyörű párduc a rácsok mögött, akit éppúgy sajnálunk azért, mert nem szabadulhat, mint azokat, akiket pusztító vergődése során megsebez.

Elgondolkodtatott, hogy ha Hedda robbanékony, sokszor érthetetlenül gonosz viselkedését úgy nézzük, mint egy négyéves gyerek szorongásból, fájdalomból fakadó irracionális cselekedeteit, dühkitöréseit, akkor hirtelen minden logikussá válik, amit tesz. A négyéves bokán rúgja az anyját azért, mert nem vette meg neki a fagyit, amit nem is kért. Összetöri testvére kedvenc játékát, és élvezkedve figyeli, ahogy az fájdalmasan zokog. Azt mondja az apjának, hogy ő a legrosszabb apa az egész világon, és izgatottan figyeli a reakcióját. Mindezzel pedig csupán azt akarja elmondani, hogy valami nagyon fáj neki, hogy nem érzi magát fontosnak és szerethetőnek. Egy négyéves gyerek nem lehet gonosz. Lehet bántalmazott, érzelmileg elhanyagolt, feszült, megbántott, félhet és szoronghat. Ha egy gyereket ebben a korban elsődleges gondozói nem szeretnek, vagy nem úgy, ahogyan arra szüksége lenne, nem fogadják el feltétel nélkül a személyiségét, akkor válhat belőle narcisztikus felnőtt, aki ezt a hiányzó, feltétlen nélküli elfogadást hajszolja, de viszonozni már nem tudja és nem akarja. Hiányzik az arra való képessége, a mások iránti empátia, amely a kisgyermekkori biztonságos szeretetkapcsolat nyomán alakulhatott volna ki. Legfőképpen pedig örökre hiányzik az önmaga iránti szeretet, az önelfogadás képessége és a valódi hite saját értékességében.

Ilyennek látom a Székely Kriszta és Jordán Adél által megformált Heddát, aki ragyogó szépsége, esze és izgalmas személyisége ellenére sem érzi magát elég jelentősnek ahhoz, hogy elhiggye, önmagában is hatással lehet az emberekre. Ezért a hatásért így szó szerint a legvégsőkig is képes elmenni. Ez az ő tragédiája. Nem lehet kihagyni az elemzésből azt sem, vajon Hedda mennyire van beszorítva a társadalmi korlátok közé.

Még 2022-ben is érdekes kérdés az, hogy egy heteroszexuális nő koncepciója a kényelmes életről, a nagy házról, a gondtalanságról mennyire kötődhet ahhoz, hogy jól kell házasodnia, jó férjet kell fognia magának?

De nem is kell feltétlenül a pénzre gondolni, ezeket az elképzeléseket még a gyerekvállalással kapcsolatban is halljuk, sokszor magukat feministának tartó nőktől is: olyan férfit kell választani, aki jó apa lesz. A darab tehát azokat a kérdéseket is felteszi, hogy egy különleges nő milyen lehetséges sorsok közül választhat, és hogyan nyugodhat bele ebbe a választásba. Vagy éppen hogyan nem. Narcizmusa mellett Hedda másik tragédiája, hogy nem tud választani két világ, két lehetséges sors között.

A darabnak hat szereplője van (Székely Kriszta kihagyta rendezéséből Hedda hű csodálóját, Bertét), és minden színész nagyon jó. De a címszereplő mellett itt mindenki csak mellékalak lehet, ahogyan a valódi életben is így van ez a Heddához hasonló emberek körül: másokat saját kiterjesztésüknek élnek meg, akik csak az ő relációjukban létezhetnek, és lehetnek bármennyire érdekesek és összetettek, ez a narcisztikus számára sosem fog kiderülni. Ezt is nagyon szépen bemutatja a darab, amihez nyilván elengedhetetlen volt a már említett erőteljes színpadi jelenléte Jordán Adélnak, aki egyszerre tud ellenszenves, rideg perszóna, őrjítően vonzó femme fatale és sebzett kisgyerek lenni, felvillantva ezzel a drámairodalom egyik legérdekesebb női hőse személyiségének minden árnyalatát.