A divat világában kezdte pályafutását, majd jó pár éves tapasztalattal a háta mögött váltott az enteriőr tervezésre. Egyéni látásmódja, vizuális elképzelései és folytonos megújulása pedig hamar meghozta számára az elismertséget. Ő azt állítja, nincs különösebb titka, mindössze annyi, hogy soha nem készített trendorientált darabokat, inkább az egyediségre és időtlenségre törekedett, mégis van valami lenyűgöző sokszínűség a stílusában. Volt szerencsénk bepillantást nyerni londoni otthonába, amely talán a legjobb merítést adja Erdei Gergely varázslatos világából.
Hogyan indult a pályád?
Eredetileg a MOME textil szakán végeztem, ami főként ruhatervezésből állt, később felvettem mellé a szövés szakirányt is. Bár sok hasznos dolgot tanultam itt, az oktatást eléggé kötöttnek éreztem, nem igazán adták meg azt a művészi szabadságot, amire vágytam. Így amint lediplomáztam jelentkeztem a London College Of Fashion intézményébe. Szerencsére felvettek, így végre abszolút belekóstolhattam abba, hogy milyen is korlátok nélkül alkotni.
Ott tényleg arra voltak kíváncsiak, hogy ki is vagyok valójában. Sőt arra ösztönöztek minket nap mint nap, hogy még inkább találjuk ki magunkat, bátran mutassuk meg az egyéniségünket, a ránk jellemző stílust.
Itthon ezzel szemben volt néhány kijelölt nyomvonal, melyeket ajánlott volt követni, főként a minimalista irányzatokat, de én ezzel egyáltalán nem tudtam azonosulni. Kint viszont ennek pont az ellenkezőjére sarkalltak, és a lehető legtöbb segítséget is megadták nekünk a kibontakozáshoz. Bámulatos módon London összes múzeumába szabad bejárásunk volt, melyek elképzelhetetlen kincseket rejtenek magukban. Több helyre is leszerveztek nekünk időpontot, a múzeum dolgozói körbevittek a kiállításokon, majd betekintést kaptunk az archívumokba is, ahol olyan szekrények, fiókok nyíltak meg előttünk, amelyek a látogatók előtt rejtve voltak.
De ekkor még divattervezőnek tanultál?
Igen, női ruhatervező szakra jártam, a diplomamunkám is ebből készült. A diplomashow utáni reggelen megkeresett egy fejvadász a Louis Vuittontól és interjúra hívott. Ennek eredményeképpen kaptam tőlük egy gyakornoki ajánlatot, de végül nem tudtunk megállapodni. Valamivel később kerültem a Gucci divatházhoz, ahol junior tervezőként dolgoztam.
Olyan könnyedén mesélsz erről, de gondolom azért nem ilyen egyszerű a Guccinál állást kapni.
Visszatekintve egyáltalán nem volt egyszerű. Az egész egy Instagram poszttal kezdődött, melyet az olasz Vogue legendás főszerkesztőjének, Franca Sozzaninak a húga tett közzé, miután látta az egyik munkámat. Így figyelt fel rám egy művészeti kurátor, aki meghívott Rómába, hogy állítsam ki néhány darabomat. Később ő volt az, aki beajánlott Alessandro Michelé-hez, aki a Gucci kreatív igazgatója. De persze ez sem ment egyik napról a másikra, több hónapos folyamat eredményeképpen hívtak be végül egy interjúra. Pár hétre rá jött tőlük egy hívás, én pedig két héten belül Rómába költöztem és elkezdtem náluk a munkát. Egy évet töltöttem el a cégnél, rengeteget tanultam náluk, ugyanakkor úgy éreztem, hogy ebből ennyi épp elég is volt.
Miért érezted ezt?
Talán az én kontrollmániának is köszönhető volt mindez, de egy ilyen nagy cégnél annyi folyamaton megy keresztül bármilyen döntés és produktum, hogy a legtöbbször valami egészen más lesz belőle, mint az alapötlet volt. Ez pedig nem mindig szolgálja a kreatív, alkotói folyamatot.
A hierarchiában legtöbbször szinte el is tűnt az eredeti alapötlet, vagyis úgy éreztem nem igazán sikerült megvalósítanom az elképzeléseimet.
Egy idő után, mivel jól rajzoltam, egyre több illusztrációt kellett készítenem, többnyire hímzésekhez. Egy-egy ilyen projekten hosszú heteken keresztül dolgoztam, enni, aludni is alig jutott mellette időm, minden energiámat beleadtam, aztán a végén egy tollvonással törölték az egészet, minden erőfeszítésem a kukában végezte. Ez azért bántotta az egómat, főleg akkor, 25 évesen. Lehet ma már másként élném ezt meg, de most is úgy gondolom nekem ennél nagyobb szabadságra van szükségem. Egyébként azt vettem észre, hogy az ilyen cégeknél van egy speciális karakter, aki hosszú távon bírja ezt a munkastílust, ők azok, akik már 10-15 éve ott dolgoznak.
Természetesen rengeteget tanultam ott, imádtam azt a légkört, zseniális tervezőkkel ismerkedtem meg, közben pedig alaposan felmértem a piacot, kapcsolatokat építettem és elkezdtem az enteriőr dizájn felé nyitni. Hozzáteszem, hogy az építészet mindig is lenyűgözött és érdekelt, a lakberendezés úgyszintén. Így a divattervezéssel párhuzamosan belevágtam az első enteriőr kollekcióm megalkotásába. Minden megtakarított pénzem erre tettem fel.
A teljes interjút keresd a Remind Bookazine hatodik lapszámában! Kattints, és szerezd be most!
Fotó: Donka Panna
