hirdetés
Mindenki találkozott már olyan felnőttel, aki könnyen dühbe gurul akár olyan apróságokon is, minthogy sokáig kell várni a boltban a kasszánál, vagy az orra előtt csukja be az ajtót a villamosvezető. Vagy éppen volt olyan romantikus partnere, aki azonnal kihátrált a kapcsolatból, amint az komolyra fordult volna, esetleg képtelen volt az érzelmeiről beszélni. És biztosan volt olyan ismerősünk is, aki mindig azt „játszotta”, hogy minden rendben van az életében; abban a pillanatban, hogy egy negatív érzés felbukkant volna, már át is keretezte azt pozitívvá, vagy éppen képtelen volt megbántottságát, haragját, elégedetlenségét a külvilág felé kifejezni, és ehelyett inkább passzív-agresszív módokon állt bosszút sérelmeiért. Azt laikusként is viszonylag könnyen meg tudjuk mondani, ki az, aki bár jócskán elmúlt tizennyolc éves és felnőtt életet él, érzelmileg éretlen maradt. De vajon mi tesz valakit érzelmileg érett személyiséggé? Íme, néhány jellemző.
Az érzelmek sokfélék lehetnek, ráadásul az alapérzelmeket sem mindig könnyű elválasztani egymástól. Egy érzelmileg érett ember ugyanakkor a legtöbb esetben felismeri, hogy milyen érzelmet él át éppen, és általában azt is tudja, hogy az mihez köthető. Nem keveri össze például a haragot a szomorúsággal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy abszolút igazságként fogadja el egy helyzetre adott érzelmi reakcióját. Hiszen az érzelmek csak érzelmek, azok nem az igazságot tükrözik. Például érezhetjük magunkat rettentően szomorúnak, amikor egy eleve stresszes nap végén még a barátnőnk is lemondja a megbeszélt találkozót, de ez nem jelenti azt, hogy nem számítunk neki, vagy hogy szándékosan akart szomorúságot okozni. A felismerésnek tehát része az is, hogy tudjuk: érzelmi reakcióink nem mindig azt a helyzetet tükrözik, ami valójában történt velünk, ahogyan azt is, hogy gyakran nem a konkrét szituáció váltja ki az érzelmet, hanem annak mögöttes tartalma.
Az érzelemszabályozás az egyik legfontosabb feltétele az érzelmi érettségnek. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a kultúránkban elfogadott módon fejezzük ki érzéseinket, képesek vagyunk a késleltetésre és az önmegnyugtatásra, hanem azt is, hogy nem fojtjuk el azokat. Tehát nem kezdünk el látványosan dühöngeni, ha hosszú a sor a kasszánál, és képesek vagyunk bevallani magunknak, ha beleszerettünk egy munkatársunkba.
Ha érzelmileg érettek vagyunk, akkor nem félünk az érzelmeinktől, hanem felismerjük őket, és a lehető legokosabb módon kezeljük azokat.
A fenti két pont igaz a velünk kapcsolatban állók érzelmeire is. Felismerjük őket, empatikusan viszonyulunk hozzájuk, de nem vállaljuk át a másiktól a felelősséget az érzéseiért. Ha például önhibánkon kívül tíz percet késünk a megbeszélt találkozóról, és bocsánatot kérünk érte, de a barátunk az este további részében képtelen emiatt feloldódni, és végig haragos, azért már nagyrészt ő a felelős. Tehát érezhetjük, hogy hibáztunk, kellemetlenséget okoztunk, ugyanakkor nem igaz, hogy tönkretettük az estét, ahogyan nem mi felelünk barátunk hangulatáért sem. (Természetesen ugyanez ránk is igaz hasonló helyzetben.) Emellett pedig képesek vagyunk másokkal is megértőek lenni, és elfogadni, ha olykor nem adekvátan kezelik az érzéseiket. Tudjuk ugyanis, hogy ez velünk is megtörténhet, ha nagy nyomás alatt állunk. Egy érzelmileg érett ember saját magának és másoknak is meg tud bocsátani az apróbb érzelmi túlkapásokért.
Ha felismerjük és elfogadjuk a saját érzéseinket, és ezt tesszük mások érzéseivel is, akkor ideális esetben nyíltan felvállaljuk a konfliktusokat és valószínűleg helyes döntéseket hozunk. Például elfogadhatjuk partnerünk gyengeségeit, amik idegesítenek, és idővel megtanuljuk szabályozni a haragunkat az adott tulajdonságokkal szemben – vagy dönthetünk úgy, hogy megmondjuk neki, ha nem változik, nem tudunk vele maradni. Egy érzelmileg érett ember azonban mindezt nyíltan teszi, nem a felszín alatt fortyog, és nem manipulációval éri el, hogy a másik „vegye az adást”. Emellett képes a megbocsátásra, és ha megbocsátott, akkor valóban és véglegesen elengedi az adott dolgot, nem tartja számon a történteket, hogy később felhánytorgassa vagy megtorolja azokat.
Vannak helyzetek, amikor nehezen kerülhetjük el, hogy egy adott érzelem átjárjon minket. Ha udvariatlanul beszél velünk a hivatali alkalmazott, akkor nagy valószínűséggel haragot fogunk érezni. Ettől független az érzelmeink bennünk jönnek létre, nem mások táplálják azokat belénk. Tehát van mozgásterünk és döntési lehetőségünk az érzelmeinket és azok intenzitását illetően is. Tudjuk például, mennyire másképp reagálunk, ha akkor beszél velünk kellemetlen hangnemben egy hivatali alkalmazott, amikor éppen megkaptuk az álomállásunkat, vagy kisgyerekkel vagyunk, aki előtt jobban odafigyelünk arra, hogyan viselkedünk; illetve akkor, amikor éppen kirúgtak minket, vagy elhagyott a szerelmünk. Ez is azt mutatja, hogy a bennünk kialakult érzelem a mi döntésünk is, nem kizárólag a helyzet diktálja azt.
Fotók: Pexels / Cottonbro Studio
hirdetés
