hirdetés
Két erős karakter, két szókimondó személyiség. A magyar művész-értelmiségi világ elismertképviselői, meglátásaikra sokan figyelnek. Oltai Kata művészettörténész, Budapest 8. kerületének lokálpatriótája, aki legendás butikjával és helytörténeti projektjeivel is gondolkodásra késztet. Geszti Péter producer, előadó és dalszerző, podcastjában a normális, nyitott szemléletet hirdeti, zenéjével pedig hat az emberekre. Slow living, megfontolt döntések, öröm és tudatosság – Winkler Nóra ezekről beszélgetett velük.
Péter: Fura és sajnálatos módon eljött egy olyan korszak, amiben igenis meg kell fontolni, mihez adod a neved és mihez nem. Miközben ez a korszak belekényszerít egy csomó rossz helyzetbe, veszteségbe, szűkülő térbe, amelyekbe már nemcsak azért nem tudsz bekapcsolódni, mert idősebbként vagy az ízlésed miatt ez nem fér bele neked, hanem előjönnek alapvető morális és önazonossági kérdések is. Ezek szorosan kötődnek szakmai vagy épp művészeti alapértékeidhez, amelyek alapján létezel a világban. Mondjuk szabad-e egy irodalmi díjat elfogadni. Figyelem, ahogy rásütik valakire, hogy a díjazás elfogadásával automatikusan beállt egy politikai oldal kiszolgálójának, miközben tudjuk, hogy egy művésznek mennyire nehéz finanszírozni a saját életét. Mindig is léteztek pénzdíjak, amit a teljesítményre adtak. Ha nem kötelező cserébe politikai szerepet vállalni, vagy művészi kompromisszumot kötni, akkor én ezzel megbocsátó tudok lenni.
Kata: Szerintem minden emberi dimenziónak, de pont az értelmiséginek van egy olyan felelőssége, ami az egyénin túlmutat, mert a kultúra hálózat, közösség. Tehát, minden egyéni döntés a közösségre is kihat, ezért mindenkinek tudnia kell, mi mellett teszi le a voksát, mint közösség. És van az a csodálatos hagyomány: ha nincs lehetőség, nincs olyan rendszer, akkor csendben lehet maradni. A nemlátszás, a hallgatás nem azt jelenti, hogy az embernek nincs mondanivalója, vagy ne tudna mit csinálni. Ez egy tudatos közéleti vállalás, amivel egy sor értelmiségi élt vagy él ma is, nekem ők a példaképeim. A kivonulásnak van üzenete. Nem azon dőlnek el a dologok, hogy a díjakat megkapod-e, vagy sem.
Sokkal rafináltabban kell azon gondolkoznunk, hogy mi az emberi létezés. Én abban hiszek, hogy van egy eleje meg egy vége a létezésnek, 70-80 év, és nincs olyan, hogy majd túlélünk valahol. Van a cetli, amit vagdosunk és az a kérdés, hogy ebből mit hozunk ki. Van játéktér, és lehet sokkal többet gondolni, mint amit felkínálnak. Van vagányság, vannak rafinált üzenetek, a nemet mondás nagyvonalúsága, amelyeket az önbizalom szül meg. Ezek hiánya szendergést hoz, amiből középszerű melók, középszerű gondolatok, középszerű intézmények középszerű működése jön, ez is most már nagyon látszik. Úgyhogy szerintem azt fontos látni, hogy mondjuk egy díj el-nem-fogadása ma, melyet egyáltalán nem szakmai alapon érdemelnek ki és kapnak meg sokan, nem azt jelenti, hogy fanyalogsz, hanem átlátod azt, hogy nem tartasz fenn a választásaiddal vagy a szemet hunyásoddal ostoba, kiüresített rendszereket.
Kata: Kicsit sajnálom az itthoni beszorultságokat. Sok külföldi projekten dolgozom és látom, hogy amit gondolok, meg amit csinálok, az tízszeres amplitúdóval működik mindenhol máshol.Korábban sosem akartam máshol élni, hittem abban, hogy itt szocializálódtam és millió feladat vár rám. Egyszerűen nagyon sok lehetőséget láttam, ami izgalmas volt, szakmailag, emberileg, mindenhogyan. És még mindig rengeteg van, de sajnos borzalmasan letompult minden, a társak el is mentek, és a fogalmakat, amik alaptételek voltak, most magyarázni kell. A TANGÓ projekt, amit nagyjából másfél éve göngyölítek Külső-Józsefvárosban, a Teleki tér-Népszínház utca környékéről szól, is olyasvalami ami nemzetközi viszonylatban sokkal egyértelműbben haladni, itthon meg minden kavicsban bukdácsolnom kell, ha érted mire gondolok. De egyenlőre még kitartok, mert egy másfajta, összetettebb, kulturálisan sokfajta társadalomről beszélni, adott esetben megmutatni, hogy régóta így volt Budapesten,- azért baromi jó feladat.
Péter: Én is több életet akartam, meg akarok élni most is. Nekem sosem volt elég egy műfaj és nem azért, mert az kevés, hanem mert megértettem, ki vagyok igazából, és mi az, ami úgy szórakoztat, hogy közben lefoglal és valamit kreálok általa, amit értéknek tartok. Nem eltakarva magam elől a gyengeségemet, a tudás hiányát egy csomó dologban mégis azt gondolom, az én műfajom ilyen értelemben az eklektika. Mindegy, hogy dalt írok, podcastot csinálok, vagy ARC plakát kiállítással bíbelődök. Régi mondás nálunk, hogy nem az a kérdés, milyen hosszú az élet, hanem hogy milyen széles. Tényleg te magad tudod ezt kalibrálni vagy ez csak részben áll módodban? Sokáig úgy tűnt az élet, mintha véletlenül jönnének a lehetőségek, de ma már azt gondolom, az a fajta játék igény, ami bennem van, nem is tett volna nagyon másra alkalmassá. Mondják, kétféle ember van, az egyik nagyon beleássa magát egy tudományágba, művészeti ágba, stílusba, egész életében azt csinálja és elképesztő mélységekbe jut el általa.
És van az a típus, én is ilyen „multipotens” karakter vagyok, aki minden akar lenni egyszerre, és gyakran összefogni tudja jól a nagyon mélyre menő szakembereket, aztán valami projektbe belerakni őket, ahol szükség is van ezekre a speciális tudásokra. Mindig az foglalkoztatott, ki leszek azáltal, amivel éppen foglalkozom. Magyarul, hogy elégedett leszek-e 1-2 év múlva, fog-e szórakoztatni, értelmesnek tartom-e annyira, hogy tovább csináljam, vagy engedjük el, és keressünk másik dolgot, ami közelebb visz az akkori kíváncsiságomhoz, játék kedvemhez.
Kata: Azt érzékelem, hogy nagy vágy van az emberekben olyasvalakihez csatlakozni, aki nem ragad bele abba, hogy akkor ez most csak ennyi lehet. Az a szuper az emberi létben, ha nem úgy hiszel benne, ahogy egy vallás vagy egy ideológia ráül, hanem hogy használhatod, amid van. Az eszedet, az intuíciódat, a lehetőségeidet, a képességeidet. Ha valami felé haladsz és még ha elbuksz, akkor is sokkal jobb mozgásban lenni, mint állni és várni valamire. Nem gondolom, hogy azért, mert én személy szerint kisebb hatalmat képviselek, ne lenne lehetőségem nemet mondani. Meglepő tapasztalat, amikor valamifajta élő lelkiismeretté válsz sok ember szemében. Ha elmondom, mit miért nem, miben hiszek és hogyan működök az én viszonylatomban, elkezdik mondani, hogy hú, igazából én is ezt gondolom.
Kata: Nagyon hiszek a nyitottságban, hogy „teljes testtel” vagy valaki felé. Ezt nem lehet lespórolni. Ha most nem szólsz valamiért, szó nélkül hagyod, mert kellemetlen megbeszélni, a konfliktus gördül tovább, és sokkal nagyobbra nő. Zsolt ebben nagyon partner volt, önmagát átlépve, akart tanulni és sikerült legyűrnie azt a szocializációt, hogy kifordul egy kellemetlen helyzetből vagy nem akar sebezhetőnek tűnni. Ez olyan, mint a jogegyenlőség vagy a demokrácia, teljességében sose fog eljönni, de fontos rá törekedni és a törekvés iránya és állandó jellege ad megerősítést.
Péter: Minden hiábavaló, ezért törekedjetek rendületlenül! Ez egy Buddhának tulajdonított mondás, és maximálisan egyetértek vele, ahogyan a nyílt kommunikációval is. Mindenem erről szól, a GESZTI+ podcast is. Két szlogent kapott, az egyik a „Mindig van feljebb”, ami pont az ellenkezőjét mondja, mint amit a feudális cinizmus okozta apátia sugall Magyarországon. Hányszor halljuk, hogy mindig van rosszabb és ettől is ilyen lapos, klisés, előítéletes a gondolkodásunk, egyszerűen téves mantrákat mondogatunk. A másik podcast szlogen pedig: „A szabadság, bennünk lakik.” Rajtunk múlik, hogy mire használjuk a tudásunkat, tehetségünk, milyen célokat választunk, mit valósítunk meg.
Egész életemben ez a nyitott gondolkodás volt fontos számomra, ami üzletileg nem feltétlenül hozott mindig akkora hasznot, mint amekkorát egy kizárólag anyagi érdek alapú gondolkodás hozhatott volna, de sose a haszon érdekelt igazából, hanem hogy jól érezzem magam a világban. És olyan embereket keresek magam köré, akik ebben támogatnak, és akiket én is jó kedvvel bőséggel tudok támogatni. Mindenben csak az hozott örömöt vagy sikert, amit másokkal közösen raktunk össze. Ezért szeretek zenélni. Mai napig ez a legnagyobb öröm és szabadság az életemben. Abba nem fér bele az őszintétlenség, a sunyulás, a középszerűség, a lustaság, sem az agresszív, másokat leuraló viselkedés, a sakál nyelvű kommunikáció. Nem lehet úgy felmenni a színpadra, hogy nem bírjátok egymást, hogy nincs bizalom, nincs közösség.
Egyre több motivációs előadás tartására hívnak mostanában, ezek alkalmával is azt érzem, hogy minél durvább és korlátozóbb a korszak politikai és gazdasági kényszereinek nyomasztása, annál inkább nő az emberekben az igény arra, ami igazi, ami nem hazudik, ami felszabadít, amiben ráismerhetek a saját értékeimre, legyen szó morálról, humanitásról, tudásról, teljesítményről. Őszinteség nélkül nem tud bizalom teremni, és ha nincs bizalom, akkor nincs semmi. Enélkül nem létezhet emberi együttélés, se társadalmi, se párkapcsolati szinten. Minél nagyobb a zártság, a tudáshiány, a képmutatás, annál több félelem, fájdalom, düh és félreértés kerül bele a hétköznapokba, ami agresszívvá és apatikussá tehet sokunkat. Pozitívan kell gondolkodnunk, tisztességesen cselekednünk, és nyíltan kell kommunikáljunk. Új bizalmat kell teremtenünk, csak erre tud jobb és méltányosabb élet épülni.
Fotó: Ajkai Dávid
Ha tetszett a cikk, kattints, és olvass bele a Rost Andreával készült interjúba!
hirdetés
