„Hiszem, hogy a megpróbáltatások révén több leszek” – Interjú Haumann Mátéval

Mit ér egy színművész a nemzetközi vizeken, ha magyar?

Nem annyira nemzetiség, mint inkább személyiség kérdése. Van abban valami különleges, amikor egy európai színész Amerikában próbál szerencsét. A saját kultúránktól eltérő vidékről érkező embert mindig érdekesnek találjuk. Én így vagyok például az orosz színművészekkel, akiket többségükben rendkívül elmélyültnek és őszintének érzek. Ha a legutóbbi film, az Oppenheimer irányából közelítek, amelyben szerepeltem, akkor annyit mondhatok, hogy noha a rendező, Christopher Nolan magyar színészt keresett Szilárd Leó szerepére, a lényeg az volt, hogy a színész jó legyen. Az, hogy magyar vagyok, csak hab volt a tortán. A sikerhez hozzájárult a casting-videó is, amelyet egy kedves barátom, Pater Sparrow (eredeti nevén Verebes Zoltán magyar filmrendező, látványtervező – a szerk.) készített.

Nem szándékozom kifejezetten a magyarságomra építeni a karrierem. Ugyanakkor szívesen őrzöm annak misztikumát, hogy honnan származom. Az adottságaimnak megfelelően szeretnék minél többféle figurát eljátszani. Játszottam már amerikai karaktert Adrien Brody mellett a Houdini című tévésorozatban, Rami Malekkel a Pillangóban, angol szerepet Keira Knightley mellett Muffat grófként a Colette-ben vagy Az utolsó királyságban is.

A Houdini című tévés minisorozatban Adrien Brodyval (Fotó: History Channel)

Mindezek figyelembevételével hazai vagy nemzetközi megítélés alá kell esnie a teljesítményednek?

Az a fontos, hogy mindig lelkiismeretesen végezzem a dolgom, igyekezzem a saját kereteimen belül a legjobbat nyújtani. Kéri Kitty rendezett a Soproni Petőfi Színház legújabb, Pacsirta című darabjában. Régóta ismerjük egymást, ezért tudta rólam, hogy például a szövegtanulás nagyon hosszas procedúrát jelent számomra. Mérgelődtem is a próbafolyamat során. Azt mondta, annyira precízen szeretek dolgozni, hogy amíg számomra nincs minden tökéletesen a helyén fejben és szívben, addig úgyis bakizni fogok a szövegemben. Igaza volt. Nem hiszek abban, hogy színészként elegendő egy általános érzéssel leöntenem azt, amit éppen meg szeretnék jeleníteni.

Mit gondolsz arról a kritikáról, amely szerint Szilárd Leó figuráját az Oppenheimerben nem belülről, hanem a külső elvárásoknak megfelelően építetted fel?

A karakter megformálásához – Szilárd Leó önéletrajzán túl – elolvastam az egész forgatókönyvet. Tisztában voltam a szándékaimmal, azzal, milyen üzeneteket szeretnék megfogalmazni. Ha nem lettek volna meg az alappontok a koordináta-rendszeremben, akkor egy légüres térben lebegett volna az egész szerepről alkotott elképzelésem. Ráadásul Nolan kifejezetten partner a színészek ötleteinek elfogadásában, de csak abban az esetben, ha látja, hogy felkészültek. Volt olyan jelenetem, amikor szabad kezet kaptam tőle. Voltak olyan javaslataim is, amelyeket megfogadott, és a film végső verziójában is benne maradtak. Semmilyen megfelelési kényszer nem volt bennem.

Természetesnek vesszük, hogy a hattyú egy gyönyörű madár, amely kecsesen siklik a vízen, azt viszont kevesen látjuk, milyen hihetetlen energiákat mozgat meg, ahogy tempózik a lábaival a víz alatt. Pontosan tudtam, milyen fontos állomása ez a pályámnak, amelyet – azt hiszem – képes voltam a helyén kezelni.

Emlékszem, éppen kiléptem a lakásom ajtaján, átsétáltam a sötét kerten, amikor megcsörrent a telefonom, és az ügynököm közölte, hogy megkaptam Szilárd Leó szerepét Christopher Nolan új filmjében. Kértem két percet. Visszasétáltam a lakásba, kihangosítottam a telefonom, hogy hallja az akkori párom, aki azóta már a feleségem. Ezután kibontottunk egy üveg pezsgőt, és ünnepeltünk. Ahogy kiürítettük a poharainkat, már azon elmélkedtem, vajon mi lesz a következő lépés.

Régóta szerettél volna együtt dolgozni az ír színésszel, Cillian Murphyvel, aki a film címszerepét alakítja. Miért?

Döbbenetesen jó színész. A Birmingham bandája brit bűnügyi drámasorozatban tűnt fel először, milyen hihetetlenül érdekes figura. Miután együtt dolgoztunk, megtapasztaltam, hogy bármilyen helyzetbe helyezik, hiteles és őszinte marad, ami számomra mind színházban, mind filmben rendkívül fontos. Emellett minimális eszköztárral dolgozik. Mindig a közös nevezőre törekszik a munkatársaival. Azt hiszem, van közöttünk valamiféle cinkosság is.

Megkaptad a magyar színházi és filmes élettől azt a lehetőséget, amit nemzetközi viszonylatban az Oppenheimer jelentett számodra?

Bonyolult kérdés. A szakmám része, hogy olykor nagyobb csönd vesz körül. Egy vidéki színész mondta azt az apámnak, hogy a színész pályája hepehupás, de egy hepe után nem jöhet még egy hepe. Ma már örülök, hogy bizonyos dolgok csak később történtek meg velem. Éppen Cillian Murphytől hallottam egy nagy igazságot a közelmúltban, miszerint egy rendező egyszer azt mondta neki, hogy ahhoz, hogy egy színész megfelelően nyilvánuljon meg, legalább harminc év szükséges.

Mit jelent ma színésznek lenni Magyarországon, mit a világ azon országaiban, ahol tapasztalatokat szereztél?

Ha a nemzetközi viszonyokkal hasonlítom össze, akkor itthon biztosabb a helyzetünk. Egy színházi szerződéssel nyolc hónapra előre biztosítottak a lehetőségek. Ráadásul nagyon hiszek a színház erejében, és még nem is hagyott cserben. Egy jó előadás elől, amelyben megtörténik a katarzis, nincs menekülés. Azt nem szeretem, amikor például a média valamiféle bulvárszenzációt kreál a művészetből, amikor a megkérdőjelezhetetlen értékeit kiárusítja, és csak a külsőségekre koncentrál. Engem is sokszor hívtak olyan produkciókba, amelyekhez semmi közöm nem volt. Örülök, hogy megtehettem, hogy nemet mondtam a felkérésekre. Talán ódivatú a hozzáállásom, de szerintem, ha valami mellett művészként leteszed a voksodat, azt kell képviselned. Tudom, hogy van az az élethelyzet, amikor egy színésznek mindent el kell vállalnia, de nehezen tudom elképzelni, hogy évtizedekkel ezelőtt Sinkovits Imre ringbe szállt volna Kállai Ferenccel, Psota Irén Schütz Ilával. Ebből a szempontból ma kiszolgáltatottabb a helyzetünk. Külföldön, ha szerencsés vagy, és forgatsz három hónapot, legközelebb talán csak három év múlva kapsz újabb megbízást.

New Yorkban egymillió színész van, ezerötszáz megél belőle, a többi jegyeladó, pincér… Itthon egy celeb vagy influenszer teljesítmény nélkül keres jobban, mint a színművészek többsége.

Elmesélek egy történetet. Amikor megérkeztem az Oppenheimer forgatására, és beültem a díszletbe Rami Malek mellé, aki David L. Hill amerikai atomfizikust alakította, észrevettem, hogy azon gondolkodik, honnan ismerjük egymást. „Segítsek?” – tettem fel neki a kérdést. „Igen” – mondta. Elmeséltem neki, hogy három évvel ezelőtt találkoztunk Montenegróban, ahol a Pillangó című filmet forgattuk. „Akkor most jól megy, nem?” – kérdezte. Pontosan tudta, milyen áron történt mindez. Köztudott, hogy Malek a pályája elején pizza-futárként rótta Los Angeles utcáit. Ahogy az sem csak egy városi legenda, hogy abban az esetben, amikor egy filmes szakembernek szállított ki, a portréját belecsempészte a pizzás dobozba, és most hol tart… Sem neki, sem Matt Damonnak, sem Cillian Murphynek nem volt nagy mellénye.

Hatvan éve nem volt akkora sztrájk Hollywoodban, mint 2023-ban, miután a hollywoodi színészeket képviselő szakszervezetnek, a SAG-AFTRA-nak nem sikerült megállapodnia a színészek jövedelmét és a mesterséges intelligencia alkalmazását érintő követeléseikről a film- és tévéstúdiókkal. Emiatt hónapokig, a sztrájk végéig nem adtál interjút a sajtó képviselőinek. Miért tartottad fontosnak ezt a lépést?

Egyrészt azért, mert teljes mértékben egyetértettem a sztrájkoló művészekkel, a filmes szakemberekkel. Magyarországról is nagyon hiányzik ez a fajta összetartás, az egymásért való kiállás. Talán azért is, mert még nem volt precedens, amely megmutatta volna, hogy együtt sokkal több dologra lehetünk képesek, mint magányos harcosokként.

Egy színésznek két választása van: vagy alámegy a hatalomnak, legyen az üzleti vagy politikai természetű, és hülyét csinál magából, vagy megpróbál tenni a többség számára elfogadott elvekért.

Látok némi széthúzást a szakmámon belül, elég csak a fővárosi és a vidéki színházak közötti különbségtételre gondolni. Tessék lemenni vidéki előadásokat nézni, mert vannak nagyon jó előadások és igazán kiváló művészek a fővároson kívül is! Másrészt az amerikai szakszervezet számára fontos, hogy a jelenlegi és jövőbeni tagjai ugyanazokat az elveket képviseljék. Ha később úgy döntök, hogy kérem a felvételem, büszkén állhatok ki eléjük, hiszen közös a célunk.

Mennyire mutattál kiugró tehetséget a színész pályafutásod elején?

Háromévesen láttam édesapámat a Macskákban, amikor eldöntöttem, hogy színész leszek. Ezt követően tizenhat éves koromban kaptam egy nagyobb impulzust. Brightonban voltam nyelvkurzuson, amikor egy nap beültem a helyi moziba, ahol megnéztem a Mission: Impossible című film első részét. Olyannyira magával ragadott az élmény, hogy utána csak ültem a tengerparton, és néztem, ahogy a szemem előtt lemegy a nap… Valószínűleg mindez a gyermeki énem megtartásával függ össze. Tegye fel a kezét, aki soha nem képzelte magát James Bond helyébe vagy nem játszott lóháton várurat! Mindenesetre innentől kezdve folyamatban kellett gondolkodnom.

Először is jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahova fel is vettek. Máté Gábor osztályába jártam volna Jordán Adéllal, Kovács Patríciával, Mészáros Mátéval és Mészáros Bélával… Ezzel párhuzamosan készültem Angliába is. Szerettem volna tágítani a Haumannok lehetőségeit. Nagyapám színészi ambíciókkal rendelkező női fodrász volt. Apám színművészként mindent elért, amit ebben az országban el lehetett. Végül jövök én – gondoltam. Tizennyolc évesen elmentem felvételizni az angol Királyi Művészeti Akadémiára, ahonnan kivágtak. A London Academyből szintén.

Harmadik nekifutásra a Guildhall School of Music and Dramaba jelentkeztem. Felvettek. Itt találtam rá a legjobb barátomra, Jonra, aki azóta színházi színész lett, és a legjobb barátnőmre is, Ellenre. 2002-ben diplomáztam. Jonnal Budapesten elmentem megnézni az Oppenheimert. Noha csak a film egyharmadánál tűnök fel a vásznon, már az első percekben elsírta magát. Pontosan tudta, mindez mit jelent, hiszen minden vágyakozó fiatal színésznek ott van a fejében a kép a fáklyát tartó nőről, a Columbia és a hegyről, a Paramount stúdió logójáról, látjuk magunk előtt a bőgő oroszlánt az MGM-filmek elején…

Mi motivált, hogy ne add fel?

A Guildhallban felkészítettek minket arra, hogy a pályán semmi sem garantált. Volt húsz olyan évem, amikor nem kaptam olyan szerepet, amelyre sorsdöntőként tekintettem volna. Amikor van lehetőségem átadni a tapasztalataimat a fiataloknak, mindig azt mondom nekik, hogy abban a pillanatban, ahogy kilépnek egy meghallgatásról, felejtsék el. Én még a szövegemet is mindig széttépem, ami egyfajta mentális dolog. Persze volt, hogy elkeseredtem.

Szerencsémre volt egy idősebb, amerikai színész barátom, aki sokáig Halász Péter avantgárd író, rendező és színész New York-i társulatának volt tagja, de akkor már Magyarországon élt. Ő, Michael Mehlmann készített fel a Guildhallra. Amikor az iskola elvégzését követően egy alkalommal panaszkodtam neki, ez a kedves csibész barátom azt kérdezte, tudom-e mi az a három f-es szabály. „Nem” – válaszoltam. „Forever fucking forward (mindig csak kibaszottul előre)” – mondta. Nem szabad leállni, sokat analizálni. Hagyni kell, hogy jöjjön a következő lehetőség!

Megint csak az Oppenheimer-filmmel kapcsolatos emlékem sejlik fel. Ugyanis a forgatáson volt egy eufórikus pillanat, amikor meghallottam magam mellett berregni a felvevőgépet, és egy pillanat alatt visszajött szinte minden korábbi filmes emlékem, amely elvezetett addig a pillanatig, hogy ott üljek egy igazi hollywoodi szuperprodukció díszletében. Eszembe jutott az Ugocsa mozi, ahova apuval jártunk… Emlékszem, miután láttuk az E.T.-t, évekig rettegtem attól, hogy megjelenik a világító ujjaival, és végigkerget a lakáson. Vagy amikor apu elvitt egy 3D-s moziba, ami számára is akkora élményt jelentett, hogy még az előtte ülő nő hajába is belenyúlt, amikor meg szerette volna érinteni a szeme előtt lebegő tárgyat. Minden lepergett előttem.

Szilárd Leó szerepéért én is húsz évnyi kemény munkával fizettem, kaptam pár másodpercet, de megérte…

Az iskola elvégzését követően egy évig maradtál Angliában, ahol egy rádiójátékban kaptál szerepet.

Nyolc hónapig szerepeltem a BBC legendás, The Archers című rádiójátékában, amelyet 1952 óta sugároznak. Ennek köszönhetően el tudtam látni magam egy nagyon drága városban. Ezután kaptam meg az első magyar filmes lehetőséget, ami Deák Krisztina 2004-ben bemutatott filmdrámája, A miskolci boniésklájd volt. Utána kerültem a Radnóti Színházba, majd az Örkénybe, végül a Nemzetibe. Soha egyik színházban sem voltam társulati tag, oda mentem, ahol feladatom volt.

Azzal, hogy nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jártál, kockázatot is kellett vállalnod, hiszen az itthoni színházi közeg nem feltétlenül és nem úgy ismert meg, mint a kortársaidat. Hogyan éled meg, hogy nem lettél korszakos magyar színész?

Fiatalabb koromban volt időszak, amikor zavart, később nem érdekelt. Hiszem, hogy a megpróbáltatások révén több leszek. 2008 tájékán történt, hogy a Universal elhívott Los Angelesbe egy sci-fi sorozat meghallgatására. Idővel már csak ketten maradtunk a szerepre. Úgy döntöttem, felmondom az itthoni szerződéseim. A szerepet végül nem kaptam meg. Később kiderült, hogy a sorozat az első, úgynevezett pilot epizód után nem is került gyártásba. Ráadásul akkor volt az írósztrájk is.

Valamiből el kellett tartanom magam Amerikában, amiben nagy segítséget jelentettek az ottani barátaim. Egy használt baba eszköz-és játéküzlet raktárában szereztek nekem munkát. Tisztítottam a játékbabákat, csomagoltam a babakocsikat. A nagy távolságok miatt kénytelen voltam vásárolni egy autót, amit nem engedhettem meg magamnak. Forintra átszámolva 150 ezer forintért vettem egy 1989-es Mazda 323-at. Egy alkalommal lementem egy nagy ügynökség parkolójába, ahol egymás mellett sorakoztak a világ leggyönyörűbb és legdrágább autói: Bentleyk, Ferrarik, Porschék… Egyre jobban zsugorodtam össze az ütött-kopott Mazdám volánja mögött, amikor a parkolásért felelős személy elkérte a kulcsomat, hogy leparkoljon vele. A megbeszélés végeztével megkértem, hogy hozza a kocsimat. Miután megköszöntem, alig vártam, hogy elhagyjam a helyszínt, mire a férfi bekopogott az ablakon. Mexikói akcentussal a következőket mondta: „A Mazda 323-as a világ legjobb autója, nekem is volt ilyenem. A többi jármű a parkolóban egy rakás szar.” Összemosolyogtunk.

Amikor visszajöttem Magyarországra, légüres térbe kerültem. Volt olyan színházigazgató, aki a távozásom előtt azt mondta, visszavár majd, de amikor bejelentkeztem nála, közölte, hogy nincs szerep, amelyet rám bízna. Nehezen éltem meg. Emlékszem arra az esetre is, amikor egy spanyolországi vendégszereplés alkalmával kissé illuminált állapotban azt mondta nekem: „Máté! Magyar színésznek soha a büdös életbe nem sikerült nagy külföldi produkcióba bekerülnie.”

Színésznek lenni egyet jelent az érzelmi utazással, amelyet egy-egy szerepnek köszönhetően képes lehetsz bejárni. Egyúttal feldolgozhatóbbá válhatnak a traumák, a veszteségek is. Soha nem fáradtál bele az önmarcangolásba?

Ha minden színész annyira odaadná magát, mint amennyire a szerepe megkövetelné, sokkal több skizofrén művész dolgozna a szakmában. Van, amikor gyorsan letépem magamról a jelmezem, mert azt érzem, semmi közöm nincs a karakterhez. Máskor egy előadás után jó benne maradnom a figurában. 2006-ban mutattuk be a Spinoza-házban a Nizsinszkij utolsó tánca című amerikai monodrámát. A feladat színészi szempontból nagyon összetett volt, hiszen egy homoszexuális táncművész emberi, művészi, lelki és testi drámáját egyaránt szükséges volt megjelenítenem. Egy személyben alakítottam hét karaktert. Én voltam a gyerek Vacláv Nizsinszkij, a felfedezője, impresszáriója, szeretője, azaz Gyagilev, ahogy a későbbi magyar felesége, Pulszky Romola és a szobrász Rodin is. Mindeközben a jelmez és a szín alig változott. Ekkor huszonhat éves voltam. Ez is egy olyan időszakban történt velem, amikor nagyobb volt a csend körülöttem. Nagy kihívás volt tele félelemmel. Imádtam.

Korábban beszéltünk arról, hogy Szilárd Leó szerepéért húsz évnyi kemény munkával fizettél, de azt gondolod, megérte. Édesapád betegsége és a film forgatása egybeesett.

Ez nagyon furcsa dolog. Ugyanabban a hónapban vettük fel a film jeleneteit, amikor megkértem a barátnőm kezét, majd a hónap végén elveszítettük aput. A forgatás után a párommal még kirándultunk Kaliforniában, amikor szóltak itthonról, hogy hamarabb kellene hazajönnünk, mert baj van. Úgy utaztam el Amerikába, hogy itthon minden rendben lesz. Az utolsó három napot még együtt tudtuk tölteni. Azóta is sokszor érzem a jelenlétét.

A motorozás, amelyet egy ideje űzöl, két dologgal biztosan összefügg: a szabadsággal és a magánnyal.

Igen. Korábban féltem tőle, ezért is kezdtem bele. Ez a hozzáállás az élethez alapvetően jellemző rám. Mindemellett jó érzés felhúzni a motoros kesztyűmet, felvenni a bőrkabátomat, a fejemre a bukósisakot. Amikor úton vagyok, képes vagyok maximálisan kikapcsolni. Noha berreg, kattog és pöfög alattam a masina, végtelen nyugalom vesz körül, és csak suhan a táj. Az élet minden apró rezdülését érzékelem. A színeket, formákat, a hőmérséklet változását. Benne van a meglepetés ereje is, amikor bedőlök egy kanyarban, és az út egy másik szakaszához érve megváltozik körülöttem a környezet. Emlékszem, apunak fontos volt, hogy úgy tudjon ránézni a Balatonra, hogy ne legyen előtte más ember, csak a természet. Talán számomra ugyanezt adja a motorozás. Olyankor senki nem néz. Elbújhatok a bukósisak mögé. Csak én vagyok és az út, ahol minden döntésemnek következménye van, ahol történhetnek velem jó és rossz dolgok egyaránt… Ez az élet maga.

Portréfotó: Dömölky Dániel

Köszönjük a képeket Haumann Máténak!

Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Bata Évával készült interjúnkat is!