„Az izgat igazán, ami még előttem áll” – Interjú Herendi Gábor filmrendezővel

Melyik szerinted a filmtörténelem legjobb snittje?

Szeretem a hosszú snitteket, mert tudom, micsoda munka van mögöttük. 1992-ben mutatta be Robert Altman A játékos című amerikai fekete komédiáját, amelynek első nyolc percét vágás nélkül vették fel. A végeredmény zseniális lett. Eszembe jut Az ember gyermeke című 2006-os sci-fi is Alfonso Cuarón rendezésében. Ebben több olyan bravúros üldözéses jelenet is van, amelyről magam sem tudom, hogyan forgatták le. Nem feltétlenül azok a típusú filmek tartoznak a kedvenceim közé, amilyeneket én forgatok. Sokan azt gondolják rólam, hogy csak a többnyire vígjátéki műfajba tartozó, nagysikerű közönségfilmek rendezése áll jól. Talán egyszer meglepem a kritikusaimat egy művészfilmmel is, mert a drámai műfaj sem áll messze tőlem.

Ha a szakmai karrieredet nézzük, abban mennyi volt a dráma?

Biztos, hogy van bennem tehetség is, de alapvetően szerencsés voltam. A fontos, sorsfordító pillanatokban mindig sikerült azt véghez vinnem, amit elhatároztam. Persze a későbbi életem során kaptam pofonokat, értek csapások. Azt szoktam mondani, hogy burokban születtem. A családomban többen is fogorvosok voltak. Szinte elrendelt volt, hogy én is ezt a hivatást választom. Évfolyamelsőként végeztem, aminek eredményeképpen kaptam egy tanársegédi állást a Semmelweis Egyetem Fogpótlástani Klinikáján. Később beindult a magánpraxisom is, jól éltem, sok pénzt kerestem. A rendszerváltással annyiban változott a helyzet, hogy a fogorvosi munkám mellett már megengedhettem magamnak, hogy átszemtelenkedjek a reklámiparba olyan emberek segítségével, mint Geszti Péter, aki a betegem volt.

Arra, hogy hogyan kerültél a reklámszakmába, térjünk vissza később! Úgy tudom, édesapád sok ismert színésznek volt a fogorvosa.

Márkus László, Sinkovits Imre, Törőcsik Mari vagy Básti Lajos mind a betegei közé tartoztak. Az 1950-1960-as években nagyon kevés fogorvos volt Magyarországon, és az állam szerette volna megoldani a helyzetet. Azt találták ki, hogy lesznek az úgynevezett vizsgázott fogászok, akik fogtechnikusnak tanultak, de gyorstalpalón elvégezhették az egyetemi fogorvosi tananyagot, tehát nem kaptak doktor titulust, de végezhettek fogorvosi tevékenységet. Apám is ilyen volt. A rendelőjében volt egy pici laboratórium, ahol abban az esetben, ha valakinek ki kellett húzni a fogát, egy óra alatt be tudta tenni helyette a pótlást, ami a színészek számára nagyon jó megoldás volt. Rövid idő alatt elterjedt a híre.

Így lett jóban Fábri Zoltánnal is, aki miatt megszeretted a filmkészítés világát?

Igen. Zoli bácsi sokszor kérte apám segítségét. Ilyen eset volt, amikor a hetvenes évek közepén Az ötödik pecsét című filmet forgatta, amelyben a forgatókönyv szerint összeverték a szereplőket, például Márkus Lászlót és Cserhalmi Györgyöt, akik számára apám készített olyan szájba helyezhető, rögzített „dudorokat”, amelyekkel egyrészt elérték, hogy az arcuk duzzadtnak nézzen ki, másrészt tudtak velük beszélni is. Anyámmal együtt, aki szintén fogtechnikus volt, maszkmesteri feladatokat láttak el.

Az első filmkészítéshez kapcsolódó élményem korábbi, 1969-ből való. Fábri ebben az évben készítette A Pál utcai fiúkat, amelynek a brit Anthony Kemp volt a főszereplője, aki az egyik szünetben összeverekedett egy sráccal, aki kiverte Kemp egyik első fogát. A stáb azonnal hívta aput, majd egyszer csak ott állt a színész a lakásunkban Nemecsek Ernőként.

Emlékszem, Fábri, aki díszlettervezőként is dolgozott, mindig nagyon jól megrajzolt képes forgatókönyveket vitt magával a forgatásokra, én pedig imádtam nézegetni, ahogy ezekből megelevenedtek az egyes jelenetek. Szerettem nézni azt is, ahogy állandó operatőre, Illés György dolgozott.

Olyan mértékben itatódtam át a filmkészítés varázslatos hangulatával, hogy már kilencévesen tudtam, hogy egyszer filmrendező szeretnék lenni.

Pedig addig nem sok film volt rám nagy hatással, kivéve talán egész kicsi koromban a 101 kiskutyát, amelyet nagyon szerettem.

Honnan tudta rólad Geszti Péter, hogy érdekel a reklámok világa?

Nem tudta, de általában egy fogorvossal a betegek kiszolgáltatott helyzetben találkoznak, így nehéz volt visszautasítania. Viccet félretéve, nagyon kreatívnak éreztem magam, és ezt sokszor megfogalmaztam neki, meg persze más, a reklámszakmában dolgozó személynek is. Először csak reklám-forgatókönyveket szerettem volna írni. A rendszerváltás idejét, a vadkapitalizmus első éveit éltük. A külföldi reklámszakemberek, a multinacionális vállalatok marketingesei nem bíztak a magyarok munkájában. Részben ennek köszönhetően lettem a világ egyik legnagyobb reklámügynökségének, az amerikai BBDO-nak a kreatívigazgatója. Ugyanis ők voltak a Douwe Egberts ügynöksége, ez a márka nem sokkal korábban vásárolta fel a magyar Kompakt Kávégyárat. A Douwe Egberts vezetői csak a BBDO-val voltak hajlandóak dolgozni, ezért villámgyorsan fel kellett állítaniuk egy kreatív csapatot. A főbb pozíciókat meghirdették, amiről egy ismerősöm tájékoztatott. Jelentkeztem, majd egy próbamunkát követően felvettek. Ebben az időben havi kétezer-nyolcszáz forintot kerestem a klinikán, az ügynökségnél pedig kezdő fizetésként harmincötezer forintot ajánlottak, de hozzátették, hogy az összeg hamar a duplájára is nőhet.

Rövidesen otthagytam a klinikai állásom, és csak a magánpraxisomat folytattam. Jó klientúrám volt, ami annak is volt köszönhető, hogy a rendelőm a Madách Imre téren volt, ahol sok ismert és kreatív ember dolgozott. Arról, hogy mit csinálok hetente kétszer, az ügynökségi munkám után, nem tartottam fontosnak szólni a főnökeimnek, ami hiba volt, és amint kiderült, kirúgtak. Ekkor szólt nekem Geszti Péter, hogy menjek az általa vezetett Akció Reklámügynökséghez dolgozni. Addigra már bedolgoztam a Postabank- és a Kontrax-reklámokat készítő Kozma Péter ügynökségének, a Kozmo Stúdiónak is. Idővel egyre több munkával bíztak meg. Kijártam a forgatásokra is, hogy lássam, hogyan valósítják meg az ötleteimet. Gyakorlatilag a reklámszakmát a kezdeti botlásaimból tanultam meg, amiből volt pár.

Az egyik emlékezetes eset az volt, amikor a Douwe Egberts át szerette volna pozícionálni az Omnia kávémárkát. A feladathoz megkaptam az arculati kézikönyvüket, amelyben mindent leírtak a termékről a logótól a betűtípusig. Semmi kedvem nem volt elolvasni, ráadásul volt is egy ötletem. Nagyon népszerű volt a televízióban a Frédi és Béni sorozat, a híres Romhányi József által írt bravúros szövegekkel. Gondoltam, írok az ő stílusában egy rádióreklámot. Tudtam, hogy a magyarul hatásos rímeim kevésbé működnek majd angolul, de gondoltam, majd kimagyarázom valahogy. A prezentációm után észrevettem, ahogy egyre jobban vörösödik a holland marketingigazgató feje, aki rövidesen közölte velem, hogy azonnal menjek haza, és olvassam el a könyvet. Mint kiderült, ebben öles betűkkel az szerepelt, hogy humornak helye nincs.

Mikor derült ki számodra, hogy tudsz írni?

Harmadéves voltam a Semmelweis Egyetemen, ahol a három kar, az általános orvosi, a gyógyszerészi és a fogorvosi minden évben rendezett egy fordított napot, ahol a hallgatók közül választottak egy-egy dékánt is. A fogorvos-hallgatók engem választottak dékánnak, ami azzal a megtiszteltetéssel járt, hogy egy szamár hátán kellett végigmennem az esemény miatt lezárt Üllői úton egészen a Nagyvárad térig, ahol az elméleti tömb volt. Előttem az általános orvosi „dékán” szamaragolt, akinek az állata ijedtében összevizelte a márványpadlót, aminek következtében az én szamaram elvágódott. Este a tanárok vicces előadásokban szerepeltek, és minden évben levetítettek egy diákok által készített filmet is. Abban az évben az általam készített filmet vetítették. Nem volt vágóasztalom, a leforgatott jeleneteket egy ollóval és némi celluxszal raktam össze, a film elejére még egy rajzfilmet is készítettem. A film az egyetemi évek humoros oldalát mutatta be. A címe Mandibuli volt. A mandibula latinul álkapocs-csontot jelent, innen vettem az ötletet. Akkora sikere volt, hogy még évekkel később is vetítették.

Már végzett fogorvosként jelentkeztem a Filmművészeti Főiskolára, ahol Kárpáti György – az addig egyetlen fogorvosi végzettséggel is rendelkező filmrendező – felvételiztetett. Kirúgott, de utána megkérdezte tőlem, szeretném-e tudni, mi volt a gondja velem. Hogyne szerettem volna tudni! Felmentünk a lakására, ahol megkértem, hadd vetítsem le neki a Mandibulit. Gondoltam, el fog ájulni tőle. Végignézte, közben nagyokat nevetett, majd faarccal a következőket mondta: „Gábor! Ilyet mindenki tud csinálni.” Nagyon fájt. Később az is kiderült, hogy az írásbeli vizsgán buktam el, ahol az egyik kérdés az volt, mely filmeket láttam, és szerettem. Beírtam körülbelül tíz ilyen alkotást. Egy másik kérdés úgy szólt, mely filmeket nem láttam, de szeretném megnézni. Ide csak négyet írtam. Ez volt a baj. Kárpáti elmondta, hogy a tudás ott kezdődik, hogy tudnom kell, mi az, amit nem tudok. Az eset a filmkészítéstől nem, de attól elvette a kedvem, hogy valaha jelentkezzem a filmművészetire. Milyen érdekes a sors, 2002-ben mutatták be az első nagyjátékfilmemet, a Valami Amerikát. Ezután részt vettem egy konferencián, ahol a mögöttem ülő személy megkocogtatta a vállam, és azt mondta: „Tévedni emberi dolog.” Kárpáti György volt az. Nemes gesztus volt tőle.

2004-ben és 2010-ben is kimentél Amerikába szerencsét próbálni, amihez hozzájárult, hogy a magyar filmes szakma nem igazán értékelt.

A filmes pályafutásom elején voltak, akik nem tudták hova tenni, hogy fogorvosból, majd reklámfilmesből avanzsáltam filmrendezővé. Különösen az utóbbit emésztették meg nehezen, hiszen a kilencvenes években a két terület között gyakorlatilag nem volt átjárás. A játékfilmesek kínosnak tartották, ha valaki az alkalmazott művészeti ágban dolgozik, ráadásul a reklámosokat nagyon jól megfizették, miközben a játékfilmesek a cipőjük mellett jártak. Azután, hogy az első filmem sikert aratott még kevésbé fogadtak el, amit rosszul viseltem. Egyébként is az a típus vagyok, aki szereti, ha szeretik. A Valami Amerika után bemutattuk a Magyar vándort, ami ugyan közönségsiker volt, de a kritika nagyon negatív hangot ütött meg a filmmel kapcsolatban. Az elutasítás annyira megfeküdte a gyomromat, hogy eldöntöttem, szerencsét próbálok, és a családommal együtt nekivágtunk a nagy kalandnak, kimentünk Los Angelesbe. Azt gondoltam, a két filmsikeremmel a hátam mögött tárt karokkal fogadnak. Naiv voltam. Kilenc hónap alatt elfogyott a pénzünk, és még csak labdába se rúgtam. Második alkalommal már tudatosabb voltam. Nagyképűen hangzik, de addigra itthon már mindent elértem, amit filmrendezőként elérhettem. Voltak előttem jó példák is, például Antal Nimród. Szerettem volna még egy esélyt adni a hollywoodi karriernek. Azóta tudom, hogy az amerikai álom elérése összetettebb kérdés. A filmes ügynökök többnyire csak fesztiválokra járnak, ahol keresik az új és érdekes alkotókat, az európai rendezőket, akik többnyire a művészfilmes világból kerülnek ki.

Egy időben volt egy szakmai vélemény veled kapcsolatban, amely szerint inkább a filmiparban dolgozol, mint a filmművészetben.

Ez nem állt távol az igazságtól. A filmipar a szórakoztatóipar része. A filmművészet sokkal inkább a rendezők önmegvalósításáról szól, mintsem a szélesebb rétegeket megszólításáról. 2021-ben mutattuk be a Toxikomát, amely Szabó Győző életének legnehezebb éveit eleveníti fel. Ezután ki merem jelenteni, hogy vígjátékot nehezebb megcsinálni, mint egy filmdrámát. Nem véletlen, hogy a komikusok szerint is könnyebb megríkatni a nézőket, mint megnevettetni.

Mennyire fontos ma, hogy bizonyíts? Az, ahogyan mások vélekednek rólad?

Sokkal magabiztosabb vagyok. Már nem érzem magam kívülállónak, józanabbul állok a kritikához is.

Mit árulnak el rólad azok a történetek, amelyeket filmre vittél, illetve azok a hősök, akik ezekben az alkotásokban szerepelnek?

Az eddigi életem során kétféle filmet készítettem. Az egyikben a történet alapja belőlem, a saját életemből jött. Ilyen volt a Valami Amerika első része és a Toxikoma. A többi esetben olyan forgatókönyvből dolgoztam, amihez nem kötődtem személyesen. A Kincsemben, a Valami Amerika második és harmadik részében vagy a Magyar Vándorban, a Lorában kevésbé vagyok benne a saját életemmel.

Szeretem, ha a történeteimben megjelenik a kisember, aki képes bebizonyítani az igazát.

A legutóbbi színházi rendezésed a Rózsavölgyi Szalonban A Díj című előadás volt. A darab központi motívuma az igazságtalanság.

A darab megtörtént eseményeken alapul. Lise Meitner és Otto Hahn történetét meséli el. Utóbbi 1946-ban kapta meg a Nobel-díjat az atommaghasadás felfedezéséért, leírásáért, amelyet még 1944-ben ítéltek neki, de a második világháború miatt elmaradt az ünnepélyes díjátadó. Lise Meitner a darabban azt szeretné, ha Otto Hahn kimondaná, hogy az elért eredmény a közös kutatásuk eredménye. Hahn pedig azt igyekszik elérni, hogy Meitner megértse, hogy 1938-ban nem azért vált meg tőle, mert ki szerette volna sajátítani az érdemeiket, hanem azért, mert Németországban, a nő zsidó származása miatt veszélyben volt az élete. Sokszor megborzongtam, amikor belegondoltam, hogy ez a nő harminc évig volt Hahn hűséges kutatótársa, vajon mit érezhetett, amikor rádöbbent, hogy milyen igazságtalanság történt vele. Nekem is van ilyen élményem, a saját bőrömön érzem, milyen a mellőzöttség. Hat éve nem kapok semmilyen állami támogatást a filmterveimhez. Ennek egy személyes konfliktus volt az alapja, ami később, az illető befolyásos pozícióba kerülése eredményeképpen már politikai színezetet is kapott, amikor kiálltam a Freeszfe Egyesület mellett.

A filmes munkásságodra nem az jellemző, hogy fontos társadalmi, politikai témákat, visszásságokat, igazságtalanságokat jelenít meg. A kivétel a Bűnös város.

Ha visszaemlékszel, akkor a Valami Amerikában a főszereplők végig egy filmre próbáltak meg pénzt szerezni. Ez volt a Bűnös város. Sokáig még a baráti körömben is állandó téma volt, hogy a valóságban is le kellene forgatnom a filmet, de erre csak majd húsz évvel később került sor. A Bűnös várost az engem ért igazságtalanság, és annak következményei inspirálták. A rövidfilm műfajilag leginkább a politikai szatírához áll közel, sokan fel is fedeztek benne utalásokat néhány ismert közéleti botrányra. A film korunk Tanú-ja, egyszer talán még nagyjátékfilm is készül belőle. Vannak alkotótársaim, akikkel egy húron pendülök, ilyen Divinyi Réka forgatókönyvíró is, akivel már a Lora és a Valami Amerika második és harmadik részén is együtt dolgoztunk. Mindig beszélünk arról, hogy jó lenne olyan filmeket készíteni, amelyeknek van társadalmi üzenete. Úgy érzem, mára meg is értem erre.

Kettőtökhöz csatlakozott Réti László thrilleríró, akivel együtt írtátok meg a közelmúltban megjelent Tízparancsolat 2.0 című könyvet. Úgy tudom, azért fogtatok közös projektbe, hogy az egyén és a társadalom szembenállásának kérdéseit feszegessétek. Mit jelent ez pontosan?

Filmrendezőként a saját életem hatásaiból inspirálódom. Ahogy mondtam, burokban születtem. A sors nem kínzott meg, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy többnyire vidám vagyok, könnyed filmeket is készítek. A könyv történetét 2007 óta dédelgettük Rékával, nagyon szerettünk volna filmet forgatni belőle, de a Nemzeti Filmalap kétszer is elutasította. Olyan kéréseket fogalmaztak meg, mint például azt, hogy a főszereplő lány apja ne legyen polgármester, aki bort iszik és vizet prédikál. Ezek után egyszer csak jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a kész forgatókönyvet kicsit átdolgoznánk, és könyvként adnánk ki. A történet egyrészt egy felnövés történet, amelyben Mara, aki édesanyja öngyilkosságát követően éppen egy pszichiátriáról szabadul, komoly konfliktusban áll a hívő, politikus apjával, akin igyekszik bosszút is állni. Másrészt szerettük volna azt is bemutatni, hogy mennyire könnyen manipulálhatóak a fiatalok, akik kilépve a nagybetűs életbe nem találják a kapaszkodókat. A könyv üzenete is az, hogy nekünk, felnőtteknek példát kell mutatnunk a fiataloknak, akiknek a sorsa pillanatok alatt káoszba fordulhat.

Hogyan tekintesz a könyv borítójára, amely vörös alapon egy fekete pisztolyt ábrázol, amelynek árnyéka egy keresztben testesül meg: provokatív reklámfelületként, ami bevonzza az olvasót, vagy a könyv részeként, ami a benne foglalt világot eleveníti fel?

Is-is. Egyértelműen provokálni szerettünk volna a borítóval, amely egyrészt talán jobban felkelti a könyvesboltokba látogatók figyelmét, másrészt passzol a történet mondanivalójához is. A könyv fejezetei a gyászfolyamat fázisai is egyben: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Ezt a megoldást Réti László adta hozzá, ami nagyon jó döntés volt. A könyv címe sem véletlenül lett Tízparancsolat 2.0, de minden kulisszatitkot nem árulhatok el…

Térjünk vissza a filmekhez! Ha nem a financiális megtérülés a magyar filmek célja, hiszen ahhoz kicsi a piac, nem is készült olyan alkotás az elmúlt évtizedekben, amely visszahozta volna az árát, akkor mi?

Üzleti szempontból csak az amerikai filmipar nyereséges. Kalifornia a világ ötödik legerősebb gazdasága, amelyet szinte csak az ott készült filmeknek köszönhetnek. Magyarországon minden idők legtöbb bevételt generáló filmje a Kincsem volt 650 millió forinttal. Közel hárommilliárd forintból készült. Az európai filmipar a pályázati forrásokra, tehát a közpénzre épül. A közönségfilmnek a dolga, hogy szórakoztassák a polgárokat, a művészfilmek pedig az adott ország hírnevét öregbítik például egy rangos nemzetközi fesztiválon elért sikerükkel.

A filmek mint művészeti alkotások, mindig az adott kor lenyomatai is egyben. Beszélnek rólunk, emberekről, a minket érintő problémákról, viszonyokról. Egyúttal inspirálhatják a jövő filmes generációját is.

Magyarországon a filmek költségét még mindig a hatos lottó bevételéből fedezik?

Igen. Ez még a Vajna-korszak találmánya, amely a brit mintát vette alapul, ahol a National Lottery bevételeiből fedezik az angol filmgyártást.

Hogyan látod a magyar filmművészet jövőjét?

Pesszimistán. Őrült módon eltolódtak az arányok, egy ideje többnyire történelmi filmek készülnek, amelyek sokszor hamisan mutatják be nemcsak a korokat, de a bennük megszülető hősöket is. Ezek a filmek rendkívül drágák, miközben kis költségvetésű filmek aratnak nemzetközi sikereket, és mutatnak be minket, magyarokat a világnak. A magyar filmszakma már egyáltalán nem arról szól, hogy azok kapnak lehetőséget, akik tehetségesek. Bízom benne, hogy ez megváltozik. Azt jó látni, hogy azok, akiket a szakma meghatározó személyei elnyomnak, nem sajnálják magukat, nem ülnek egész nap egy sötét sarokban, hanem felturbózott kreativitással, megfeszített erővel küzdenek azért, hogy tartalmas, minőségi filmeket alkossanak. Én is ezt az utat járom. Éppen a Futni mentem című független filmet forgatom, amely egy közvetlen állami támogatás nélkül készülő romantikus vígjáték. A főszereplője egy anya, akit Udvaros Dorottya alakít, aki férje halála után elhatározza, hogy teljesíti annak utolsó kívánságát, és lányaival, akiket Tenki Réka, Lovas Rozi és Trill Bea személyesít meg, váltóban lefutja a maratont. Apró probléma, hogy egyikük sincs fizikálisan és mentálisan felkészülve a futásra. Az anya és lányai mellett ráadásul a rokonokat és barátokat is váratlanul éri a nők lehetetlennek tűnő vállalkozása…

Nagy álmod Máté Péterről életrajzi filmet forgatni. Miért?

Máté Péter a maga korában egy meg nem értett zseni volt. Kisgyermekként közölték a szüleivel az orvosok, hogy olyan szívbetegségben szenved, amelyről még ők sem tudják, mennyi ideig fog élni, ezért két végén égette a gyertyát, ivott és jó néhány szeretőt tartott. Miközben zseniális dalszerző volt, a politika arra kényszerítette, hogy pol-beat dalokat írjon, és csak nagy nehezen tudott kikerülni ebből a csapdából. Köszönhetően például annak, hogy eladta az Elmegyek című számát a francia Sylvie Vartan-nak, aki bombasztikus nemzetközi sikerre is vitte Nicolas címmel. Ha csak tíz Máté Péter-dalt helyeznénk el a filmben, már garantált lenne a siker, de az élete sok apró részletének is utánamentem, amely igencsak meglepné a nézőket.

Mi érdekel jobban, az, amit megcsináltál, vagy az, amit még nem?

Szeretem a filmjeimet, mindegyik a saját gyerekem, de az izgat igazán, ami még előttem áll. Annyi tervem van az életben, olyan sok jó filmet szeretnék leforgatni. Meglátjuk, mennyi fér bele…

Kiemelt kép: Sághy Tímea

Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Schell Judittal készült interjúnkat!