„– Mi volt a legbátrabb mondat, amit valaha mondtál? – kérdezte a Kisfiú.
– Segítség – felelte a Ló.”
Moai közösségek
Az okinawaiak moai mikroközösségei több száz éve képezik fontos részét a japán kultúrának. Ezek a baráti kötődések gyermekkorban alakulnak ki és egy életen át tartanak. A tagok nemcsak érzelmi, de ha kell, akár anyagi támogatásra is számíthatnak a csoporttól, így számukra alapvetés, hogy történjék bármi az életünk során, mindig lesz kihez fordulni segítségért.
Ez egyébként az össze többi kék zónára is jellemző – mivel ezekben a közösségekben a kölcsönös segítségnyújtásnak, az egymásra figyelésnek mély gyökerei vannak, az elmagányosodás és az ebből fakadó szorongás (ami egyébként kifejezetten jellemző a modern nagyvárosokban élőkre) nem okoz tartós stresszt.
Úgy tűnik, a magány, illetve a magányosság érzése megnöveli szervezetünkben a kortizol stresszhormon szintjét, amiről ma már egyértelműen tudjuk, hogy hosszú távon, számos negatív egészségügyi következménnyel jár.
Segítség
Fontos hogy megtanuljuk, ha baj van, merjünk és tudjunk segítséget kérni. Ez a legtöbbünk számára nem is olyan egyszerű feladat. Amikor beírtam a Google keresőbe, hogy „why asking for help is difficult” kifejezést, nagyjából 835 millió találatot kaptam. Pedig a legtöbbünk környezetében mindig akad valaki (néha épp egy olyan személy, akire nem is gondolnánk), aki a lehetőségeihez mérten, valamilyen módon a segítségünkre lehet. A segítségnyújtás, úgy mint az együttműködésre való hajlam alapvető evolúciós késztetésünk, hiszen ez tett minket alkalmassá a közösségekben való létezésre.
„– Ha segítséget kérünk, az nem jelent feladást – mondta a Ló. – Épp ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy nem adjuk fel.”
Fotó: Pexels / Anna Shvets
Az idézetek forrása Charlie Mackesy A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló című könyv.
Ha tetszett a cikk, kattints, és olvasd el Szente Mónika vízbőjtről szóló mini sorozatát is!