hirdetés
A szindrómát először 1978-ban írta le dr. Pauline Clance amerikai pszichológus, aki a jelenséget akkor még leginkább magas státuszú nők körében figyelte meg. Dr. Clance először egyébként magán ismerte fel a jeleket – már középiskolás korától rengeteget izgult, hogy nem fog átmenni olyan vizsgákon, amelyeken aztán remekül teljesített. Jellemző volt rá, hogy sokkal élesebben emlékezett a hibákra, amelyeket elkövetett a dolgozat során, mint a jó válaszokra, amelyeket adott. Amikor évekkel később oktatni kezdett, diákjai egy részén – többnyire nőkön – is megfigyelt hasonlókat. Ekkor határozta meg az „imposztorjelenség” fogalmát, melynek mérésére egy jó megbízhatósággal és érvényességgel rendelkező kérdőívet is kidolgozott (ez angol nyelven itt kitölthető). Az imposztorjelenség lényege, hogy általában magas státuszú, jól teljesítő személyek azt érzik, csak valami szerencse folytán kerültek abba a pozícióba, amiben vannak, nem is annyira okosak, mint azt hiszik róluk, mint ahogyan azt mutatják, és csak idő kérdése, hogy lebukjanak, vagy hogy korábbi sikereiket ne tudják többé megugrani.
Azóta rengeteg kutatás született a témában, és ma már úgy tűnik, egészen különböző kultúrákban élő, különböző nemű és beosztású emberek tapasztalnak hasonlót. Sőt tulajdonképpen közel 70%-unkkal előfordul élete során legalább egyszer, hogy azt érezzük, nem vagyunk olyan okosak és rátermettek, mint amilyennek hisszük vagy mutatjuk magunkat. Természetesen nem mindegy, hogy valaki olykor kételkedik önmagában, nehezebben fogadja a dicséretet, vagy rendre hajlamos a sikereit a szerencsének és egyéb külső körülménynek tulajdonítani, és komoly szorongást, stresszt, esetleg depressziót okoz számára a folyamatos inadekvátság-érzés.
Az imposztorjelenség lényege, hogy valaki nem tudja belsővé tenni sikereit, pozitív intellektuális tulajdonságait, nem hisz bennük igazán annak ellenére, hogy a külvilág és kézzel fogható eredményei ennek ellenkezőjét bizonyítják.
Clance definíciója szerint a szindrómában szenvedők valamiféle kamunak érzik magukat intellektuális értelemben. A pszichológus kiemeli, hogy a jelenségre jellemző a ciklikusság, amely minden új, teljesítménnyel kapcsolatos kihívás esetén jelentkezik.
Az imposztor-szindrómás aggódik, szorong és kételkedik abban, hogy el tudja-e végezni a feladatot. Ennek az lehet a következménye, hogy halogatja azt, vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan sokat készül elvéve ezzel az energiát más feladataitól. Ha megoldja a feladatot – többnyire sikerrel –, előbbi esetében a szerencsét, utóbbinál pedig az erőfeszítést fogja sikere okának tekinteni, sohasem a képességeit.
Bárhogyan is áll a feladathoz, a jó munka után ugyan érez megkönnyebbülést, de a pozitív visszajelzések már leperegnek róla, és nem épülnek be az énképébe, továbbra is csalónak érzi magát, kételkedik képességeiben, az újabb kihívás pedig ismét aggodalmat szül benne. Emellett gyakran jellemző ezekre az emberekre a perfekcionizmus és az a hiedelem, hogy mindenben a legjobbnak kell lenniük. Ha hibáznak, vagy kiderül, hogy mások is olyan jók, mint ők, akkor a saját teljesítményüket túlzottan leértékelik.
A tünetek gyakran gyerekkorból eredeztethetők: ha valakit felnőve nem dicsértek meg a befektetett munkáért, vagy túl nagy hangsúlyt helyeztek a szülők a veleszületett intellektuális képességekre, és nem arra bátorították a gyereket, hogy erőfeszítéseket tegyen a sikerek érdekében, esetleg túlzottan kritikusan álltak hozzá.
Az imposztor-szindrómások általában alacsonyabb önértékeléssel is rendelkeznek, mint mások, és túlzott elvárásaik is vannak magukkal szemben. Ha valakit súlyosan érint az imposztorjelenség, akkor depresszió, szorongás, pánikzavar is kialakulhat nála, de enyhébb esetekben is folyamatos aggódás, stressz, önbizalomhiány lehet a következmény. Az is előfordulhat, hogy valaki sokkal többet is kihozhatna magából, de az imposztor-szindróma megakadályozza ebben, hiszen rengeteg energiája megy el feladatok elvégzésére, vagy bele sem mer valamiben vágni, mert nem hiszi el, hogy képes lesz elvégezni.
Ezért fontos felismerni és kezelni a jelenséget. Ehhez érdemes pszichoterápiás segítséget igénybe venni. A lényeg, hogy az illető felismerje, sikereit kiérdemelte, nem véletlenül tart ott, ahol, ért ahhoz, amit csinál – ehhez pedig nem kell mindig 100%-ot teljesítenie, nem kell mindenkinél mindenben jobbnak lennie.
Fotó: Pexels
hirdetés
