hirdetés
„Szeretném, ha látnál engem, ha értened, ki vagyok, és mire lenne szükségem” – fogalmazódik meg a kimondatlan vágy a film szereplőiben. De vajon mennyiben várhatjuk el a másiktól, hogy boldoggá tegyen minket, ha arra mi magunk sem vagyunk képesek? A Kálmán-nap története az intimitás iránti vágy, illetve annak hiánya körül forog fájón ismerős, látszólag hétköznapi helyzetek ábrázolásán keresztül, amelyek mégiscsak emberi sorsokat határoznak meg.
A film rendezője, Hajdu Szabolcs szerint nem fontos az ő személyes véleménye arról, hogyan lehetne megoldani a kor értékválságát, a baráti vagy romantikus kapcsolatok tipikus problémáit, a kommunikációs nehézségeket, az intimitáshiányt, a magányt – azt mondja, ez nem az ő feladata. Ami viszont igen, hogy filmjei hitelesek legyenek, és olyan élesen fókuszáljanak ezekre a kérdésekre, hogy a nézőkben szülessenek meg a válaszok.
A rendező őszintén mesélt arról a filmet követő kerekasztal-beszélgetésen, hogy miközben írta a trilógia darabjait a párkapcsolatokról, az ő életében is véget ért egy több évtizedes házasság a feleségével, gyerekei anyjával és alkotótársával, Török-Illyés Orsolyával. Ez pedig egy irgalmatlanul nehéz időszak volt, és ha a személyes érzéseire hallgat, akkor az egész projektet elveti, nem készíti el a filmeket, nem mutatja be többet a színdarabokat. Végül másképp döntött.
„Úgy éreztem, értéket hozunk létre, fontos dolgokról beszélünk, és az embereknek szüksége lehet ránézni ezekre a helyzetekre. Van bennem egy erős művészi hivatástudat, amely azt diktálta, hogy a személyes krízisem ellenére sem dobhatok mindent a kukába” – mondta, hozzátéve, az is fontos érv volt a folytatás mellett, hogy alkotótársainak is rengeteg munkája volt benne, ráadásul rájött, hogy nemcsak egy művészi kihívás ívét zárja le, hanem a magánéletében történteket is úgy tudja elgyászolni, ha elkészíti a filmeket.
A rendező kiemelte, hogy egy-egy karaktert több emberből gyúrt össze, és hiába van egyfajta következetesség például abban, hogy mindig ő és Szabó Domokos alakítják a férjeket, nem a saját véleményük jelenik meg a történetben.
„Nehéz ettől elvonatkoztatni a közönségnek, mert engem például biztosan sokan azonosítanak azzal a karakterrel, amit játszom, ráadásul az Ernelláékban Orsolya a feleségem, és a saját gyerekeink is szerepelnek, de valójában ezeket a karaktereket mi különböző figurákból építjük fel. Nem titok, hogy a feleség szerepe mindhárom filmben Orsolyára lett írva, de a sors aztán máshogy hozta. Az fontos, hogy egy párt néztünk végig. Így viszont végül a feleségek változnak, és mi Domával (Szabó Domokos – a szerk.) vagyunk mindegyikben a férjek. De minden színész máshonnan indít, más tapasztalatokkal jön, és hiába ugyanaz a szöveg, amit én megírok, egy egészen más rétegét találta meg, mondjuk Tóth Orsi, mint amit Orsolya. Az Egy százalék indián színdarab változatában pedig Pető Kata játssza a feleségemet, aki ugyancsak egy újabb rétegét fedi fel a szövegnek. Tehát a színészek saját élményanyaga is benne van a történetekben.”
Hajdu azt is elmondta, hogy bár látszólag hétköznapi vagy akár improvizatívnak tűnő dialógusokat hallhatunk, a filmekben elhangzó minden mondat nagyon pontosan átgondolt, cizellált, még a lényegtelennek tűnő szövegeknek is fontos szerep jut: megágyaznak, fészket raknak a lényegi mondanivalónak. Egy aprólékosan felépített forgatókönyvről van tehát szó, amelyben „minden kis hülye mondatnak szerepe van” – fogalmaz a rendező. A trilógiában a nagy, absztrakt társadalmi témák helyett a mindennapi problémákat akarta ábrázolni, azokat az apróságokat, amelyek szerinte valóban foglalkoztatják az embereket, amikről nem csak véleményük, hanem személyes tapasztalatuk is van. Hajdu szerint ugyanis ezekről lehet valóban hiteles dialógusokat írni, ezeket felhasználva tud olyasmit létrehozni, ami igaz, amiben van elég humor és mélység.
Az Ernelláék sikere annyira váratlanul ért minket, akkora nemzetközi felhajtás volt körülötte, hogy eldöntöttük: végig csináljuk az ezzel járó feladatokat, de legközelebb valami egészen másba fogunk bele, nem szerettük volna ismételi magunkat. Hiába próbáltunk ugyanakkor más formát alkotni, egyszerűen nem ment, és végül az tűnt természetesnek, hogy azon a filmnyelven beszéljünk tovább, amelyen az Ernelláék készült. Az lett volna erőltetett, ha direkt mást akarunk csinálni. Ráadásul annyi minden maradt ki abból a filmből, amiről még jó lett volna beszélni. Szóval eldöntöttük, hogy még tovább erősítjük ezt a stílust, még szélsőségesebbé tesszük „a lényegtelenről való diskurzust”. Ezt követően pedig megszületett a harmadik film ötlete is, és végül organikusan kapcsolódtak össze és épültek egymásra a történetek.
Abszolút van változás, abban mindenképpen, hogy ebben a filmben már sokkal konkrétabban meghatároztuk az intimitás témakörét, fontos volt, hogy abban minden szereplő megnyilatkozzon, hogy értsük, mi a személyes álláspontjuk. Képileg az érintésekre kiemelt hangsúlyt fektettünk: például a kezekre, amikor egymáshoz érnek vagy elhúzódnak. A szeretet folyamatos igénye, keresése, vágya áll a középpontban. A Kálmán-napban már megtörténik, az Ernelláékban még csak felvázolt a probléma kimondása. Az Egy százalék indiánban pedig a tudatosítás is. De ez nem egy erőltetett egymásra épülés vagy fejlődési ív, maguktól mentek efelé a történetek, egyszerűen azt éreztük, hogy nincs más út, a szereplők nem viselkedhetnek másképp.
Biztos, hogy változott sok minden, de a filmekben az én véleményem nincs benne, legfeljebb csak nagyon rejtetten. A célom mindössze annyi, hogy szemtanúvá tegyem a nézőt. Hogy minél pontosabban mutassam meg a karaktereket és a köztük lévő nézeteltérések lényegét, de én nem döntök arról, ki mellé kell állni. Az a jó, ha a vélemény a nézőben születik meg. Azt is hozzátenném, hogy 2019-ben megírtam a második és a harmadik történetet is, tehát évekkel ezelőtt kiveséztem a párkapcsolati témát, így bennem ez a sztori már tulajdonképpen öt éve lezárult.
Nagyon minimálisan érintik a filmek a politikát, de persze az egyén közérzetét valamelyest mindig befolyásolja a politika. Ha nincs egy támogató társadalmi közeg, akkor nem látod a funkciódat, a szerepedet, nem találod a helyedet – így sokkal nehezebb egy családnak is stabilan működni. Ha személyesen nem érzed magad hasznosnak a társadalom szempontjából, az egy komoly probléma. De én ezzel már nem akarok foglalkozni, mert engem is deprimál. Mert akkor ezzel kellene élnem, ezen kellene gondolkodnom, és az a mindennapjaimat is meghatározná. Ezért mozdulok inkább egy másik terep, adott esetben egy másik ország felé.
Én is így gondolom. Ha redukáljuk a lényeget az alap emberi viselkedésre, problémákra, akkor az mindenhol és mindig érvényes lesz. A női-férfi konfliktus, a gyereknevelés kérdései, az, hogy hogyan menedzselünk egy hosszú párkapcsolatot éppúgy érvényesek Dél- Koreában vagy Mexikóban, mint Magyarországon.
Nincs. Én ezekben a dolgokban nem vagyok okos, folyamatosan azt érzem, hogy a saját életemben is elrontottam sok mindent, és utólag jövök rá, hogyan kellett volna csinálnom. Az azonban továbbra is kérdés bennem, hogy ugyan rájövünk hibákra, de tudunk-e változni, változtatni is. Nem a mai korra érvényes modelleket kaptunk, azokat át kellene írni. De az élet szerintem nem elég hosszú ahhoz, hogy megértsük a problémák lényegét, és még változtatni is tudjunk rajtuk. Felgyorsult a világ, mire odajutnánk, hogy tudjuk, hogyan kellene csinálni, már eltelt az életünk. Szerintem a szüleink, nagyszüleink, még akár a dédszüleink értékrendje is közelebb állt egymáshoz, most meg hirtelen van egy óriási generációs szakadék a negyvenesek és a felmenőik között. Hatalmasat és hirtelen változott a világ – ez sújtja ezt a generációt.
Az Egy százalék indiánban szerintem egy markáns választ kaphatnak erre.
Fotók: Budapest Film
hirdetés
