A címben szereplő macska hordoz valamiféle spirituális jelentést, vagy ösztönösen a Karinthytól ismert idézetre asszociált, amikor címet adott a regénynek?
Miután a történet arról szól, hogy van egy ember, aki saját maga után nyomoz, és eközben megfogalmazza, hogy egy kicsit úgy érzi magát, mint ahogyan az a Karinthy-idézetben szerepel, vagyis, „Azt álmodtam, két macska voltam és játszottam egymással”, az egymással játszó két macska számomra sokkal inkább az önreflexiót jelképezi.
Az érdekelt, hogyha valakit gyerekkorától kezdve nem fogadnak el, lelkileg megnyomorítanak, annak milyen következménye lesz, és miként segíthet ezen, ha eljut az önmegismeréshez.
De nem egyformán reagálunk a lelki sérülésekre. A főhős apja például, aki hasonló körülmények között nőtt fel, zsarnok apa lett. Nem véletlenül szól traumákról ez a könyv; úgy érzem, rémes mentális és érzelmi állapotban van az ország és a világ. Az sem véletlen, hogy újabban a pszichológiával és az életmódtanácsokkal foglalkozó könyvek a legsikeresebbek, mert sokan úgy érzik, onnan kapnak majd választ a kérdéseikre. Megsúgom, nem onnan kapnak. Technikákat tanulhatnak belőlük, de a választ a kérdéseikre csak saját magukban találhatják meg.
Képesek vagyunk erre? Mi kell ahhoz, hogy megtaláljuk saját magunkban a pszichológiától remélt válaszokat?
Nyitottnak kell lenni, meg kell próbálni odafigyelni a körülöttünk lévő világra és őszintén szembenézni magunkkal. Bele kell néha nézni a tükörbe, és meg kell kérdezni magunktól, hogy „Ki vagyok én? Jól csinálom?”
Amikor odaáll a tükör elé, és megkérdezi önmagától, hogy „Ki vagyok én?”, akkor mit válaszol önmagának?
Mindig mást. Mert folyamatosan változik a világ körülöttünk és a korral, az élethelyzetekkel változunk mi magunk is. Különben elég lenne az életben egyszer föltenni ezt a kérdést. Igyekszem természetes és önazonos lenni, és azt is természetesnek tartom, hogy számos kétely él bennem önmagammal szemben is.
Talán furcsán hangzik, hogy valaki egyszerre kételkedik önmagában, mégis magabiztos, de a kétely szerintem része a kritikus gondolkodásnak, hogy az ember megtanuljon különböző lehetőségeket mérlegelni, és hogy ne bízza el magát.
Miközben ahhoz, hogy valaki milliók előtt merjen beszélni a televízióban, vagy ki merje teregetni a lelkét a könyveiben, magabiztosság is kell. Nem könnyű a két látszólag ellentétes állapotot összeegyeztetni magunkban, de lehetséges. „A boldog hülye és az okos depressziós” című könyvemben írtam arról, hogy folyton az egyértelműséget keressük ebben a bizonytalan világban, holott „A valóság természete a bizonytalanság”, ahogy a Nobel-díjas Nils Bohr a kvantumfizika alapján állította. A világban nincs egyértelműség, párhuzamos jelenségek vannak, és meg kellene tanulnunk együtt élni a bizonytalansággal.
Ön szerint mi az oka annak, hogy épp most, napjainkban kerülnek ennyire fókuszba a pszichés traumák, illetve azok hatásai?
Az ok valószínűleg az, hogy a pszichológia a 20. század óta egyre több mindennapi lelki jelenségre igyekszik választ találni, a népszerűsítő kiadványokból pedig az embereknek egyre több ismeretük van a lélektanról. Nem gondolom, hogy a középkori vérfürdők, a járványok, a világháborúk, a népírtások idején az emberek kevésbé lettek volna traumatizáltak, csak korábban nem tudtak mit kezdeni a lelki sérüléseikkel, legfeljebb a vallásos hitben találtak menedéket. Most pedig nyíltan beszélünk róluk, foglalkozunk velük, ami részben szakszerű segítség, részben üzlet lett. Az ember megismerésével persze nem a pszichológia kezdett először foglalkozni. A művészek évezredek óta megfogalmazzák, milyen az ember. Elég csak az ókori görög drámákat megnézni. Még egyes komplexusok elnevezéseit is onnan vette a pszichológia. De egy Rembrandt-festményen ábrázolt arc is rengeteget mond el az emberről. Aki követi és érti a művészetet, az önmagát is jobban megérti. Tolsztoj Anna Kareninájától, Flaubert Bovarynéjától, Ibsen Nórájától vagy Csehov női figuráitól többet megtudhatunk a nőkről, mint a női magazinok többségéből.
Önnek van példaképe?
Sok mindenkitől tanultam, és sokan vannak, akiktől a mai napig igyekszem tanulni, de bennem mindig volt annyi lázadás, hogy nem akartam senkire se hasonlítani. A magam útját akartam járni a sikerekkel és a kudarcaimmal együtt.
Az olvasót mindig nagyon érdekli, amikor egy-egy történetbe belemerül, hogy abban mennyi a fikció, és mennyi a valóságalapja, illetve mennyi az önéletrajzi vonatkozása. A Két macska voltam esetében hogy oszlik meg ez a hármasság?
A regényem teljes mértékben fikció, miközben több karakternek vannak valóságos mintái, jártam hasonló helyszíneken és magam is átéltem a hőseimhez hasonló élményeket. A valóság és a fikció közti kapcsolat mindig érdekelt, már akkor is, amikor dokumentumfilmeket készítettem, hiszen valójában az sem a valóság volt, csak a valóságnak az a nézete, ahogy én abban a dokumentumfilmben láttam és megmutattam. Tanulságos volt számomra, hogy valamikor régen úgy döntöttem, megírom a családtörténetünket. Őszintén, a valóságot kívántam megírni, de amikor a mamám elolvasta, csak annyit mondott: „Hát ez nem egészen így volt, de így kétségkívül jobban hangzik.” Akkor szembesültem azzal, hogy akarom vagy sem: fikció író vagyok. Aztán olyan is előfordul, amikor a valóság olyan izgalmas és fordulatos, hogy hihetetlen vagy giccs lenne, ha leírnánk. A valóságnak nincs dramaturgiai érzéke, fontosok az arányok, a hihetőség. A Két macska voltam minden karakterének a bőrébe igyekeztem belebújni, hogy a hőseim hitelesek legyenek.
A humornak különös jelentősége van a regényben. Fontos szerep jut a poénnak, a viccnek az ön életében is?
Örülök, hogy megemlíti a regény humorát. Szerintem valamennyi könyvem humoros, mert ez az életet megkönnyítő egyik fontos nézőpont, csak humorérzék kell hozzá, hogy felfedezzék. Az egyik lányom az új regényem olvasása után beszámolt nekem, hogy melyik részletnél sírt és hol nevetett. Óriási felelősség, hogy meg tudom ríkatni és nevettetni az olvasóimat, hogy „tudok az érzelmek húrjain játszani”, ahogy mondani szokták. Egyébként én magam is érzelmes ember vagyok, képes vagyok még egy gagyi romantikus filmen is könnyezni, ilyenkor együtt sírdogálunk a feleségemmel, a fiúnk pedig vihog rajtunk. De én ezt nem szégyellem.
Azt gondolom, az embernek vállalnia kell az érzéseit, és ha tudja, mondja ki, amit érez.
A regény történetének egy része a ’70-es években, egy másik része pedig a rendszerváltást megelőző és azt követő időszakban játszódik, mégis úgy érezheti az olvasó, hogy a könyv mondanivalója, üzenete kapcsolódik jelenhez? Ez a párhuzam tudatos döntés volt, vagy írás közben formálódott ez a hasonlóság?
Semmit nem aktualizáltam, a hasonlóság a valóság műve. A korszak kiválasztása azonban természetesen tudatos. Az érdekelt, el lehet-e menekülni egy diktatúrából, ha a sejtjeinkben hordozzuk a zsarnokságot. A regényemben szereplő családfő a Kádár-kor idején egy vidéki tanyára menekíti a családját a diktatúra elől, majd felépíti a saját tekintélyelvű családi birodalmát. A Kádár-korszakot és a rendszerváltást felnőttfejjel éltem át, elég jól ismertem a korabeli karaktereket és élethelyzeteket, aztán kiderült, hogy a rendszerváltás ellenére a régi értékrend és a reakcióink alig változtak. A korszak kutatása közben tudatosult bennem, hogy a korábbi viselkedési kultúra mennyire emlékeztet a maira.
Azt szokták mondani, hogy a történelem ismétli magát, de valójában az ember ismétli a történelmet, ugyanabban az ördögi körben forgunk.
Erre mondta Albert Einstein, hogy aki mindig ugyanazt csinálja, és azt várja, hogy más eredmény szülessen, az bolond. A Két macska voltam az ügyeskedés kultúrájáról szól, az „oldjuk meg okosban” világáról, a társadalom normavesztéséről, ami nem csak Magyarországra jellemző, de nekem ez jobban fáj, mert ez a hazám.
Van még innen visszaút?
Nem tudom. Fiatal koromban a Pilisben sokat beszélgettem egy idős paraszt bácsival. Imre bácsi mindössze négy általánost végzett, de nagyon bölcs ember volt. A Kádár-korszak derekán megkérdeztem tőle: „Imre bácsi, mit gondol, meddig fog ez a rendszer tartani?” Mire azt válaszolta: „Amikor már mindenkinek okádhatnékja lesz, akkor fog véget érni.” Vagyis, ha majd betelik a pohár – mondta ő ezt a maga módján. De hogy ez mikor lesz, azt nem lehet tudni. Nyilván az emberek tűrőképességén is múlik. De nem feltétlenül szükséges, hogy a változás véráldozattal járjon. A demokrácia azért jobb, mint a diktatúra, mert képes önmagát javítani, ha felismeri a különböző érdekeket, és manipulálás helyett igyekszik a konfliktusokat megoldani.
Bejárta a világot, és ennek kapcsán egy interjúban elmondta, hogy bár sok helyen jól érezte magát, ennek ellenére a hazáját soha nem hagyná el. Ettől függetlenül játszunk el a gondolattal, vajon a világnak melyik lenne az a pontja, ahol jól érezné magát, ahol szívesen élne?
Én szeretem ezt az országot, nagyon fontos számomra. Ez a kultúrám, az anyanyelvem, ezen a nyelven írok. De ha mégis választanom kellene, akkor valamelyik mediterrán ország mellett döntenék. Spanyolországban szívesen élnék, de Olaszországot és Dél-Franciaországot is szeretem. A latin országok, az a vidámság és életmód közel áll a lelkemhez.
Hogyan ünnepelte meg a 75. születésnapját?
Igazából nem volt ünnepség, mert a gyerekeim egy része külföldön él, ők most nem tudtak hazajönni, az itthon lévők pedig a folyamatos interjúk és könyvbemutatók miatt jobbnak látták, ha békén hagynak, tudták, nem igénylem az ünneplést, anélkül is érzem a szeretetüket. A kiadóm azonban meglepett. A születésnapomon arra kértek, ugorjak fel az irodába, mert néhány könyvet alá kéne írni. Amikor fölmentem, ott volt a fél családom, és tortát is kaptam. Életemben egyszer, a hetvenedik születésnapomra kértem igazi ünnepséget. Mondtam a feleségemnek, hogy szeretném egyszer együtt látni a múltamat. Ő pedig elhívta egy étterembe az összes gyerekemet, unokámat, az előző két feleségemet, mindenkit a párjával, és ott volt a nővérem is. Ültem az asztalfőn, mint egy szicíliai keresztapa, végignéztem a családomon, és azt mondtam magamban: „Na, ez mind én voltam egykor, meg most is ez vagyok.”
Fotók: Szente Lulu
Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Tisza Katával készült interjúnkat!
