Keresés
Close this search box.

A lélekbúvár és a kreatív hős – Varga Livius és Kiss Tibi barátsága

Becsült olvasási idő: 8 perc
Harmincnyolc éve ismerik egymást, harminchárom éve az ország egyik legnépszerűbb zenekarának, a Quimbynek frontemberei. A zenélésnek köszönhetően egymáshoz vannak nőve, s ez a hosszú munkakapcsolat talán nem tartott volna ki eddig, ha nem lennének gyerekkori barátok. Mit jelent két érzékeny művész számára a barátság és hogyan lehet tudatosan vigyázni rá? László Krisztina erről is beszélgettünk Kiss Tibivel és Varga Liviusszal.

hirdetés

Ugyanabban az évben, ugyanabban a városban születettetek, ugyanazon a lakótelepen nőtetek fel. Ugyanolyan családi háttérrel bírtok, szüleitek tanárok, és mind a kettőtöknek idősebb testvére van. A gyerekkor befolyásoló tényező egy ember személyiségfejlődésében, hogy látjátok, ti mennyiben hasonlítotok egymásra?

Livius: Közös vonás bennünk a művészetben való jártasság. Tibi rajztehetsége és a képzőművészet iránti érdeklődése nagyon korán kiderült, én pedig már az általános iskolában rendszeresen színpadon álltam: zenéltem, táncoltam. 14 évesen lettünk osztálytársak, ott kezdődött a barátságunk. Sok időt töltöttünk együtt, bicajoztunk, kutyáztunk, pecáztunk, rosszalkodtunk, de volt úgy, hogy csak sétáltunk és jókat dumáltunk.

Tibi: Nagyon jól ki tudjuk egészíteni egymást. Valóban már gyerekként a művészet területén volt kohézió közöttünk. Liviusban én egy színészt láttam, egy mókamester bohócot, folyamatosan pörgő energikus lényt, aki nagy-nagy svunggal él. Én egy picit introvertáltabb voltam. Annak idején őt jelöltük az iskolában diákigazgatónak, én háttérmunkás voltam a kampányában, rajzoltam a választási plakátjait. A városunk érzelmi klímáját, a késő kommunizmus elfojtottságát és az abból való kiszabadulási vágyat, a rendszerváltás előtti lassú erjedést együtt éltük át a Münnich Ferenc gimnáziumban, Dunaújvárosban.

Livius: Azt bírtam Tibiben a középiskolában, hogy mindig volt egy olyan ötlete, ami másnak nem jutott az eszébe. Újabb és újabb kreatív utakat javasolt, amelyek belőlem is jöttek és amiket közösen meg tudtunk valósítani. Egyáltalán nem a zene volt az első közös pontunk. 

Amikor leérettségiztetek, kitárult előttetek a világ. Irány a főváros, jöhettek a gondtalan diákévek.

Livius: Tibi néhány baráttal felköltözött Budapestre, én pedig másfél évre elmentem világot látni Amerikába. Amikor visszajöttem, bekerültem Budapesten a Bölcsészkarra pszichológia szakra, az óráim az Izabella utcában voltak. Tibi a Képzőre járt az Andrássy útra, kettőnk között ott volt a Bábszínház, ahol Tibi nagymamája dolgozott. Az Epres kertben találkoztunk délutánonként, Tibinek itt volt a műterme, vettünk néhány üveg sört és megváltottuk a világot.

Tibi: Egy ilyen kis mikrokörnyezetben éltünk a Kodály körönd és az Oktogon között. Egy darabig együtt is laktunk albérletben a Rózsa utcában, innen indultunk esténként szórakozni.

A zenélés akkor még csak hobbi volt számotokra?

Livius: Bármit csináltunk, az sohasem volt hobbi. A középiskolában sem. Amikor a falra készítettünk egy spray festményt, amikor biciklit építettünk vagy elmentünk pecázni, az nem egy kellemes kikapcsolódás volt valami komoly dolog mellett. Akkor azzá váltunk, behúzott minket a flow élmény. A zenélés is ilyen volt. Nemcsak akkor merültünk el bele, amikor játszottunk, de amikor megszerveztük, hogy hol játszunk, amikor klubokban figyeltünk más zenészeket. Elkezdtük megtanulni a zenész lét megélését.

Tibi: A diplomázás környékéig úgy voltam vele, hogy alapjában képzőművésznek készülök, de én olyan vagyok, hogy amit éppen csinálok, azt komolyan gondolom. Amikor beindultak a Quimbyvel a klubkoncertek és háromszor négyszer egy héten felléptünk, elkezdett szorítani a cipő, besűrűsödtek a dolgok.

38 éve vagytok barátok, s a Quimbynek köszönhetően évtizedek óta egymáshoz vagytok nőve. Kívülről nézve olyan ez, mint egy házasság, amelyben vannak boldog és nehezebb időszakok. Hol tart most a kapcsolatotok?

Livius: Én inkább azt mondanám, olyan mintha testvérek lennénk. A testvérét nem választja meg az ember, mi is úgy érezzük, mintha össze lökött volna minket az Univerzum, vagy a Sors, nevezzük bárhogyan is.  

Tibi: Borzalmasan ki tudunk akadni a másik hülyeségén, ugyanakkor aggódunk is érte. Fiatalabb korunkban nagyon megmondtuk egymásnak, hogy mi van. Ahogy idősödünk, érzékenyebbé válunk, próbálunk finomabban viszonyulni egymáshoz, elfogadóbbak vagyunk, de azért belül sokszor ott munkál a gondolat: a francba, azért én ezt megmondanám neki. És meg is mondjuk egymásnak, mert az ember a saját hülyeségét kevésbé veszi észre, mint a másikét, pláne, ha olyan környezetben él, ahol nem mondják meg ezt neki. A barátság erről is szól.

Livius: Vannak olyan élethelyzetek, az elmúlt évek erről is szóltak, amikor az egyéni sorsunk nem enged közel egymáshoz. Olyan szinten távolítottak el, hogy még telefonon sem tudtunk időt tölteni a másikkal, tejesen elvesztettük a fonalat, ami a másikhoz fűzött. Szorítottak a kötelességek, amelyek elöl sem Tibi, sem én nem akartunk elmenekülni, de közben ott volt a kapcsolatunk is, amit ápolni kellett volna. Ezért aztán most azt találtuk ki, hogy együtt elmegyünk egy coach-hoz.

Tibi: Ez egy izgalmas emberi kaland. Alliterál a testvéri viszonyunkra, mert, ugye, cimborák nem szoktak együtt külső segítséget igénybe venni a közös problémáik megoldásához. Nem könnyű fenntartani egy barátságot ennyi idő után, miközben hosszú ideig nem találkoztunk, nem beszéltünk meg fontos dolgokat.

Livius: Nekem a kíváncsiságon túl szakmailag is fontos ez, hiszen az eredeti foglalkozásom pszichológus, én is tartok tréningeket, nekem is ajánlott időnként elmenni analizáltatni magam. Tibi nyitottsága viszont a magyar valóságot nézve példaértékű.

Tibi: Az önismereti tréningek, a traumafeldolgozási terápiák nagyon divatosak manapság, az embernek néha már a fülén jönnek ki, de aztán rájövünk arra, hogy így vagyunk bedrótozva, nagyjából ezeken a huzaloknak a mentén pörgetjük az életüket. Azt gondoljuk, hogy tudatosan élünk, de még mindig sokszor erősebb a tudatalatti működés, jobban modifikálja az életet, mint ahogy szeretnénk. Nekem nagyon tetszik Livius mostani, keleti filozofikus énje, viccesen Ráckevei Lámának szoktuk nevezni őt. Már közel sem vagyunk abban az önsorsrontó üzemmódban, ahogy éltünk fiatalon, csoda, hogy egyáltalán túléltük a kilencvenes éveket. Egy ilyen múlt után itt vagyunk most lemeztelenedve, de folytatni kell az életet és ennek olyan útjai vannak, amelybe a coaching is belefér.

Livius az utóbbi években nagyon komolyan elmerült a jógafilozófia világába. Hozzád mennyire áll közel ez az életszemlélet?

Tibi: Én olyan vagyok, hogy amit Livius tudatosan, professzionális szinten művel – pszichológia, jóga, ajurvéda, meg minden – annak én az aszfaltverzióját csinálom, nem tudok annyira mélyen belemenni. De én is próbálkozom, hiszen ezek is olyan kis bóják, kapaszkodók, amelyek sokat segíthetnek az életben. Az astanga jóga, amit én is gyakorlok, fizikailag nagyon kimerítő, kemény sporttal is felér, a meditáció viszont nekem nehezebben megy, néha úgy érzem, megőrülök közben.

Remind

Mely tulajdonságokat szeretitek legjobban a másikban és melyek azok, amik a legjobban idegesítenek benne?

Livius: Amit nagyon szeretek Tibiben, az a művészi látnokisága, a fizikai ereje és kitartása és a majomszeretete, ami akkor nyilvánul meg igazán, amikor nincs elfoglalva éppen megoldandó problémákkal. Az önzősége, önfejűsége néha idegesít, s azt sem szeretem, amikor néha elbeszélünk egymás mellett. De ez utóbbi lehet, hogy inkább kétszereplős történet. Ezek nyilván olyan tulajdonságok, amelyek nincsenek folyamatosan jelen, a nagy látnokiság és az áradó szeretet nem önző helyzetben jön elő. Ezért fontos a tudatosság, hogy az ember törekedjen arra, a jó tulajdonságai kerekedjenek felül minél gyakrabban. Most arra készülünk, hogy közös tudatosságot építsünk a coaching folyamat segítségével. Ennyi év után meglesznek a kódjaink ahhoz, hogy hogyan tudjuk figyelmeztetni a másikat a rossz tulajdonságaira anélkül, hogy megnyomjuk a fájdalom gombot.

Tibi: Kiemelném Livius elszántságát, komoly hajlandóságát a változásra és az ezzel való szisztematikus, napi szintű törődését. A humorát, amivel évtizedeken át oly sokszor repített el minket is a boldogság hullámvasútján, és ami gyerekkora óta benne van. Ő egyfajta bohócként élte túl a gyerekkort, én pedig inkább kreatív hős voltam. Nagyra értékelem a családcentrikusságát, ahogy lelkiismeretesen viszi végig a felelős apuka szerepkört. Viszont nem könnyű mellette szóhoz jutni, erre van egy teóriája: hároméves koráig le volt nőve a nyelve, nem tudott beszélni, azóta bepótolja ezt. Azt is nehéz elviselni, amikor úgy belemerevedik egy helyzetbe, hogy nem lehet kimozdítani belőle. Ilyenkor megközelíthetetlenné válik. Sokszor elhiszi a saját hazugságait és azokhoz makacsul ragaszkodik. Ezeknek a tulajdonságoknak mind megvan a létjogosultsága, haszna, látom a visszaigazolásukat Livius életében, csak másik emberként nehéz hozzájuk kapcsolódni.

Mindketten elmúltatok 50 évesek, ami egy nagy vízválasztó az ember életében. Ilyenkor tudatosodik bennünk, hogy kevesebb van előre, mint hátra. Hogyan éltétek meg ezt a kerek születésnapot?

Livius: A jógafilozófia szerint a hét csakrának megfelelően hétéves periódusok vannak az ember életében, és mindegyiknek megvan a maga feladata. A gyökér csakrával indul, ez a kisgyerekkor, ami az élet megalapozásáról szól, és 49 éves korban telik le a hétszer hét év. Utána újraindul egy kör csak már magasabb szinten, újra meg kell alapozni az életet, egy teljesen új fejezetet kell nyitni benne. Nálam egy évvel korábban, 49 éves koromban érkezett el a nagy vízválasztó. Ekkor éreztem meg, hogy újraindul minden, mellesleg a Covidnak köszönhetően financiálisan összeomlott az életem. Előtte rendezvényekből éltem, amelyeknek hirtelen vége szakadt, ott álltam egy bankkal közös házban, teljesen elölről kellett kezdeni mindent. Akkor én nem azt éreztem, hogy kevesebb van már előre, hanem azt, hogy hajrá 100. Azt mondtam magamnak: akkor most vegyük komolyan a kötelességeket, alapozzuk meg újra az életet magasabb szinten. Minden erőmre szükség volt, de sikerült visszakapaszkodnom, aminek nagyon örülök. Megtanultam a háztartást kezelni, mert a Covid alatt a feleségem ügyesebben állt talpra és ő lett a családfenntartó. Elkezdtem becsülni, milyen volt az, amit ő csinált. Ez hozott szerénységet, alázatot, tapasztalatot és jó nagy nevetéseket. Persze azt is tudom, hogy az éleslátás nem jön vissza, az embernek okosabban kell beosztani az energiáit.

Tibi: Sem 48, sem 49 éves koromban nem tartottam az 50-től, azzal a belső megéléssel éltem, amiről később kiderült, hogy illúzió, hogy én jól vagyok. Viszek egy családot, rengeteg projektben veszek részt, dolgozom, ép és egészséges vagyok. A valóságban azonban olyan vesszőfutásban voltam benne, amit én már belülről nem láttam, a környezetem ugyan jelezte, de nem tudtam elhinni. 49 és 50 éves korom között jött egy teljes összeomlás, nem financiálisan, mint Liviusnak, hanem lelkileg, érzelmileg merültem ki teljesen, azt éreztem, nincs tovább. Ez állandó álmatlansággal, munkafüggőséggel, rengeteg negatív érzéssel, lelkiismeretfurdalással, bűntudattal párosult. Segítséget kértem és elindultam egy nagyon nehéz, rögös úton, amelyen szembesültem azzal: miben voltam benne előtte. Elkezdtem átpriorizálni az életemet, és szembe kellett néztem azokkal a veszteségekkel, amelyeket mindez okozott.

Livius: Ezzel egy időben a Covidnak köszönhetően és a mi speciális helyzetünk miatt a Quimby zenekar, mint intézmény is veszélybe került, válaszút előtt álltunk.

Szerencsére a Quimby együtt maradt és a Covid járvány vége óta volt már jó néhány teltházas koncertetek. Most is egy újabb nagy durranásra készültök, ami március 9-én lesz az MVM Dome-ban. A Danubia Zenekarral kiegészülve izgalmas kalandban lesz részetek: a szimfonikus hangszerelést és a rock and roll életérzést ötvözitek egy nagyszabású koncertben.

Livius: Jó egy éve tudjuk, hogy lesz ez a koncert és készülünk már rá. Legkésőbb novemberben el kell kezdenünk a Danubia Zenekar zenészeivel, karmesterével, a hangszerelővel hangszerrel a kézben a műhelymunkát. A hangszerelőnk, aki kitalálja, hogy mit játszik a komolyzenekar velünk, előttünk vagy utánunk már lelkesen dolgozik a számokon, fantasztikus, ahogy egymást inspiráljuk. Ez egy csodálatos együttműködés, olyan, mint amikor két növény szára összenő. Vegyíteni fogjuk a klasszikus zenét a mi zenénkkel, de a koncerten lesz tiszta rock and roll és tiszta komoly zenei rész is, és lesznek pillanatok, amikor mi csak várjuk a szerepünket, mert a nagyzenekar Quimbyt játszik izgalmas áthangszerelésben. Olyan lesz, mintha filmzenét hallgatnánk.

Ott voltam a 25 éves születésnapi koncerteteken, emlékszem, hogy a zenén túl a koncert vizuális világa is olyan erős volt, hogy még most is bennem él jó néhány kép, filmbejátszás. Ez alkalommal is készültök hasonlóval?

Tibi: Igen. A vizuális csapat, a világítással foglalkozó szakemberek, a hangmérnök együtt dolgoznak azokon a képeken, fényhatásokon, amik a színpadon mögöttünk megjelennek. Ők nem egy botkormány vezérelte, lebonyolító stáb, hanem maguk is művészemberek, akik szabad kezelt kapnak, a mi ötleteinket dolgozzák össze a sajátjaikkal. Régi álmunk, hogy a Quimbyvel összművészeti produkciót hozzunk létre, az ő segítségükkel most megvalósul.

Ez most a munkátokban a fő csapásvonal, de azért mindkettőtöknek megvan a saját zenekara is. Miért van erre szükségetek?

Livius: Mindig vágyam volt olyan zenét csinálni, amelyben erős hipp-hopp lüktetés van jelen, latin vagy közel és távol keleti ritmikus dobolással, énekléssel kiegészítve. Ilyen zenéket szeretek hallgatni, szerettem volna összepakolni őket egy-egy dalba. Volt egy időszak, amikor a Quimbynek nem voltak koncertjei, a felszabaduló energiáimat ilyen zenék létrehozására használtam fel. Zenésztársaimmal megalapítottunk egy zenekart, a Kutya Vacsoráját és ebben a szellemben csináltunk hozzá repertoárt. A Quimby hat ember közös munkája, ha valamilyen zenei stílus nem fér bele a közös elgondolásba, nem szabad beleerőltetni, a side projektekkel lehet megvalósítani őket.

Tibi, nem sértődtél meg, hogy téged nem vettek be a zenekarba?

Tibi: Dehogy, örültem neki, hogy a srácoknak van lehetősége más zenét is csinálni, mint a Quimby. Az én esetemben is úgy volt, hogy nem akartam még egy rock zenekart létrehozni, engem az akusztikus vonal érdekelt, ezért alapítottam meg az Aranyakkord zenekart. Egy egyszerűbb, jobban mozgatható zenekarra vágytam, amellyel akár külföldre is el lehet jutni. Voltunk például többször New Yorkban, a Quimbyvel a nagy méret, a nehéz szervezés miatt nem tudtunk volna egy ilyen utazást megvalósítani. De a különböző projektek között van átjárás, sokszor a Quimby zenészei is játszanak velünk más zenekarban. A Quimby egy közösség, aminek vannak külön bugyrai is, de ezek igazából összevegyülnek, egymáshoz is tartoznak.

Fotó: Martin Wanda

Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Tomán Szabinával, a Remind Bookazine hatodik lapszámának címlapsztárjával készült mini interjúnkat!

Tetszett, inspirált? Oszd meg másokkal is!

Facebook
Twitter
Pinterest
LinkedIn