hirdetés
Amikor megszületik egy kisbaba, – mi, szülők – hajlamosak vagyunk szinte azonnal mindenféle tulajdonságokat társítani ahhoz a kis életkezdeményhez, aki öt perccel korábban még nem újszülöttként, hanem magzatként szerepelt a különböző orvosi papírjainkon. Egy pár órás „ismeretség” után aztán elkezdünk róla olyan kijelentéseket tenni, mint például: „micsoda bölcsesség sugárzik a tekintetéből”, vagy: „látszik rajta, hogy szorgalmas lesz”, esetleg: „nézd, milyen küzdő típus már most”.
Ahogy telik-múlik az idő, ezek a kijelentések egyre csak szaporodnak és általuk (akarva-akaratlanul), egyre jobban beskatulyázzuk a saját gyerekeinket. Sokszor tesszük mindezt úgy, hogy valójában adott esetben nem is a gyerek kialakulóban lévő személyiségjegyeit figyeljük meg, hanem csupán azt nézzük, hogy mivel „nehezítik meg” a hétköznapjainkat és mi az, amivel épp könnyebben boldogulunk velük kapcsolatosan.
Később az óvodáskorú gyerekek árgus szemekkel figyelik a környezetüket és az őket körülvevő tárgyakon keresztül fognak szerepjátékokba. Így kezdenek el boltosat játszani vagy bújnak éppen a rendőr, a postás, a balerina, az óvó néni, a tűzoltó, esetleg az orvos bőrébe, aki vagy kiskutyákat vagy kisgyerekeket gyógyít mágikus eszközeivel. Miközben a számukra könnyebben körülhatárolható szakmákkal ismerkednek, kezd kibontakozni az is, hogy mik azok a tevékenységek, amelyek jobban, és melyek azok, amelyek kevésbé kötik le a figyelmüket. Ez alatt a megfigyelési időszak alatt a szülők foglalkozása is sorra kerül. A gyereket természetesen az is foglalkoztatja, hogy anya és apa miért hagyja őt ott minden reggel az oviban és mit csinálnak egész nap ahelyett, hogy vele játszanának. Ilyenkor a szülő hol türelmesen és készségesen, hol kapkodva és türelmetlenül magyarázza el, hogy amíg ő az oviban játszik, addig neki dolgoznia kell. Ha szereti a munkáját, akkor mindezt lelkesen és részletesen ecseteli, ha kevésbé rajong az általa végzett tevékenységért, akkor csak a lényegre szorítkozik a témával kapcsolatban. Bizonyos kisgyerekek egészen pici koruktól azt hajtogatják, hogy ha felnőnek, ugyanazt akarják majd csinálni, amit anya vagy apa. Nem meglepő, ha azt mondom, általában ez azokra a gyerekekre jellemző, akiknek a szülei szenvedéllyel és lelkesedéssel beszélnek a hivatásukról.
Aztán elérkezik az iskolaválasztási időszak és vele együtt kezdetét veszik a bonyodalmak is. Sokan már a lurkó hatéves korára meg vannak győződve arról, hogy ebből a gyerekből bizony ügyvéd lesz (mert mindenre van egy kész válasza) vagy a Nasa vezető mérnöke, esetleg az Apple következő csúcsfejlesztője (mert úgy kezeli a tabletet, mintha azzal a kezében született volna), és azt gondolják, hogy minden azon áll vagy bukik, hogy ez a két lábon járó kis csoda hol kezdi majd meg az általános iskola első osztályát.
De ez még mind semmi ahhoz a hajcihőhöz képest, ami négy évvel később következik be az ekkor még mindig összesen tíz éves gyerekek életében. Ez a hajcihő pedig nem más, mint a felvételi eljárás a nyolcosztályos gimnáziumokba.
Az imént azt sugalltam, hogy sok szülő számára már az általános iskola kiválasztása is olyan, mintha a gyerek egész élete azon múlna, hogy melyik iskolába sikerül beíratni hatévesen. Ezt a gondolatmenetet szeretném, ha most mindannyian elméletben négyzetre emelnénk, és még akkor is fényévekre leszünk attól a hisztériától, ami influenzaszerűen kezd el terjedni a szülők között, amikor a gyerek általános iskola harmadik osztályos év végi bizonyítványán még a tinta sem száradt meg.
A lelkes szülők jellemzően a létező összes – a témával kapcsolatos – Facebook csoportba belépnek. Addig keresnek és kutatnak, amíg meg nem találják azt a felvételi felkészítő tanárt vagy tanfolyamot, amelyik szinte biztosra ígéri a bejutást a kiszemelt intézménybe. Gyakorlatilag a felvételi időszakig minden nap minimum ötször elmondják a gyereknek, hogy: „Persze nem szabad rágörcsölni, kincsem! Ugyan az egész életed és jövőd azon múlik, hogy felvesznek-e vagy sem, de ha ezen idegeskedsz, az nem fog előrébb vinni! Inkább tanulj!” A tízéves gyerek pedig, aki jellemzően ennek az egész cirkusznak a felét sem érti (csak látja a szülei tekintetében a jeges rémületet), tanul és közben szorong. Valamitől, amiről azt sem tudja, hogy mi az.
A szülő közben esélyeket latolgat, pásztázza az elmúlt évek ponthatárait, az egyes intézmények túljelentkezési arányait, és meg van győződve róla, hogy minél mélyebbre ássa magát a témában, annál biztosabb, hogy megtalálja azt a titkos összetevőt, amitől a gyerek minden kétséget kizáróan be fog jutni az egyik elit gimnáziumba.
De mit csinál mindeközben a gyerek, akinek eredetileg a főszereplőnek kellene lennie ebben a történetben? Természetesen tesztlapokat tölt ki. Módszertant tanul arra nézve, hogy melyik feladattal érdemes kezdeni majd a vizsgán. Megtanulja, hogy hol hány percet időzhet és hány hibapontja lehet összesen, ha benne akar lenni az első száz gyerek rangsorában. A tesztlapokkal hónapokon vagy éveken keresztül bíbelődik. Addig csinálja egyiket a másik után, míg megtanulja mindet fejből. Méghozzá olyanokat, amelyeknek semmi közük az iskolában tanult, életkorának megfelelő tananyag abszolválásához. A nyolc- és hatosztályos felvételi feladatsorok ugyanis egészen más követelményt támasztanak a felvételizők felé, mint amilyen követelményeknek az általános iskola negyedik és hatodik osztályában kell megfelelni.
Vagyis míg felvételiteszt-kitöltő zsenivé válik, közben az iskolai tanulmányaira is kellő időt kell szánnia, különben lemarad. A kitűnőről is. Márpedig az átlaga is beleszámít a felvételi pontjaiba. Tehát tízéves kora ellenére annyira elfoglalt, hogy hozzá képest egy nagyvállalat CEO-ja gyakorlatilag időmilliárdos.
Már ősidők óta tudjuk: az, hogy mihez milyen értéket társítunk, egyrészt egy bonyolult és elvont fogalom (lásd pénz és haute couture), másrészt időről-időre változik. Nincs ez másképp az oktatási intézmények esetében sem.
Az elit gimnázium fogalma nagyjából akkor nyerte el mai definícióját, amikor a HVG évről-évre elkezdte közzétenni a középiskolák rangsorát. A rangsort viszonylag objektív szempontok alapján állítja fel és publikálja minden évben. Ezek a szempontok például az adott oktatási intézmény diákjainak a tárgy évben elért érettségi átlagjából, a kompetencia méréseken elért eredményeikből és az egyetemre felvettek arányából állnak.
A fentiekben körülírt szülők pedig a lista alapján választják ki azt az intézményt, ahova szeretnék, hogy a gyerek bejusson. Méghozzá azért, hogy a jövője, az egész hátralevő élete sínen legyen. Egy olyan sínen, amely egyenes úton száguld egy sikeres élet felé.
Természetesen a mostanáig ecsetelt szülőtípus a társadalom egy igen vékony rétegét teszi ki. Nagy átlagban kijelenthetjük, hogy ma Magyarországon az, hogy valakinek eszébe jusson, hogy elit gimnáziumba szeretné íratni a gyerekét, már önmagában egy szociográfiai szűrő.
Hiszen kinek van ideje a felvételire felkészíteni a gyerekét? Nyilván nem annak, aki váltott műszakban dolgozik napi tizenkét órát a gépsor mellett. És ugyanez a tisztes kétkezi munkás szülő nagy valószínűséggel nem engedheti meg magának, hogy magántanárt fogadjon évekre a gyereke(i) mellé. Márpedig – miként azt a korábbiakban kifejtettük – a jelenlegi felvételi követelmény csak úgy ugorható meg, ha valakit erre kemény munkával külön felkészítenek.
A felvételi időszakot megelőzően évről évre számos cikk foglalkozik a középiskolákba való bejutás körüli jelenségekkel. Nem volt ez másképp idén januárban sem, amikor a quibit.hu-n megjelent egy írás, amelynek az volt a címe, hogy: Az 50 legjobb magyarországi gimnáziumba szinte kizárólag gazdag szülők gyerekei járnak.
Ez az állítás nem teljesen felel meg a valóságnak, de közelebb áll az igazsághoz, mint a valótlansághoz. Ugyanis a nagy átlagról kijelenthetjük, hogy vagy a szellemi tevékenységet végző, értelmiségi szülők gyerekeiből áll, akik leültek és éveken át készítették fel a gyerekeiket a megmérettetésre, vagy a tehetősebb, vállalkozó szülők gyerekei rétegből, akik megfizették a felkészítésre leginkább alkalmas személy munkáját. Ami viszont egyáltalán nem meglepő, hiszen vagy időnek vagy pénznek, de leginkább mindkettőnek valamilyen szinten rendelkezésre kell állnia ahhoz, hogy ezt az igencsak speciális „képességet” a gyerek fejébe lehessen kalapálni. És mindez milyen következményekkel jár a társadalomban?
Azzal, hogy mesterségesen hatalmas szakadékot hozunk létre az oktatás színvonala tekintetében. Az úgynevezett elit gimnáziumok és a mezei gimnáziumok által nyújtott oktatás között egyre csak nő a különbség.
Méghozzá a hátrányosabb helyzetben lévő gyerekek hátrányára. Hiszen ők azok, akiknek a szüleik később otthon kisebb eséllyel tudnak segíteni az érettségire való felkészülésben és a pályaorientációban. A „mezei” iskolákban viszont a pedagógusnak sokkal kevesebb ideje (ha egyáltalán) marad mindenkinek egyesével egyengetni az útját. Pedig az ő esetükben mindez hatványozottan fontos lenne, hiszen a hátrányos helyzetből az egyetlen kiút az oktatáson keresztül vezetne. És ezzel a kör be is zárult.
A másik közkeletű téma, ami ilyenkor rendszerint elő szokott kerülni, annak a vizsgálata, hogy az elit gimnáziumba bejutott gyerekek hogyan érzik magukat amellett, hogy a karrierjük szempontjából minden kétséget kizáróan sínen vannak.
Idén januárban ezzel kapcsolatosan is megjelent egy véleménycikk, amelynek szerzője leírta, hogy miként sanyargatta az ő és az osztálytársai lelkét az a fajta versenyszellem, amely az iskola légkörét határozta meg a megalázó poroszos stílussal párosítva, ami talán még a mai napig is jellemző a magyar oktatási rendszerre, különösen ezekben a kiemelt intézményekben.
A cikk valóságtartalmát természetesen nem vitatom. Biztos vagyok abban, hogy szerzője – sok társával együtt – igencsak megsínylette a gimnáziumi éveket, amelyek talán egy életre nyomot hagytak az önbecsülésükön. De ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki, aki ilyen középiskolában végzi a tanulmányait, automatikusan rosszul érezné magát a bőrében, miközben az önbecsülése is szisztematikus hanyatlásnak indulna.
Mint általában minden – a szülőséggel kapcsolatos – kérdés kapcsán, ebben a témakörben is azt figyelhetjük meg, hogy a szülők különböző táborokba verődve igyekeznek a saját álláspontjukat az egyetlen helyes útként ábrázolni, miközben kevésbé nyitottak a többi tábor érveit meghallani. Azt gondolom, hogy itt és most nem is feladatunk igazságot tenni a megszámlálhatatlan érv és ellenérv között, amelyek a hat és nyolcosztályos gimnáziumokba való bejutás körüli vitát övezik. Ugyanakkor érdemes elgondolkodnunk azon, hogy sokszor egy-egy – az életünk során hozott – fajsúlyosabb döntésnek mi is a valódi mozgatórugója. Carl Gustav Jungtól származik az az idézet, miszerint:
„A legnagyobb teher, amivel egy gyermeknek együtt kell élnie, a szülei meg nem élt élete.”
Ameddig sok esetben a szülő pusztán azért szeretné, hogy a gyereke mindenáron bejusson egy elit gimnáziumba, és aztán mondjuk menő idegsebész legyen, mert a gyerekén keresztül szeretné megvalósítani a saját beteljesületlen álmát, addig tele lesz a világ boldogtalan és bolyongó felnőttekkel. Olyanokkal, akik talán egészen pici koruk óta valami teljesen másra vannak predesztinálva, de a szüleik túlságosan elfoglaltak voltak a saját beteljesítetlen életfeladatukkal, hogy észrevegyék: a gyerek adott esetben fodrász vagy asztalos szeretne lenni, esetleg bölcsis dadus, az iskolai focicsapat edzője.
Sokszor a szülő úgy érzi, hogy ha már ő nem tudott megfelelni a saját maga elé állított mércének, és ezáltal a külvilágnak, akkor majd a gyerek által véghezvitt, nagy presztízsű tettek mentén sikerülhet neki. Ilyenkor fordulhat elő, hogy a gyerek nagy szenvedések árán ugyan megugorja az elé állított akadályt és bejut az elit iskolába, de ott adott esetben hat-nyolc évet szorong, mert érzi, hogy valójában nem ott van, ahol lenni szeretne, ahol a valódi helye lenne. Viszont nem akar csalódást okozni a szüleinek. Ezért majd egy évtizedig tartó szorongás után, némileg megtörten, sok-sok év terápia és önismereti tanulást követően próbálja megtalálni azt a bizonyos valódi helyét.
A másik aspektusból pedig: ha a középiskolákba is területi alapon kerülnének be a gyerekek – úgy, mint az általános iskolák esetében – egyazon időpontban (akár ötödiktől, hatodiktól vagy kilencediktől), akkor az egyre szélesedő társadalmi szakadék sem szélesedne tovább. Sőt akár elkezdhetne csökkenni is. Hiszen minél heterogénebb egy közeg, annál inkább (jó) hatással lehetnek egy osztályközösség tagjai egymásra. A pedagógusok sem akarnának a nem létező ranglistás középiskolákban tanítani. Nem beszélve arról, hogy a sokszínűség érzékenyít is, aminek eredményeképpen egy toleránsabb társadalom felé is vehetnénk az irányt.
Mindez igencsak utópisztikusan hangozhat, de csak első hallásra. Ez a fajta felvételi rendszer nagy valószínűséggel hosszú távon nem maradhat meg ebben a formában, mert többet árt, mint használ. Lelkileg mindenképpen. Amikor a közvetlen környezetemből olyan történeteket hallok, hogy egy tízéves kisfiú annyira szorong a felvételi feladatlap megírása közben, hogy összepisili magát a társai előtt, akkor arra gondolok, hogy nincs az a PhD fokozat, elismerés és jólét, amelyhez ilyen vagy ehhez hasonló áron megéri hozzájutni. Látom és ismerem a „másik” oldalt is. Azt a gyereket, aki élvezi a folyamatos megmérettetést, akit adrenalinként hajt és visz előre a kihívás. Aki ebben a közegben otthonra és nyugalomra lel. Az egyik ilyen gyerekkel együttélek lassan tizenhárom éve. Vagyis létezik az a személy, aki ebben a rendszerben boldog. Hiszen mindannyian mások vagyunk. Viszont nem hozhatunk büntetlenül olyan döntéseket, amelyek rólunk, és nem a gyerekeinkről szólnak.
Nem könnyű a gyerekeinket elfogulatlanul megismerni. Mondhatni elképesztően nehéz. Mert ahhoz, hogy rendesen meg tudjuk határozni, hogy hol kezdődik a gyerek és hol végződünk mi, rendkívül magas fokú önismerettel kell rendelkeznünk. De azt gondolom, hogy ez az egészséges és kiegyensúlyozott gyereknevelésének az alapja. Viszont ha az alapok jók, akkor onnan már csak egy kőhajtásnyira van a gyerek saját útjának a megtalálása. És a többi pedig már csak és kizárólag az ő felelőssége.
Fotók: Pexels
hirdetés
