hirdetés
Erőteljes színek, eltolt testarányok, vidám képi világ jellemzi senki máséval össze nem keverhető stílusát. Kránicz Dorottya alig néhány éve lépett az illusztrátori pályára, mégis azt tűzte ki céljául, hogy maga mögött hagyja a felismerhetőség és az egységesség keretei, és a fejében zakatoló kérdéseket saját határait átlépve fogalmazza meg a képein keresztül.
Ez tényleg egy viszonylag frissen jött karrierút, de voltak előzményei. Pici korom óta rajzolok, abszolút tervben volt, hogy egyszer ez lesz a hivatásom. Engem a család beszélt le a művészi pályáról, úgy gondolták, abból nem lehet megélni. Érdekesmód a bölcsészkart viszont ideális választásnak találták, valamiért abban fantasztikusan biztos megélhetést láttak. A rajzolás a hobbim maradt, de mindig jártam valamilyen rajzszakkörre: kiskoromban az iskolaiba; később egészen sokáig a budai várba Sinkó Istvánhoz és Lajta Gáborhoz – náluk lehetett csendéleteket, aktokat festeni –, rajzolni; utána a Felszab. tér rajziskolájába. Aztán az egyetem mellett elvégeztem egy újmédia-grafikus képzést a METU-n, ahol megismertem a digitális eszközöket, programokat meg a tervezőgrafika világát. A rajz folyamatosan jelen volt az életemben, de csak valamiféle alvó állapotában.
2022-ben, amikor megszületett a lányom, egy furcsán fagyott állapotba kerültem. Akinek van gyereke, tudja, hogy az első néhány hónapban – már ha úgy döntesz, hogy igény szerint szoptatsz – nagyjából csak fekszel egy kanapén és szoptatod a gyereked. Ebben az időszakban minden, amihez kedvem és energiám volt, az a rajzolás volt. Ennek nyilván az is teret adott, hogy nem kellett foglalkoznom a munkámmal, ami addig kitöltötte a napjaimat. Aztán amikor elkezdtem posztolni ezeket a képeket az Instagramra, nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Akkor még nem volt bennem tudatosság ezzel kapcsolatban, azt rajzoltam le, ami éppen foglalkoztatott.
Az anyaság abszolút tematizálódott. Ezek a rajzok az elején vizuális napló jelleggel készültek. Jólesett, hogy más is viccesnek találta azt, ami aznap hatott rám és lerajzoltam. Éppen zajlott a Covid, kimentünk sétálni a gyerekkel, és megláttam egy nénit a padon. Kesztyűt meg maszkot viselt – látszott, hogy teljesen felkészült a járványra –, de közben egy Arany Marlboróval gyilkolta magát. Vagy idegesítő volt, amikor bejöttek az elektromos rollerek, és mindig éppen akkor rollerezett el mellettem valami ordítozó idióta, amikor altatni akartam a gyereket. Ezeket mind lerajzoltam.
Az általában igaz ezekre a helyzetekre, hogy vannak kollektíven megélt érzések, és ha te a saját érzéseidet közvetíted mások felé, biztosan többen is lesznek, akik tudnak kapcsolódni hozzá. Ez az állapot mindenkinek tök új volt, és mindenki egy kicsit béna volt benne. Nekem szerencsére segített ennek a helyzetnek a lassultsága, a Covid és a gyerek miatt is több időm volt, hogy rajzolgassak. Ráadásul akkor még nem volt rajtam semmiféle külső nyomás. Nem gondolkodtam azon, hogy mit csináljak, hogy több követőm legyen, vagy hogy nagyobb legyen az engagementem. Ez egy nagyon őszinte és szabad időszak volt, amit ma már nem nagyon engedhetek meg magamnak.
Nagyon! Válaszút előtt álltam. Az Instagramon ezek a vicces rajzok becsatlakoztak egy olyan trendbe, ami azon a felületen abszolút működik; ami helyzetkomikumra épít; és magának az esztétikumnak csak másodlagos a szerepe. Azt éreztem, hogy készíthetek olyan tartalmat, amiben kifigurázom a magyar emberek vicces szokásait, de ez nem az, amivel én foglalkozni szeretnék; engem jobban érdekelt, hogy szakmailag és esztétikailag jó illusztrációkat készítsek; és úgy gondoltam, hogy ez a kettő nem fér meg egymás mellett. Sokan vannak az Instagramon, akik vicces vagy edukatív tartalmat gyártanak, és sokan követik őket, de nem feltétlen őket kérik fel mondjuk a legújabb Adidas kampány megrajzolására. Még mindig vannak vicces ötleteim, de már nem szeretnék visszaállni arra, hogy tartalomgyáros legyek a közösségi médiában.
Amikor elkezdtek érkezni a megkeresések, és egyre több olyan munkám lett, ahol szakmaibb szempontoknak kellett megfelelnem. Amikor például a Csipet Kiadó megkért a kísérőkártyáik illusztrálására, már úgy kellett gondolkodnom, hogy egy olyan dekoratív illusztrációt készítsek, ami a kiadványaikkal is kommunikál. Ezt nagyon szerettem csinálni, jó kihívásnak éreztem. Utólag is azokat a munkáimat szeretem jobban, amiket nemcsak egy koncepció vagy a humor visz el, hanem önmagában is szépen sikerült illusztrációk. Eldöntöttem, hogy ezekben az alkalmazott munkákban szeretnék fejlődni.
Ez egy kicsit trükkös, mert az újságírás miatt azelőtt már a Marie Claire-nek is készítettem illusztrációkat. Az első valódi megkeresés a Csipet Kiadótól érkezett. Előtte az emberek azért kerestek meg, hogy rajzoljam le őket valamilyen jellemző helyzetben. Ez nagyon megy az Instán. Ma már csak a legritkább esetben vállalok ilyeneket. Aranyos ötlet, ha a barátaidat egy ilyen rajzzal leped meg, és örülök, ha ez valakinek tetszik, de én ennél professzionálisabb működésmódra vágyom. Abszolút nem gondolom magam professzionálisnak, de ahhoz, hogy ezt elérjem, az oda vezető keretben kell maradnom.
Mindenki azt mondja, hogy mindegyik projektjét egyformán szereti, amiben van valami. Mindegyik projekt tök jó volt, és mindegyik másképp volt jó. A gyerekkórház azért állt közel hozzám, mert anyaként megérintett, plusz iszonyatosan nagyra értékeltem, hogy egy magyar közkórháznak volt erre nyitottsága, ráadásul ennek volt egy olyan rétege is, hogy én megterveztem ezeket a rajzokat, és önkéntesek festették fel őket. Egy napjuk volt rá, mert a kórház nem állhatott le hosszabb időre. Megható volt látni, hogy mennyien jelentkeztek segíteni. Az Emberség Erejével Alapítvánnyal dolgoztunk együtt. Velük csináltuk az emberjogi társasjátékot is. Izgalmas volt megtervezni az egy méteresre kihúzható pályát, a zsetonokat, a kártyákat. Nagyon szerettem a Butik Design Rooms falára is mintát tervezni. Tényleg mindegyik projekt nagyon jó volt. Mivel van egy másik szakmám, szerencsére megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak olyasmit vállaljak el, ami érdekel.
A stíluskeresés egy folyamat ebben a szakmában. Mivel nem egy klasszikusan képzett ember vagyok, van valami ösztönösség abban, ahogyan a stílusom formálódott. Egy kicsit karcos, expresszív. Erőteljes színeket használok, megnyújtom és eltorzítom a testarányokat. Amikor elkezdesz alkalmazottan dolgozni, a stílusod valamennyire megszilárdul, aminek az a hátránya, hogy ebből nehéz kilépni. Bennem pedig egyre nagyobb az igény, hogy más stílusokkal is kísérletezzem. Vannak más stílusú munkáim, amiket inkább magamnak csinálok. Úgy érzem, hogy tök jó lenne őket megmutatni, viszont a közösségi médiában nem szeretik, ha nem vagy konzisztens, mert ott fontos a felismerhetőség, az egységesség. Pedig a stílus nem egy állandó dolog. Gyakran a legnagyobb művészek is a realisztikus vagy akár fotórealisztikus csendéletektől indultak, és eljutottak a teljes absztrakcióig. Az ember változik, ahogyan változnak az őt érő ingerek is. Jelenleg nagy törekvésem, hogy magabiztosan futtassak egymás mellett több stílust.
A képzőművészet. Szeretem a csendéleteket, a női portrékat, aktokat. Nagyon érdekelnek a nők, a női identitás. Mivel nőként azonosulok ezekkel a figurákkal, úgy érzem, hogy ezeken a képeken keresztül tudom a legjobban kifejezni a saját érzéseimet. A digitális alkotás nagyon kényelmes és gyors. Újrakezdheted, újraszínezheted, ha nem tetszik a munkád. Ennek megvan a maga előnye, ha egy megrendelőnek dolgozol, aki szűk határidőkhöz szokott. De szeretnék visszakapni valamennyit abból a szabadságból, hogy ne csak a megrendelői igényeket elégítsem ki, szeretnék több időt szánni egy olyan médiumra, amin keresztül hangsúlyosabb az önkifejezés, amit autentikusabbnak érzek, amiben benne vannak azok a faktorok, amik egyedivé teszik a műalkotást: hogy ha hibát vétek, az benne marad. Digitálisan mindent le tudsz tisztogatni, és ugyan analóg is el tudod fedni egy alkotás hibáit, de az akkor sem mindig sikerül úgy, ahogyan előzőleg eltervezted.
Én soha semmivel nem vagyok teljesen elégedett, amit csinálok, de ez szerintem nem feltétlen rossz. Számomra motiváló ez az elégedetlenség, ha kicsit patológiásan is, de ez engem hajt. Azt gondolom, ez akkor jelentene problémát, ha belesüppednék, és azt mondanám, hogy béna vagyok, nincs értelme, hogy foglalkozzam vele, ehelyett viszont eldöntöm, hogy ha éppen béna is vagyok, legközelebb csinálok valami jobbat. Azt sem egyszerű elfogadni, amikor egy ügyfél nem teljesen elégedett a munkámmal, amikor azt mondja, hogy ő egy kicsit másra gondolt. Még akkor sem könnyű szembesülnöd azzal, hogy a munkádat mindig megítélik, ha tudod, hogy ez egy eredendően szubjektív szakma, és sosem fogsz olyat csinálni, ami mindenkinek tetszik.
Az alkalmazott munkák esetében sok tudatosságra van szükség. Úgy kell kommunikálnod valamit, hogy azt a lehető legjobban megértsék. Tudatosság kell ahhoz, hogy a számomra fontos gondolkodási keretrendszereket érvényesítsem, még akkor is, ha az ügyfélnek ez nem feltétlenül kérése. Számomra fontos, hogy megkérdőjelezzem például az eurocentrikus és heteronormatív világkép berögződéseit. Például amikor azt kérik, hogy rajzoljak egy tömeget, végiggondolom, hogy rajzolhatok azonos nemű párokat vagy színesbőrű embereket is, vagy ábrázolhatom úgy a nőt, hogy ne a babakocsit tolja, hanem egy aktatáskát cipeljen. Vagy amikor egy olyan bonyolult dolgot kellett illusztrálnom, mint az abortusz, sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan tudom úgy ábrázolni ezt a problémát, hogy értéksemleges legyen. Ebben az esetben tudatosságot igényelt, hogy először ránézzek, hogy én mit gondolok erről a témáról. Én azt gondolom, hogy az abortusz nem egy szuperjó dolog, aminek örülni kell, de nem is egy szuperrossz dolog, amit bünteti kell. Ez egy döntés, aminek van helye bizonyos élethelyzetekben. Utána ki kellett találnom, hogy hogyan érzékeltessem ezt egy illusztráción keresztül. Ezek olyan kérdések, amiket még azelőtt kell átgondolnom, hogy egy vonalat is húznék.
Nagyon közel áll hozzám Matisse vagy Francis Bacon. Igyekszem mindig elmenni a Nemzeti Galéria és a Nemzeti Múzeum kiállításaira, és olyan művészek alkotásait is megnézni, amiket nem kifejezetten tartok az inspirációm forrásainak, mert jó látni, hogy más hogyan gondolkodik. A modern tervezőgrafikusok közül szeretem Christoph Niemannt. Az ő karakterében nagyon megnyugtató, hogy egyszerre több stílusban alkot. A magyar hagyományból pedig Reich Károly inspirál. A gyerekemnek újra megvettem a mesekönyveit.
Erre a kérdésre nincsenek izgalmas válaszok. Sokszor olyan banális élethelyzetek inspirálnak, mint az, hogy szülőként megkérdőjelezed önmagad, mert azt érzed, hogy fárasztó szülőnek lenni, pedig te vagy az, aki ezt akarta, és különben minden rendben van. Nehéz, hogy nem csinálhatod mindig azt, amit akarsz. Nem akkor mehetsz ki a vécére, amikor akarsz, nem akkor ülhetsz le rajzolni, amikor akarsz, hiába jutott eszedbe valami, amit azonnal meg akarsz valósítani. Ez iszonyatosan bosszantó. Régóta foglalkoztat az a fagyottság, amit szülőként érzel, hogy valaki lelassít; hogy tizenötödjére olvasod el a Babar utazását, pedig szíved szerint már tök mást csinálnál, és unod az egészet; hogy nem úgy vagy jelen, mint egy álomanya. Mit mond el ez rólam? Mit mond el a társadalomról? Számomra ez egy fontos inspirációforrás, de ez csak egy példa arra, hogy engem főként a magamban és a másokban zajló érzelmi és gondolati folyamatok érdekelnek. Számomra mindig az az érdekes, ami zsigeri érzelmi hatást tud kiváltani.
Valószínűleg nincs. Volt és jelenleg is van relatíve nagy ügyfelem, de nem a megrendelő személyében mérem, hogy mennyire értékes az, amit csinálok. Lehet, hogy a munkám, amire majd a legkedvesebbként tekintek, az lesz, amit a lányom falára rajzoltam, és nem az, amit egy baromi nagy megrendelőnek készítettem. Magamtól azt várom el, hogy a munkám azt a hatást váltsa ki, amit mások munkáiban is keresek. Értékelem, ha valami megérint. Nyilván jó lenne gyerekruha mintát tervezni, de ennek is van olyan szentimentális rétege, hogy cuki, ha a gyerekek felveszik azt, amin dolgoztál, és tetszik nekik, meg aranyos benne. Vagy illusztrálnék mesekönyvet. Jó lenne, ha egyszer lehetne egy kiállításom, ahol azokat a munkáimat mutatnám meg, amiket abszolút önmagamból merítkezve készítettem, de ha erre képes is leszek egyszer, az még nagyon messze van.
hirdetés
