Ahogy telnek a hetek, egyre nyilvánvalóbb, hogy a saudade a lisszaboni lét minden egyes szeletében ott lapul. Ezt az elmúlt idők utáni, olthatatlan vágyakozást és az ezt kísérő melankóliát első hallásra nem találtam vonzónak, de ahogy egyre jobban felfedezem a várost, kezdem érteni, ez mennyi értéknek ad helyet.
Az utóbbi években nagyon sok holmimtól megváltam. Elköltöztem, hátrahagytam, lecseréltem szinte mindenemet. Megszabadultam régi ereklyéktől, elbúcsúztam az évtizedek óta körülöttem lévő tárgyaktól, bútoroktól, hogy frissebb, „gondtalanabb” életet kezdjek az újban. Így nagyon furcsa volt ismét egy igazán régi lakóházban, múltidéző bútorok és ódon falak között találnom magam. Ahogy kezdtem jobban megismerni a várost és lakóit, egyre inkább azt vettem észre, itt ez a normális. És nem azért, mert nincs pénz az újra. Szeretik a régit. És vigyáznak rá, ahogy tudnak.
Mivel folyamatosan ezzel vagyok körülvéve, elhatároztam, én is visszaszeretek a régibe. Vagy legalábbis megpróbálok. Talán ha másképp tudok rá tekinteni, menni fog, gondoltam. És valahogy minden efelé orientál.
Városi sétáim során meglepett, mennyi az elhagyatott, lakatlan épület. Első ránézésre észre sem venni, hogy nem lakja senki őket. Talán az építészeti elemek vagy a portugál házak homlokzatát gyakran díszítő színes csempék az okai, de ez a kopott, időnként a lepusztultság határát súroló látvány kicsit sem lehangoló, inkább szép, szerves része, bája a mediterrán utcaképnek. Lehet, a napsütés, Lisszabon különleges, egyedi fényei teszik, de itt valahogy ez mind természetesnek hat.
Vissza a múltba
Ittlétem körülbelül második napján tévedtem be a tőlem néhány sarokra lévő A Vida Portuguesa (A portugál élet) patinás üzletébe. Az egykori Viúva Lamego csempegyár épületében helyet kapó üzlet a Time Out magazin szerint is a legszebb a városban. Teljesen elvarázsolt. Azóta sincs hét, hogy legalább egyszer ne tenném be oda a lábam. Csak később jöttem rá, hogy azért olyan jó itt lenni, mert azon túl, hogy az ajtón belépve szinte dalra fakad minden érzékszervem, minden szegletnek és minden egyes terméknek története van. Vagyis inkább történelme. Ettől valahogy mindig megszűnik az idő. És nem csak azért, mert órákat lehet itt eltölteni a 6000 termék között, hanem mert elnézegetve az egyes darabokat és az üzlet berendezését, kortalanná válik minden, azt is elfelejtem, hogy épp 2023-at írunk. Miközben itt lebzselek, nemcsak visszarepülök a múltba, de egy jó nagy szeletet is kapok a portugál kultúrából, hagyományőrzésből.
Egy fecske is csinálhat nyarat
Az A Vida Portuguesa lánc megalakulása óta olyan nemzeti értékeket népszerűsít és támogat, mint a tizenkilencedik századi szövőszékekkel és mintákkal dolgozó, méltán világhírű portugál Burel gyapjú, vagy a szintén tizenkilencedik században élt és alkotott Rafael Bordalo Pinheiro, akinek bohókás kerámiái az elmúlt néhány évtizedben váltak csak nemzetközi szinten is elismertté. Az üzletláncot szimbolizáló fecskét is Pinheiro egyik munkája inspirálta. A karikaturista művész 1891-ben készítette első kerámia fecskéit, melyek a Rossio téren található Tabacaria Mónaco mennyezetét díszítik mind a mai napig. Később elragadtatva magát tányérokra, csempékre, vázákra is tett a fecskékből, s ennek köszönhető, hogy az idők során a játékos, vidámságot sugárzó madárka nemzeti szimbólummá nőtte ki magát. Itt az A Vida Portuguesa-ban is jó néhány formában találkozunk vele, a kerámia fali díszektől a kézműves nyakláncokig.
Szappan minden mennyiségben
De legyen szó ékszerről, illatos szappanról, gyümölcstálról, ceruzáról vagy bonbonról, itt minden portéka gondos kezek munkája. Apropó szappan. Ezelőtt fogalmam sem volt arról, hogy Portugália valóságos szappan nagyhatalom – és bizony, itt a tusfürdő, folyékony kézmosó nem igazán rúghat labdába. Rengeteg márka sorakozik a polcokon, kókuszolaj és kecsketej vagy éppen mandulaolaj alapú kézműves csodák, de amin igazán megakad a szemem, az a Claus Porto névre hallgató luxusmárka. A kézzel hajtogatott és ragasztott papírcsomagolások mindegyike egy-egy korabeli alkotás, képtelenség választani, annyira gyönyörű mindegyik. Kedvet is kapok, hogy elmetrózzak az egyik márkaüzletbe a Chiado negyedben, ahol újabb gyönyörű, békebeli hangulat fogad.
És a nemzeti büszkeségről gyorsan kiderül, hogy eredetileg német: 1837-ben Claus and Georges Schweder német üzletemberek úgy döntöttek, Portugáliában próbálnak szerencsét, parfüm- és szappangyárat nyitnak. (Az első világháború hazaszólította őket, így a márkát korábbi üzlettársuk, a portugál Achilles de Brito vitte tovább és virágoztatta fel, s hogy ma már a Claus Porto Angliában, az USA-ban és Kanadában is megvásárolható, dédunokája érdeme.)
Az egykori könyvesbolt helyén nyílt gyönyörű, tekintélyes „szappan-szalonba” lépve a polcokon a korabeli könyvek mellett az alapítók muzeális parfümös üvegcséi, kémcsövek és pipetták, szappantartók és borotvapamacsok díszelegnek a vitrinek mögött. Újra visszaköszön a múlt és újra magával ragad. Most sem bírom megállni, hogy üres kézzel térjek haza. Bár a modern kozmetikumok praktikuma nálam korábban mindig prioritást élvezett, ahogy most, Lisszabon is, ezek a hagyományőrző, igazi műremek luxusdarabok is teljesen levettek a lábamról. Jó érzés nap mint nap kézben tartani őket. És emlékezni. Egy darabka portugál történelem. A múlt, ami már nincs, de mégis van.
Kiemelt kép: Unsplash
Fotók az A Vida Prtuguesa üzletéről: A Vida Portuguesa hivatalos fotói / Pedro Sadio; további fotók: Gurics Krisztina
Ha tetszett a cikk, kattints, és olvasd el a Lisszaboni napló előző részét is!
