S. Hegyi Lucia mindössze tizennégy éves volt, amikor megfogalmazódott benne az élethivatása. Öntudatos gyerekként, majd fiatal felnőttként mindent megtett azért, hogy valóra váltsa az álmát. Miután hazai és külföldi tapasztalatokat szerezve kitanulta a szakma minden csíjnát-bínját, 1986-ben társával, Kovács Andorral megalapította a Luan divatmárkát. A 90-es években azonban szétváltak útjaik, és Lucia létrehozta a Luan by Luciát. Az elmúlt harminc évben a luxusmárka felfelé ívelő pályát járt be. A 2000-es években a divatház konfekcióvonala bejárta a nemzetközi piacot, saját home decorral termékvonallal jelentkezett, megalapult a Lucia Divatakadémia és a Luan by Lucia lelkét jelentő Luan Lélek-forma Stúdió. Azóta Lucia lánya, Sümeghy Claudia is csatlakozott a csapathoz, amely a slow fashion értékeire hagyatkozva, holisztikus szemlélettel segíti a hozzájuk forduló nőket, hogy rátalálhassanak a belső erejükre és kompromisszumok nélkül élhessék meg igazi valójukat.
Minek a hatására fordult a divatház a holisztikus irány felé?
Lucia: 2000-ben átléptünk a hierarchikus vállalatirányítás időszakába, amiben szigorúnak kellett lennem, és konfliktusba kerültem saját magammal, hogy ki is vagyok én. Egyszerre voltam üzletasszony, művész, anya és segítő. Tulajdonképpen belereccsentem ebbe a sok karakterbe. Rájöttem, hogy nem jó úton járok. Felhagytam a konfekcióval, amit azért próbáltunk meg, mert hajtott a vágy, hogy külföldön is híresek legyünk. Rájöttem, hogy az emberek lelkével szeretnék foglalkozni – nem pedig egy üres vállfára alkotni –, hogy az a divatszakember szeretnék lenni, aki az ügyfél saját belső világával együttműködve alkot, ugyanis valódi minőségi megjelenést igazán csak a külső és a belső együttesére lehet szabni.
Kihívást jelentett a váltás?
Lucia: Ehhez értelemszerűen előbb magammal kellett dolgoznom. A legnagyobb kihívás az volt, hogy rájöjjek, ki vagyok én. Ráébredtem, hogy a legfontosabb az, hogy megtaláljuk magunkat az életben, és hogy nem arra van szükség, hogy én rátukmáljak valamit az ügyfélre, hanem hogy kiderüljön, kicsoda ő, hol tart az útján, és mi hogyan tudjuk segíteni a személyiségfejlődésében. Aztán ha megérkezik önmagába, akkor ennek már csak a megkoronázása a ruha. A márka második 10-15 éve arról szólt, hogy hogyan építsük fel magunkat holisztikus szemléletben. Most a gondolatok, az érzések és a cselekedetek szinkronizálásával foglalkozunk.
Abban segítjük a vendéget, hogy minél önazonosabb lehessen minden téren; hogy csinálja azt, amit szeret, és ne akarjon megfelelni, csak önmagának.
Ebben a folyamatban én tulajdonképpen a puzzle egy darabja vagyok, miután feltárom ezeket a dolgokat, a szakembereink támogatják az ügyfelet, hogy minél jobban tudjon önmagához kapcsolódni. Ebben segít a Lélekforma Stúdió és voltaképpen a Divatakadémiánk is, amit Claudia hozott létre.
Claudia, hogyan telt a gyerekkorod egy kreatív, alkotó édesanya mellett?
Claudia: Igazából nekem nincs viszonyítási alapom, nem tudom, hogy milyen egy nem kreatív közegben felnőni, szocializálódni. Mi mindig ebben a házban, csak másik lakásban éltünk. A nyarakat a varrodában töltöttem, láttam anyát alkotni.
Lucia: Az éremnek azért két oldala van. A család nagyon sokat segített. Igazán az anyósom, az apósom és a férjem nevelték Claudiát. Én voltam az ellenpólus. A nyers valóság – így neveztem magamat.
Claudia: Azt, hogy elinduljak az iskolába, vigyek magammal uzsonnát meg tornazsákot, ezt a családi stáb menedzselte, mert közben anya a céget építette. De azt a fajta önbizalmat, ami ahhoz kellett, hogy minden szakaszban úgy érezzem, van egy tengelyem, amihez tudok kapcsolódni, és nem zökkentenek ki ebből az aktuális trendek hatására, anyának köszönhetem. A szüleim mindketten úgy álltak hozzám, hogy a saját világomban én is felnőtt vagyok, hogy képes vagyok felelősségteljes döntéseket hozni. Mindig nagyfokú bizalmat éreztem felőlük, hogy súlya volt annak, amit én mondtam, és tudták, hogy nem fogok hülyeséget cselekedni. Ez nekem nagy erőt adott. Sosem éreztem például, hogy ha én valamit elképzelek, akkor azt nem tudom véghezvinni. Ebben anya példakép volt, mert láttam, hogy ő mindent megvalósított, amit kitalált. Mára nekem is van egy kislányom, nyolcéves, rajta is ezt gyakoroljuk. Igaz, ő egy kicsit más típus. Neki nem fontos, hogy ő legyen a legjobb az osztályban. Ha elfújja a szülinapi gyertyáit, ő azt kívánja, hogy ne vitatkozzon a barátnőivel. Ő nem szereti, ha neki kell döntenie, de éreztetjük vele, hogy képes meghozni a saját döntéseit, hogy számít a véleménye. Benne sokkal dominánsabb az érzelmi és a művészeti sík. Alkotói szempontból benne látom anya utódját.
Te sosem szerettél volna édesanyád nyomdokaiba lépni?
Claudia: Alapvetően azért nem, mert tudtam, hogy mindez mivel jár, hogy ez a szakma nem csak azt jelenti, hogy ülök a papír előtt és rajzolok. A folyamat, amiből egy olyan minőségű ruhadarab, olyan alkotás születik, ami mellett anya és az itteni mesterek elkötelezték magukat, évek, több tízezer munkaóra és elképesztő szakmai alázat eredménye. Én tizenévesen azt gondoltam, hogy nekem ehhez nincs türelmem.
Mi érdekelt?
Claudia: Az, hogy nulláról hogyan tudok létrehozni valamit projektszinten, hogyan tudok megszervezni valamit, feladatokat delegálni az arra legalkalmasabb embereknek figyelembe véve az adottságaikat. A szervezetfejlesztés, a projektvezetés gyerekkorom óta közel áll hozzám – hétévesen persze ezt még nem így neveztem. Mindig szerettem az óvodás- és iskolás társaimat valamiféle cél megvalósulása köré szervezni. Magától értetődő volt, hogy nem az iparművészeti egyetemre megyek, hanem a közgázra, mert az egy jó alap volt, hogy ezt a készségkészletet erősíteni tudjam, onnan meg már bármilyen irányba tudtam specializálódni. Először pénzügyi területen dolgoztam, de miután elvégeztem a nemzetközi kapcsolatok szakot, a Modartra mentem divatmenedzsmentre, mert úgy voltam vele, hogy mégiscsak van egy családi vállalkozásunk, ami a kreatív iparágon belül a divatra fókuszál. Szerettem volna belevinni azt a tudást, amit Nyugat-Európában felhalmoztak az elmúlt évek során. Láttam, hogy anyáék több területen dolgoznak, de volt egy alvó vonal: az utánpótlás nevelés. Huszonöt éves voltam, amikor elindítottuk a Lucia Divatakadémiát.
Sokan azért tartanak tőle, hogy beszálljanak a családi vállalkozásba, mert egy munkakapcsolat azért sosem konfliktusmentes. Benned nem volt félelem azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz édesanyáddal dolgozni?
Claudia: Megbeszéltük, hogy akkor vágunk bele, ha én hozhatom meg a döntéseket a business vonalon.
Lucia: Azt mondta, kössünk egyezséget: te az emberek lelkével és ruháival foglalkozol, én meg az üzleti stratégiával és a pénzügyekkel.
Be tudtad tartani?
Lucia: Másnap már nem szóltam bele.
Könnyen ki tudtad adni a kezedből ezeket a területeket?
Lucia: Igen, mert annyira bíztam Claudiában.
Claudia: Ez egy olyan időszak volt, amikor mindenki a divatiparban akart dolgozni. Gombamód szaporodtak a divatmárkák, amiknek a kilencven százaléka ma már nem is létezik. Illetve akkor még a Magyar Divat és Dizájn Ügynökség nem biztosított olyan jellegű képzéseket, mint amilyeneket a Lucia Divatakadémián lehetett elérni. Mi ezt a piaci rést ismertük fel. Elindultak a kurzusaink a divatrajztól a luxury brandingen át a personal stylingig. Mindenkit, aki a szakmában elismert és ismert volt, bevontunk az oktatásba. Ez pár évig szépen működött, aztán a Divat és Dizájn Ügynökség ingyenes képzéseket kezdett indítani, majd a divatlufi a pandémia közeledtével már kezdett kipukkadni. Nekünk ma már csak egyéni tanrendes képzéseink vannak, ilyenen vesz részt éppen most például Kármán Odett is.
Nemcsak az utánpótlásképzés, a holisztikus gondolkodás – a felismerés, hogy az emberek vágynak arra, hogy önmaguk lehessenek egy olyan világban, amelyben minden a kívülről érkező elvárásokról szól – is egy előremutató irány. Hogyan fogadták ezt az emberek tizenöt évvel ezelőtt?
Claudia: Akkor még nem volt értő közeg. Anyát megmosolyogták ezért. Érdekes látni, hogy ma már a konkurens márkák is a lélek és a személyiség kapcsolatáról kommunikálnak.
Lucia: Az első tizenöt évben nem beszéltem a vendégnek a holisztikus szemléletmódról. Az az időszak viszont arról szólt, hogy megmondtam, mi kell az ügyfélnek, de ő még nem volt rá kész, nem tartott ott az úton. Fel kellett ismernem, hogy ha én egy energiát tervezek, figyelembe kell vennem az embereknek az aktuális állapotát is, mert én ezt mindig megelőztem.
Ha az ember a trendeket követi, nem azt választja, aki ő maga, hanem azután megy, amit neki előírnak – vagyis nem mer önálló döntést hozni; de előbb vagy utóbb felébred.
Hozzánk az érkezik, aki magát választja, és vagy segítségre van szüksége ahhoz, hogy megtalálja, ki is ő valójában vagy pontosan tudja, hogy jár neki a minőség és az egyediség. Aztán mellesleg vagy lesz ruha, vagy nem lesz ruha. Nálunk ez 2010 óta így működik.
Milyen visszajelzéseket kaptok?
Lucia: Nagyon jókat! Azt látjuk, hogy aki egyre inkább kapcsolódik saját magához, annak elindul a karrierje, elindul az élete.
Egy interjúban azt mondtad, a ruha egy kommunikációs eszköz. Mit látsz, mennyire élnek ezzel az emberek?
Lucia: Semennyire. A divatiparnál jobban semmi sem szennyezi a lelket. Mi ezt igyekszünk megállítani. Nálunk nem a fölösleges, hanem a tudatos vásárlás van a középpontban. Valójában egy ékszert, egy energiát kapnak az ügyfeleink.
Claudia: Azt szeretnénk, hogy az ügyfél azt érezze, hogy a Luan by Lucia darabja egy erődarab, ami olyan mint a Macskanő vagy Superman a ruhája. A buklé blézereinket Archetype Blézereknek hívjuk, mert abszolút archetípusra készülnek. Lucia a színeken, formákon, centiméreteken és kiegészítőkön keresztül építi bele a ruhába mindazt, amitől a vendég úgy érzi, hogy ez az ő erőruhája; hogy ha egy nagyobb horderejű eseményre megy, azt érezze benne, erőt, magabiztosságot sugároz. Még ha nem is beszélünk erről az ügyféllel vagy nem annyira fogékony rá, attól még anya olyan kérdéseket tesz fel neki, amik segítik, hogy a darab egy erőruha lehessen, és akaratlanul is ezt vegye fel, amikor egy fontos tárgyalása van, randira megy vagy éppen a gyereke házasodik.
Lucia: Ezek az energiaruhák valóságos ékszerek, olyan darabok, amik generációról generációra öröklődhetnek.
Claudia: Már két-három olyan ügyfelünk is volt, aki megörökölte az édesanyja ruháit, Lucia pedig átszabta az ő karakterükre ezeket a húsz-harminc évvel ezelőtt készült darabokat. Sokan pedig, akik nem tudják tovább örökíteni, ahelyett, hogy eladnák, visszahozzák nekünk a múzeumba, anya pedig beszámítja és alkot valami újat.
Magyarországon van egy réteg, akinek kifejezetten fontos, hogy az általuk hordott darabokról ordítson, hogy melyik luxusmárka termékei. A Luan by Lucia darabok esetében azonban odafigyeltek arra, hogy a logó ne kerüljön szembetűnő helyre, ne legyen hivalkodó.
Lucia: A Luan by Lucia azt jelenti, hogy „fény általi örök mozgásba lévő”. Nálunk ez a szimbólum dolgozik az emberen, nem pedig a márka. Pont ezért hívják soul brandingnek azt a programot, amikor az alkotást megelőzi egy személyiségi teszt és jó pár beszélgetés.
Minden vendégünknek elmondjuk, hogy ők eleve egy márkát képviselnek: saját magukat.
Ezért nem a logó a fontos, hanem az, hogy valaki önazonos legyen a ruhájában. Mi nem vagyunk hivalkodó márka, mert pont az egó leküzdése a célunk.
A hozzáértő szem azért látja, ha valaki egy Luan by Luciát visel?
Claudia: Anyának azért nagyon speciális szabásvonalai vannak. A 2000-es évekig például a vállakból, a gallérból, a szabásvonalakból megmondta a szakértő szem, hogy egy Luan by Luciát lát.
Lucia: Illetve a kivitelezés alapján is meg lehet mondani. Egy bizonyos rétegnek van szeme a minőséghez. Vagy ha bejön hozzánk egy ruhaipari szakember, pontosan tudni fogja, hogy egy-egy darabban hány munkaóra és milyen szakértelem van. Ez látszik. Az, aki a mi potenciális vendégünk, szintén látja ezt.
Claudia: Persze van olyan is, aki nem érti, hogy ha a Zarában vehet 24 ezer forintért egy blézert, akkor miért csináltasson 1200-1600 euróért. Amikor egy 1600 eurós blézerbe invesztálsz, az harminc év múlva a lányodé lesz; amikor egy 24 ezer forintos Zara blézert veszel, az kettő-négy év múlva a kukáé. Teljesen más az életciklusa ezeknek a termékeknek. Amit mi kínálunk, az nem az impulzus vásárlás, hanem egy investment buy és egy élmény. Egy drága étteremben sem azért fizetünk 50 ezer forintot egy degusztációs menüért, mert mondjuk drága a tojás, hanem azért, mert kapunk valamit, amitől az élménnyé válik.
Lucia: Ezt a megértést mi akkor sem tudjuk áthidalni, ha az illető különben anyagilag megtehetné. Magyarországon nincs arisztokrácia, nincs erősen edukált középréteg, a rendszerváltás óta újgazdagok vannak. A luxusmárka fogyasztói körének nagy része nem az old, hanem a new money-t képviseli, és az ő napi szintű döntéseikben még mindig az számít, hogy látszódjon. A mi ügyfélkörünk old money értékrendű.
Ti hogy látjátok, a minőség mennyire jelent prioritást a hazai vásárlók számára?
Claudia: Szerintem egyre fontosabbá válik, de nem feltétlenül Magyarországon. Úgy gondolom, nem is illendő erről itthon sokat filozofálni, mert az ország lakosságának jelentős része egyik hónapról a másikra él. Nem létfontosságú, hogy az embernek legyen egy Luan by Lucia kosztümje. Ha viszont megengedheted magadnak, hogy Max Mara helyett – amivel egy olyan identitást kölcsönzöl magadnak, ami nem te vagy – inkább egy Luan by Lucia ruhád legyen, akkor tedd meg. A Luan by Luciánál nem kell, hogy ellentét feszüljön a vágyott és a valódi állapot között, a Luan by Luciánál te magad vagy az idol.
Lucia, említetted, hogy jó érzéked van ahhoz, hogy meglásd, mit hoz a jövő. Mit fog hozni a divatipar jövője?
Lucia: Én azt látom, hogy nagyvállalatok és a nagy iparágak meg lesznek fogva. Az emberek egy része hamar fel fog ébredni, és el fog fordulni a nemzetközi divatmárkáktól. Rájönnek majd, hogy más energiáját viselik, nem a saját magukét. A folyamatos szezonalitás olyan mértékben rombolja a mentálhigiénéjüket, hogy sokan depressziósak lesznek. A divatipar a legbetegebb iparág, mert arra ösztönözz, hogy mindig versenyezz, azt sugallja, hogy te nem vagy elég szép, elég jó, ha nem vagy olyan, mint a celebritások, akikkel reklámozunk.
Claudia: Azáltal próbáljuk elfogadtatni magunkat, hogy ilyen vagy olyan ruhát hordunk. A divatipar mozgatórugói az önbizalomhiányos, kisebbségi komplexusos emberek. Ennek nem lehet hosszú távon maradása. A pandémiával felmerült, hogy ne legyen szezonalitás, nem voltak bemutatók sem. Armani azt nyilatkozta, hogy többé nem akar szezonális kollekciókkal kijönni. Jó úton járunk az önazonosság felé, és igazából minél kevésbé szeretnénk másokra hasonlítani, annál gyorsabban haladhatunk.
Lucia: Ebben a világban a Bajcsy 62. alatt a mi divatházunk végül is olyan, mint egy kis szelence, ahova nem csak öltözni és kinézni jár a lélek, hanem legbelsőbb, legvalódibb önmagává válni.