hirdetés
Mautner Zsófi és Jókuti András életében majdnem minden a konyhából indul, vagy ott ér véget. Közben pedig családról, felnőtté válásról, párkapcsolatról, felejthetetlen közös utazásaikról és persze az ételekhez fűződő töretlen rajongásukról mesélnek.
Jókuti András: Az apám. Szellemileg, tudásában, morális tartásában is igazi, nagybetűs példakép volt. Az első fiam születése után néhány nappal halt meg. Ugyanezekben a napokban veszítettem el a bátyámat is. A legnagyobb boldogság kellős közepén kellett elengednem életem két legmeghatározóbb férfiját. Talán ez az első alkalom, hogy sírás nélkül tudok beszélni róluk. Felnőtté váltam. Ideje volt…
Mautner Zsófi: Szerencsés vagyok, mert mindkét szülőm él. Apukám nyolcvankét éves, intenzív társasági és kulturális életet él. Anyukám szintén fantasztikus állapotban van.
András: És még legalább hetven évig díva lesz. Ha most elsétálna előttünk, mindenki utána fordulna, annyira erős jelenség.
Zsófi: Apai ágról a budapesti nagymamámat választanám, vele volt a legbensőségesebb viszonyom. Neki köszönhetem a főzés és a házias ételek szeretetét is. Anyai ágról a kunmadarasi nagypapámat varázsolnám ide, mert nagyon kíváncsi lennék arra, mit szólna ahhoz, ami a szeretett házával történt azóta, hogy nincs velünk. A mai napig az ő székében írom a könyveimet. Az otthona az utódai által valósággal életre kelt.
András: Csak remélni tudom, hogy a gyerekeim engem választanának, de könnyen lehet, hogy egy rövid morfondírozás után végül Zsófi mellett tennék le a voksukat. Az éhség nagy úr, ugye…
Zsófi: A születésükkor vállaltam, hogy „gasztrokeresztanyjukként” életem végéig etetni fogom őket. Én is őket mondanám.
Zsófi: Első ránézésre mindketten nagyon közvetlennek tűnünk, de valójában kevés embert engedünk közel magunkhoz.
András: Nagyra tartom, ha valaki természetesen viselkedik. Zsigeri gyomorpanaszom van attól, amikor valaki modoros, megjátssza magát. Ezért sem forgolódom sokat a médiában. Inkább a meglévő kapcsolataimat igyekszem ápolni, mintsem újakat szerezni, de alapvetően ezen a téren is vannak hiányosságaim.
András: Zsófival még soha nem vesztünk össze. Több mint tíz éve vezetjük a Gourmet Fesztivált, és még szakmai nézeteltérésünk sem volt ez idő alatt. Félszavakból megértjük egymást.
Zsófi:
Megbecsüljük egymást mind emberileg, mind szakmailag. Működik közöttünk a kémia is. Ez rögtön az első találkozásunk alkalmával kiderült.
Előtte nem sokkal nyertem meg a HVG gasztroblog versenyét, elindult egy rovatom a Magyar Narancsban, és egyre több női magazin keresett meg, hogy írjak nekik. Ugyanakkor András volt az első, aki behívott egy rádióműsorba beszélgetni.
András: Bizony, volt némi szerepem Zsófi közismertté válásában.
Zsófi: András – 2007 környékén – éppen a Radiocafé műsorvezetője volt. Én pedig Brüsszelben éltem diplomataként. Nem is igazán léptem ki a nyilvánosság elé, még a Chili és Vanília blogomat is inkognitóban írtam. Megtetszett neki a stílusom, és meghívott vendégnek. Emlékszem, ahogy mentem fel hozzá a Csévi utcai stúdióba. Természetesen előtte készítettem valamit, hogy ne üres kézzel jelenjek meg.
András: Megetetett, innentől kezdve nem volt akadálya a barátságunknak. Viccet félretéve, naponta hallottam a szerkesztő kollégáktól, hogy azokat az embereket, akiket meghívtunk egy-egy adásba, másnap már a kereskedelmi televíziók műsoraiban lehetett látni. Friss és kreatív hangot ütött meg a rádió, nem csoda, hogy sokakat inspiráltunk.
Zsófi: 2008-ban költöztem haza Brüsszelből, és András néha felhívott, hogy nem készült fel rendesen a műsorára, menjek be hozzá beszélni valami aktuális dologról. Mindig szívesen húztam ki a csávából. Majd egyre többet találkoztunk stúdión kívül is, folyamatosan jártuk a fővárosi és a vidéki éttermeket. Később megszűnt a Radiocafé, és András nem tudta, mihez kezdjen. Egyszer azt mondtam neki, hogy kösse össze azt a két dolgot, amit igazán szeret, az evést és az utazást, és indítson el egy blogot, amit hívjon Világevőnek.
András: Másnap már blogoltam is. Gyakorlatilag a születésem pillanatától kezdve nagyon szerettem enni. A családunk nem volt gazdag, nyolcéves voltam, amikor először mentünk el étterembe, és rögtön vaddisznót rendeltem.
Zsófi nálam sokkal tudatosabban tervezi az életét. Én szeretem a meglepetéseket, a kihívásokat, a veszélyt, kicsit futni magam után, kell az adrenalin.
András: A bizonytalanság, amivel az életvitelem jár, sok türelmet igényel a feleségemtől. Idővel megszokta, talán meg is szerette ezt a létezést. Még csak egy gyerekünk volt, amikor Szlovénián keresztül utaztunk Ausztriába. Kiderült, hogy összesen három eurót vittem magammal, miközben az előttünk lévő alagúton való áthaladásért hét eurót kellett volna fizetnem. Úgy döntöttünk, akkor kerülünk. Később az is kiderült, hogy a fiunk útlevelét is otthon hagytam, ami igencsak nem tetszett a határőrnek. Fél órán keresztül kereste az adatbázisban, hogy nem körözik-e eltűntként a gyereket, akit a sajátunknak mondtunk. Mi pedig még csak egymásnak sem ugrottunk emiatt a feleségemmel. Végül egy barátomat hívtam fel, hogy utalja el nekem a szükséges összeget…
Zsófi: Ez a barát lehet, hogy én voltam.
András: Semmit nem tekintek garantáltnak. Sem azt, hogy van nálam három eurónál több, sem azt, hogy jövőre ugyanazzal foglakozhatom, amivel idén.
Zsófi: Amikor megtaláltam a gasztronómiában a hivatásom, az volt az egyik legnagyobb kihívás, hogy ez egyszerre ajándék és teher. Nagyon nehéz ugyanis lekapcsolni a folyamatosan kattogó agyat, és megérkezni egy pillanatba. Időbe telt, mire megtanultam, hogy muszáj tudatosan kikapcsolnom, hogy szükségem van a csendre. Azután könnyebben tudtam működtetni a párkapcsolatomat, meg persze az sem árt, ha a partnerem rendben van saját magával is, de alapvetően nekem kellett változnom.
Zsófi: Valószínűleg a hitelességünkből, a mondanivalónkból és a kitartásunkból. Ha marketing irányból közelítem meg a kérdést, a márkám életgörbéjének már régen túl kellene lennie a csúcsán. Kellő önismerettel élem az életem, így tudom, mi érdekel aktuálisan, és ez nem feltétlenül ugyanaz, mint, ami tíz évvel ezelőtt. Változott az érdeklődésem, a fókusz, és ez így van rendjén.
A stabil önismeretnek köszönhetően tudok olyan döntéseket hozni, amit nem az ego vezérel, hanem a legbelső hangom.
András: Hamar korlátnak érezném, ha ki kellene találnom magamnak egy feladatot csak azért, hogy csináljak valamit, amitől a külső szem számára sikeresebbnek tűnnék. Szeretném megőrizni a nyitottságomat, a kíváncsiságomat. Ötvenéves vagyok, nincs háromszáz milliót érő ingatlanom, drága autóm és Gucci öltönyöm. Nem is vágyom ezekre. Ehelyett azt tehetem, amit csak szeretnék, ebben mérem a sikert is. Úgy érzem, egyre könnyebb így élnem, és hívő vagyok, annál nagyobb siker nincs.
Zsófi: A siker nekem sem pénzben és számokban mérhető. Mindig azt mondom, hogy a siker mérőfoka számomra az, hogy el tudok-e menni hétfő délben moziba, tehát én gazdálkodom az időmmel, és hogy bármikor meg tudok-e venni magamnak egy New York-i repülőjegyet. Lassan húsz éve foglalkozom hivatásszerűen gasztronómiával. Én magam is sokat változtam ez idő alatt. Nagy tervező vagyok, kifejezetten szeretek hosszútávra tervezni, imádom magát a folyamatot is. Élvezem, amikor fejben kitalálok egy projektet és annak az útját, akár öt-tízéves távlatban, mint ahogy azt is, ha átgondolom, hogy hogyan és mivel szeretném tölteni a következő öt évemet, vagy akár az életem következő, háromszor tízéves szakaszait.
András: Ebben teljesen különbözünk. Volt, hogy megfogalmazódott bennünk egy közös ötlet, és Zsófi már írta is össze a megvalósuláshoz szükséges lépéseket, én pedig erről hallani sem akartam, csak fejest ugrani.
Zsófi: Nem igazán élem meg a kudarcokat, mert úgy érzem, mindenből tanulok. Rengeteg mindent csinálok, biztos voltak nagyon sikeres, vagy éppen kevésbé sikeres ötletek, projektek, de ez teljesen normális, ha valaki ennyire aktív. Gyorsan alkalmazkodom, és mindig rengeteg új ötletem van.
András: A kudarc nagy személyiségformáló. Ettől a szüleim mindig meg szerettek volna óvni, én pedig nem szerettem volna jó tanácsok mentén leélni az életemet. Lehet, hogy másképpen kellett volna hozzáállnom, mert akkor talán nem zárt volna be viszonylag hamar a saját ötletemből született éttermem. A Nudlival az volt a célom, hogy megmutassam, miért lehetünk büszkék a magyar tésztaételekre. Talán soha nem fogom visszafejteni, mi volt a bukás oka, de vélhetően a drága ingatlan és a nyitás rossz időzítése nagyban hozzájárult. Azt viszont megtanultam, hogy ebben a formában nem szabad a vendéglátóiparban tevékenykednem.
Óriási kanyarokkal érkeztem meg a jelenbe. Anyukám gimnáziumi tanárnő volt, apukám villamosmérnök. Sokat lázadtam a szüleim által képviselt polgári értékrend ellen, szerettem nekimenni a falnak. Főleg apám viselte nehezen, hogy nem hagyományos foglalkozást választottam. Már elmúlt hatvan, amikor egyszer megemlítette, hogy szívesen eljönne velem egy gasztrotúrára. Tudtam, hogy ezzel áldását adta a döntésemre. Sokat jelentett.
Zsófi: A családomban mindenki külkereskedőként, diplomataként futott be komoly karriert. A gasztronómia előtt sikeres diplomata voltam, a kultúra és az esélyegyenlőség volt a szakterületem. Amikor hazajöttem Brüsszelből, megkeresett az akkor induló diningguide.hu tulajdonosa, hogy segítsem beindítani a magazint főszerkesztőként. Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldöntöttem, elhagyom a diplomáciát a gasztronómiáért. Utána már belesodródtam a közepébe.
András: Soha, csak a vendégtérben volt negatív tapasztalatom.
Zsófi: Soha. Gyerekkorom óta mindig főztem. Onnantól kezdve pedig, hogy a mondanivalómat megosztottam másokkal, kizárólag örömöm származott a hivatásomból.
Zsófi: Ezt a Covid előtt jósoltam, úgyhogy a kétéves késéssel ezt továbbra is tartom. 2016-ban, amikor Magyarország adott otthont a Bocuse d’Or európai selejtezőjének, három-négyszáz szakmabeli csodálkozott rá a gasztrokultúránkra. Ennek köszönhetően később a mainstream nemzetközi média figyelme is egyre inkább a magyar gasztronómia felé fordult. Érdekes folyamatok zajlanak Amerikában is, ahol az a generáció, akiknek a nagyszülei kivándoroltak Magyarországról, elkezdték felfedezni a gyökereiket, amelynek része a konyhaművészet is. Több ismerősöm van, akik a közeljövőben magyar szakácskönyvet fognak megjelentetni a tengerentúlon. Ilyen Jeremy Salamon is, akinek a nagymamája volt magyar, és akinek brooklyni bisztróját a tavalyi év legígéretesebb nyitásai között tartják számon. Az ő magyar tematikájú szakácskönyve 2024-ben jelenik meg, márpedig ez nagy figyelmet kap majd az amerikai gasztromédiában. Ez is hozzájárul majd a magyar gasztronómia nagy nemzetközi pillanatához.
András: A szkeptikus oldalt képviselem. Élesedik a verseny. Túl sok ország kerül be a vérkeringésbe. Például Perut már az átlag foodie (étteremőrült – a szerk.) is felvette a naptárába. Ez nem kedvez nekünk. Az biztos, hogy ahhoz, hogy felkerüljünk a gasztrovilág térképére, egyre több magyaros konyhát vivő étteremnek kellene nyílnia, de ennek pont az ellenkezőjét látjuk. A londoni Sohoban az ötvenes évek óta működő magyaros étterem, a Gay Hussar sem visz már igazán hazai konyhát.
Zsófi: Mindketten hiszünk a magyar cukrászatban, amit könnyebb is lenne előtérbe helyezni, mert nagyon erős a híre világszerte, és a mai gasztroközegben egyszerűbb lenne először ezzel definiálni a konyhánkat.
András: Igen, de a hazai cukrászat világszintű megismertetéséhez szükség volna arra, hogy működjön legalább egy olyan egység, ahol a sütemények hagyományos módon és kiváló alapanyagokból készülnek.
András: Abszolút. Minél többet eszem, minél több országban és étteremben próbálom ki a helyi fogásokat, annál jobban tudom értékelni, hogy mennyi szeretet lehet egy tányér ételben.
Zsófi: Hihetetlenül jó érzés személyes történeteken keresztül megbizonyosodni arról, hogy sokaknak fontos az, amit képviselek, rengeteg kedves visszacsatolást kapok. Ráadásul nagyon sok gasztrokalandban is részünk van. Andrással mindketten szeretjük egy-egy ország teljes gasztronómiai spektrumát végigenni a kifőzdéktől a fine diningig. Voltunk együtt Szöulban, ahol nagyon nehezen találtunk meg egy éttermet, ami nem csoda, mert még a Google Maps is csak koreaiul jelent meg a telefonunkon. Végül András leleményességének volt köszönhető, hogy megérkeztünk. Bakuban is jártunk együtt, ahol kiderült, hogy azokat a fantasztikus ragukat és rizses ételeket, amiket ott kerestünk, valójában a perzsa konyhában találtuk volna meg inkább. Jártunk Albániában is. Hideg, szürke idő volt. Elképesztően finom báránysültet ettünk a hegyekben.
András: Nem régen voltunk Bécsben is. Lefoglaltam egy asztalt egy étteremben, ami idő közben bezárt. Összenéztünk, hogy merre tovább. Elindultunk, és már vagy az ötödik helyre mentünk be, hogy végre együnk valamit.
Zsófi: Úgy voltunk vele, hogy, ha már Bécsben vagyunk, ne egy ázsiai kifőzdében üljünk le… Így végül egy klasszikus bécsi vendéglő mellett döntöttünk.
András: Elkezdtük vadul nézegetni az étlapot, amelyen olyan tételek szerepeltek, mint a Tafelspitz vagy a fasírt… El nem tudom mondani, mennyire megörültünk ezeknek a fogásoknak. Közben persze már csorgott a könnyünk a nevetéstől. Ekkor derült ki, hogy az egyik pincér magyar. Képzelheted, milyen jól szórakozott rajtunk. A két gasztroturista, akik úgy viselkedtek, mintha három hete egy falatot nem ettek volna.
András: Az első megálló a már említett vaddisznó-vacsora lenne Tácon. Később, minthogy az általános iskolában az anyukám által készített uzsonnáimnak volt a legnagyobb rajongótábora, ezért megidézném azt a kort is. A békásmegyeri lakótelepen nőttem fel, nem éltünk nagy lábon, mégis a közelmúltban tudatosult bennem, hogy a két dolog, amit szeretek az életben, minőségi ételeket kóstolni és utazni, mind a szüleimtől ered. Anyukám fillére kiszámolta, hogy lesz képes az adott hónapban jóllakatni a három vízilabdás fiát. Talán Zsófi sem tudja, de a középiskolában kivettem egy szakácskönyvet a könyvtárból, és egy időben minden héten többféle süteményt is elkészítettem.
Zsófi: Komolyan? Ezt még sohasem mesélted.
András: Bizony, a gőz fölött kavargattam a csokoládét a Sacher-tortához, amit azután előszeretettel fogyasztottak el az osztálytársaim. Az volt a megállapodásunk, hogy csak akkor kapnak belőle, ha hajlandóak a süteményeket az órán megenni. Így próbáltam némi izgalmat vinni a hétköznapokba… Jó barátommal, Bene Danival pedig azt a szabályt hoztuk, hogy mielőtt beleharapnánk, meg kellett „kínálnunk” a Toldy Ferenc Gimnázium legendásan szigorú magyar-történelem tanárát, Freisinger Ernőt. Persze csak akkor, amikor éppen nem figyelt ránk.
Nagyon izgalmas mérföldkő volt, amikor először kóstoltam Michelin-csillagos ebédmenüt Nizzában. A csúcsgasztronómiát számomra a leginspirálóbb, legkreatívabb és legmodernebb módon a koppenhágai Noma képviselte. Érdekes elegyét valósították meg a gasztronómiának. Alapvetően az élményről szólt az egész. Minden, amit addig gondoltam a fine diningról, más perspektívába került.
Zsófi: Az első állomás nálam is a gyerekkorom lenne. Emlékszem, elsőként csörögefánkot próbáltam meg készíteni a családnak. Először csak álltam a pesti nagymamám mellett, miközben főzött, majd csak ült a hokedlin, és nézte, amit csinálok. Később már egyedül voltam a konyhájában a tűzhely mellett, ő pedig a szobában várta, mit készítek aznap. Csodás főzelékek, töltött paprika, maceszgombóc… A haláláig együtt főztem vele. Megidézném a vidéki nagyszüleimet is, akiknél például megtapasztaltam, milyen íze van annak a cseresznyének, amit előtte szedtünk le a fáról. Itt ugranék egy nagyot időben, a következő állomás New York lenne. Ott nyílt ki számomra a világ. Az afgántól a perui konyhán át mindenféle ételt ennénk. Amerikában lett a hobbiból szenvedély, ami megalapozta a későbbi hivatást. Innen ugranék a jelenbe. A konyhám fontos elemei a színek és a fűszerek. Szeretek a kontrasztokkal játszani, változatos, buja ételeket tálalni. Mégis lehet, hogy az elmaradhatatlan húslevessel készülnék, falusi gyöngytyúkból, helyi zöldségekkel, a saját magam által készített csigatésztával. Egy húslevesben minden benne van.
hirdetés
