hirdetés
Mörk Leonóra újságíróként, szerkesztőként kezdte írói pályafutását vezető női magazinoknál, majd gondolt egy nagyot, és 2009-ben megírta első regényét. Annyira belejött az irodalmi alkotásba, hogy nemrégiben jelent meg tizenegyedik könyve, aminek kapcsán beszélgettünk vele.
Az első regényem teljesen ösztönösen szaladt ki belőlem, nem is terveztem, hogy megjelenik majd, eredetileg az ELLE akkoriban formálódó weboldalán terveztük folytatásban lehozni. De hogy a website sehogy sem akart beindulni (2008-ban jártunk), a kollégám, Krúdy Tamás hozott össze a Jaffa Kiadó vezetőjével, Rados Richárddal, aki némi fejvakarás után úgy döntött, bevállal engem és a könyvet. Ebből azóta is harmonikusan működő munkakapcsolat lett, a regényeim mind a Jaffánál jelennek meg. Kedves emlékeim között őrzöm, ahogyan ti, az akkori kollégáim lelkesen drukkoltatok nekem, nagyon jólesett! Mostanra rátaláltam arra a műfajra, amit igazán a magaménak érzek, ez pedig az, amit a kosztümös film mintájára talán kosztümös regénynek nevezhetnék: a múltban játszódik, a kitalált szereplőket valódi történelmi alakokkal keverve, és olykor a régi és a mai idősíkot váltogatva. Ez sokkal több felkészülést és kutatást igénylő munka, és szakmailag is jóval nagyobb kihívás, mint Az utolérhetetlen Mr. Yorke volt, de nagyon élvezem.
Az írás könnyen és gyorsan soha nem megy, viszont idővel szert tettem arra a magabiztosságra, hogy tudom, hogy meg fogom tudni csinálni.
Hogy írás közben választ kapok olyan kérdésekre, amelyekre addig nem, amíg neki nem láttam, és a szereplők olykor önálló életre kelve elrendezik a dolgaikat.
Gyerekkorom óta elvarázsol a múlt, emlékszem, már akkoriban is szerettem skanzenekben barangolni, beszívni a régi tárgyak illatát, találgatni, kik lakhattak valaha azokban az épületekben, kik ittak abból a korsóból, kik hordták azt a vászonszoknyát. Tulajdonképpen most is ezt folytatom, csak már tudatosan. Amikor a leendő regényeim helyszínein járok, valóban időutazásra indulok, és figyelem, ahogyan a szemem láttára életre kelnek a szereplőim. Egyszer egy ezoterikus tévéadásban a műsorvezető azt vetette fel, ezeket a történeteket én nem kitalálom, hanem „letöltöm” az emberiség nagy, közös emlékezetéből, ahol úgy gyűlnek és tárolódnak az információk, mint egy felhőben. Azt mondta, amiket én megírok, azok valóban megtörténtek, és én afféle médiumként vetem őket papírra. Mivel nem vagyok egy spirituális arc, igazából nem tudom, erről mit gondoljak, mindenesetre jól hangzik. Nagyon szeretek átlépni írás közben abba a világba, amelyben az adott regény játszódik, és nagy örömömre az olvasók is élvezik ezt a játékot.
Egyszerűen lenyűgöz az az időszak, amit holland aranykornak neveznek, nagyjából a 17. század. A hollandok számára ezek az évtizedek folyamatos hadakozással teltek, felváltva vagy olykor egyszerre több fronton is a spanyolokkal, az angolokkal és a franciákkal. Ugyanakkor ez az az időszak, amikor kiépül a tengerentúli holland gyarmatbirodalom, és az anyaországba olyan szinten dől a pénz, hogy az egyszerű átlagpolgár is megengedheti magának a kultúrafogyasztás luxusát. A 17. századi holland festőket, főként Rembrandtot és Vermeert mindenki ismeri, de mellettük még megszámlálhatatlan nagyszerű mester alkotott szerte az országban. Engem egyszerűen elvarázsolnak ezek a képek, a róluk áradó nyugalom, a gondosan kidolgozott részletek, a figurák, az összetett szimbólumok. Hosszasan el tudok álldogálni előttük, és ilyenkor úgy érzem, belesétálok a képbe.
A Törött tulipánok című regényem szintén ebben a korban játszódik, és amikor befejeztem, tudtam, hogy visszatérek még ide. Tavaly nyáron három hétig utazgattam Észak-Hollandiában, a Frízföld nevű tartományban, amelyhez az Északi-tengerben található szigetek is tartoznak. Ezek közül az egyik, Vlieland lett a Szentjánosfű fő helyszíne. A férfi főszereplő pedig egy valóban élt, 17. századi fríz festő, aki azt a művésznevet választotta magának, hogy a Néma Jan, mert se nem hallott, se beszélni nem tudott, ennek ellenére sikeres pályát futott be. Amikor találkoztam az egyik festményével, majd később az önarcképével is az ottani múzeumokban, azonnal megfogott a története. Túl sok mindent nem lehet tudni róla, de amit lehet, azt a valóságnak megfelelően használtam fel.
Ami ezen túl a regényben történik vele, főleg a szerelmi szálat, azt én találtam ki. Remélem, ha tudná, nem venné zokon.
Engem mindig megtalálnak a történetek, de ehhez látnom kell a saját szememmel a helyszíneket, hogy a képzeletemben életre keljenek a regényalakok. Ezért vagy már jártam ott, ahová a szereplőimet viszem, vagy elmegyek és alaposan körülnézek, mielőtt nekifognék az írásnak. Ahhoz, hogy hitelesen le tudjak írni egy jelenetet, látnom kell magam előtt a helyszínt, illetve gyakran már amikor ott sétálok egy-egy helyen, jelenetek formálódnak az agyamban, látom egy későbbi figurámat, amint például belép a temető kapuján, végigsétál a Camposanto bolthajtásai előtt, megáll az apja sírjánál és mindenfélét gondol magában. Ezek aztán, amikor végre valóban leülhetek írni, életre kelnek. Sokan mondják, hogy olyan helyekre viszem el őket a regényeimben, ahol korábban nem jártak, de ettől kedvet kaptak hozzá, például a Balti-tengerhez vagy egy holland vidéki udvarházba, és ilyenkor mindig boldog vagyok.
Noha az életkörülményeink igen, a női lét stációi nem változtak az évszázadok során. Ma ugyanúgy élményünk a szerelem, a csalódás, a házasság, a szakítás, a várandósság, a szülés, a vetélés, a nem kívánt terhesség, a meddőség, a gyereknevelés, a családon belüli és kívüli kapcsolatok komplexitása, mint régen. Engem az szokott izgatni, vajon hogyan élte meg ugyanezeket a helyzeteket egy nő a múltban, hogyan próbálta megtalálni a boldogságot egy, a mainál még sokkalta nehezítettebb pályán. A Szentjánosfű központi kérdése számomra a szabadság.
Lehet-e szabad egy nő, ha korlátok közé zárja a biológiája, a betegsége, a kora, a társadalmi helyzete? És lehet-e szabad egy férfi, ha korlátozza a fogyatékossága vagy mindaz a sok külső elvárás, aminek meg kell felelnie?
Ezek a kérdések ugyanolyan aktuálisak ma, mint voltak négyszáz évvel ezelőtt.
Az én regényeimet olyanok olvassák, akiket vonz ez a világ, és nem gondolják, hogy én afféle kultúrsznobériából használok a történelmi háttér árnyalására verseket, zenedarabokat vagy festményeket. Ezek a motívumok soha nem öncélúak, hanem magától értetődő részei a szereplők életének, nem akasztják meg a cselekményt. Nekem pedig két okból fontosak: egyfelől én magam szeretem őket, másfelől hitelesebbé teszik a történetet.
A kreatív írás tankönyvek ennek a kérdésnek biztosan hosszabb fejezeteket szentelnek, én inkább a megérzéseimre szoktam hagyatkozni. Az biztos, hogy például szexről nagyon nehéz úgy írni, hogy se nyálas, se trágár ne legyen, mégis mondjon valamit. Arra szoktam ügyelni, hogy amikor ilyen jeleneteken dolgozom, közben ne feszengjek, mert ha én kellemetlenül érzem magam írás közben, akkor az olvasó is úgy fogja érezni magát olvasás közben.
Igen, júniusban, a születésnapom alkalmából most már évek óta azzal ajándékozom meg magam, hogy elutazom hosszabb időre. Így kerültem tavaly Észak-Hollandiába, most pedig Németország közepén jártam, a számomra legkedvesebb tartományokban, Türingiában, Szászországban és Szász-Anhaltban. Két könyvemhez is végeztem kutatómunkát. Az egyik A Hellinger-Madonna, amely már régóta csak e-könyvben kapható, illetve egy-egy antikvár példány bukkan fel a neten horribilis áron, nem is tudom, hogy ezen mérgelődjek-e, vagy inkább találjam hízelgőnek. Most kibővítem annak a 16. században élt lánynak a történetével, akiről a regényben szereplő Lucas Cranach kép készült, ezért jártam Wittenbergben. Ez ősszel fog megjelenni, gyönyörű új borítóval. A másik történet még csak terv szintjén él a fejemben, ehhez Halléban kellett alaposabban szétnéznem, és nagyon élveztem. Annyit elárulhatok, hogy a barokk zene központi szerepet játszik majd benne.
hirdetés
