hirdetés
A tudatosság egy nagyon izgalmas gondolkodásmód és nagyon nehezen deifiniálható, mert szerintem addig, amíg az embernek nincsenek tapasztalatai, nem tudja, hogyan csináljon bizonyos dolgokat. Én azt gondolom, tudatos csak azután lehet az ember, hogy megszerzett bizonyos tapasztalatokat és tudást. Érdekes, hogy engem általában tudatosnak tart a környezetem, mégsem vagyok annyira tudatos, mint amennyire kinézik belőlem. Én gyakran hallgatok a megérzéseimre. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenben, de a megérzéseim gondolkodóba ejtenek. A tudatossággal kapcsolatban inkább azt mondanám, hogy a tudatos gondolatirányítás a fontos, sokkal fontosabb, mint a tudatos cselekvés.
A munkában kifejezetten tudatos vagyok. Pontosan megalkotom a cselekményt, a cselekményvázlatot, a szereplők karakterét és ezeknek a láncolatát, hogy a történet logikus legyen, jól felépített és szórakoztató.
A festés egy másik kategória. Ott a tudatosság olyan értelemben jelenik meg, hogy milyen színeket akarok használni, milyen formákat akarok alkalmazni, de amikor megalkotom a képet a narratívából kiindulva az egy nagyon érdekes folyamat, akkor hagyom, hogy szabadon vigyenek a gondolataim, szárnyaljanak az elképzeléseim. Tudatosan dolgozom a képpel, hogy olyan legyen, ahogyan a fantáziámban megjelent.
Ez egy nagyon izgalmas együtt létezés – az olvasás és az írás –, mert egyik sem létezik a másik nélkül. Én azt gondolom, hogy írni nem lehet olvasás nélkül. Először is nagyon-nagyon sok könyvet el kell ahhoz olvasni, hogy az ember gazdag nyelvezetű író legyen. Bővítenie kell a szókincsét, egy egész szinonima szótárnak kell a fejében lenni, hogy érdekes, színes és olvasmányos legyen mindaz, amit leír. Akkor is fontos az olvasás, ha már vannak megjelent kötetei, mert érdekes látni, hogy mi a divat az irodalomban, hogy mit írnak, hogyan írnak a kortárs szerzők.
Nem, egyáltalán nem. (nevet) Először is az írás egy nagyon nehéz dolog. Fizikailag is nehéz, ugyanis sokat ülsz, egy idő múlva fáj a hátad, a derekad. Ugyanez vonatkozik a festésre is, mert végülis az is egy kényszertartásban történik. Ezen túlmenően az írás egy kifejezetten magányos műfaj. Ahhoz az ember mindig bezárkózik, egyedül marad a gondolataival. Persze ezt nem érzi magánynak, de utólag visszatekintve azokra a hónapokra, amik írással teltek, ezek midig magányosak. Plusz ha nem veszed magadra a szereplőidnek a terhét, a fájdalmát, a boldogságát, a kínjait, akkor nem lesznek hús-vér emberek a papíron. Az írást az ember több irányból is megszenvedi.
A festés mondjuk nem ennyire kínzó, de azért akadnak nehéz pillanatai, például, amikor nem akar életre kelni a gondolatod a vásznon, és nem tudod, hogy hogyan jöjjön mégis létre. Egy fehér vászon előtt állni nagy kihívás. Ha az első néhány ecsetvonás nem jó, azt utána nagyon bonyolult kijavítani, mert rögzül egy kép, ami után nehéz mást csinálni.
Ezeknek inkább akkor nagy a flow-ja, amikor elkezdődik a visszaolvasás, elkezdődik a lakkozás – elkezdődnek azok az örömteli pillanatok, amik együtt járnak azzal, hogy elkészültél egy folyamattal.
Nagyon vicces lesz, amit mondok, képzeld el: semmittevéssel. A legnagyobb kikapcsolódás számomra az, ha valahol hanyatt fekszem, nézem a plafont vagy az eget és teljes szellemi üresjáratban töltök néhány percet vagy fél órát. Olykor még bele is bóbiskolok ebbe a teljes szellemi nihilbe.
Fotó: Máté Balázs
Szente Nikolette videóinterjúját keresd a Remind TikTokján!
A Remind Bookazine harmadik számában megtalálod László Krisztina Náray Tamással készült interjúját!
hirdetés
