hirdetés
Kétéves előkészítő munka után idén ősszel elindult a Hintalovon Alapítvány NEMECSEK Sport Programja, amely abban szeretne segíteni a sportegyesületeknél dolgozó szakembereknek, hogy a rájuk bízott gyerekek biztonságban legyenek: ha kell, tudják kezelni a bántalmazási eseteket, és megtegyenek mindent a megelőzés érdekében. De vajon honnan tudhatjuk – akár szülőként, akár a sportegyesületi szakembereként –, hogy mikor van bajban egy gyerek? Hogyan adhatjuk meg neki a lehetőséget, hogy jelezze felénk, ha valami nincs rendben? És hogyan kezelhetjük, ha már megtörtént a baj? Stáhly Kata pszichológussal, gyermekjogi szakértővel, a NEMECSEK Program szakmai vezetőjével beszélgettünk.
A Hintalovon Alapítvány NEMECSEK Programja már 2019 óta létezik. A hozzánk forduló szervezeteknek – iskoláknak, színházaknak, civil szervezeteknek – abban segítünk, hogy átgondolják, mit tehetnek a gyerekek nagyobb biztonságáért akár a megelőzés, akár a kezelés terén. Az alapítványhoz érkező megkeresések és segítségkérések nagy részét teszik ki az intézményen belüli bántalmazási esetek, és ezek közül több az olyan bejelentés is, ami a sportegyesületekben történik. Elsősorban szülők fordultak hozzánk, de akadt olyan edző is, aki arra volt kíváncsi, hogy ő mit tehetne a megelőzés érdekében. Azt mindannyian érzékeljük, hogy pár éve a közvéleményben is reflektorfénybe kerültek ezek az esetek. 2021-ben belevágtunk a NEMECSEK Sport Program kétéves háttérmunkájába, amely arra irányult, hogy mi mindent lehet megtenni azért, hogy nagyobb biztonságban legyenek a gyerekek a sportegyesületeknél. Ennek lett a végeredménye többek között az is, hogy elindítottuk a nemecsek.hu weboldalunkat, ahol nemcsak a sportegyesületekkel foglalkozunk, hanem minden olyan közösséggel, amelyben felmerül a biztonság kérdése.
Minden eset és minden gyerek egyedi – már csak abban is, hogy ő vajon bántalmazásnak értékeli-e azt, ami vele történt. A kétéves előkészítő munka alatt végeztünk egy kutatást is, amely a sportolás során történt bántalmazás eseteire kérdezett rá. A kutatás egyik végkövetkeztetése az volt, hogy a gyerekek sokszor nem tudják, hogy ami velük történik – akár verbálisan, akár fizikailag –, az vajon bántalmazás-e. Főleg az érzelmi bántalmazásnál vannak olyan csúszómércék, amelyek esetében nemcsak a gyerekeknek, nekünk is nehéz megítélnünk, hogy bántalmazás történt-e.
Van, hogy gyerekként még nem azonosítjuk bántalmazásnak, de felnőttként visszagondolva már sokszor gondoljuk azt, hogy ami velünk történt, az nem volt rendben.
Az érzelmi bántalmazásnál a legnehezebb meghatározni és felismerni a határátlépéseket. Ezekben a helyzetekben nagyon gyakori, hogy a konfliktus elkerülése érdekében a sportolók inkább elviselik például a verbális bántalmazást (a rendszeres szidást, gúnyolódást, kinevetést, megalázást), így az érzelmi bántalmazás könnyen beépülhet a szervezeti kultúrába, szokássá válhat, ami ellen senki nem emeli fel a hangját. Rengeteget beszélgettünk erről edzőkkel, sportközeli szakemberekkel és sportolókkal, nagyon sok történetet meséltek ők is. A verbális bántalmazás kapcsán az a kérdés szokott felmerülni, hogy ha kiabálok a gyerekkel, az már bántalmazás? Ha egy gyerek az emberi méltóságában sérül vagy nagyközönség előtt alázza meg egy felnőtt – és itt nem mindig az edzőről van szó, hiszen főként a versenysport esetében sokféle szakember van a gyerekek körül –, ha olyan helyzetbe hozza, ami érzelmileg megviseli, amivel neki éppen akkor vagy akár később még dolga lesz, akkor már bántalmazásról beszélünk. Fontos azt is kiemelni, hogy ez nemcsak felnőtt-gyerek, hanem gyerek-gyerek viszonyban is létezik a jelenség. A bullying, ahogyan az iskolában, úgy a sportban is abszolút jelen van, és ugyanolyan probléma, csak kevesebbet beszélünk róla.
A szülő sok mindenre felfigyelhet, ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon nehéz észrevenni a jeleket. Sokszor kérdezzük a gyerekektől, hogy miért nem szóltak, miért nem fejezték ki szavakkal ha valami történt, pedig tudjuk, hogy a gyerekeknek – mint ahogyan a felnőtteknek is – nehéz segítséget kérniük, vagy jelezniük, szólniuk, ha bajban vannak. Szülőként jobban kell figyelnünk az árulkodó jelekre: főként a bántalmazás hatására bekövetkezett változásokra. Mi, akik szülőként, pedagógusként vagy akár edzőként sokat vagyunk együtt a gyerekekkel, és látjuk a mindennapjaikat, tetten érhetjük a viselkedésük megváltozását.
Annak, hogy valami nincsen rendben, jele lehet például, hogy a gyerek, aki azelőtt introvertáltabb volt, pont extrovertálttá válik. Ezt mondjuk kifejezetten szexuális bántalmazás esetén lehet megfigyelni. Vagy ennek az ellenkezője: aki eddig minden buliban benne volt, az esetleg visszahúzódóbb lesz. Persze ezek túl nyilvánvaló változások. Ennél azért vannak sokkal kevésbé észrevehető jelek is. Mondjuk az, ha a gyerek rendszeresen később ér haza az edzésről, mint amit megszoktunk tőle. Ez lehet, hogy ez azért van, mert nem azzal a busszal akar utazni, amivel a társai, és a kerülőutat választja. Vagy ha azt kéri, hogy ne csomagoljunk neki szendvicset edzés utánra. Ha hirtelen nem akar edzésre járni, ha már nem tud annyira a tanulásra koncentrálni, ha a kelleténél jobban figyeli, hogy mikor mennyit eszik, vagy ha nem akar enni.
Természetesen ezeket a változásokat nagyon sok minden okozhatja. Szülőként fontos, hogy ezeket észrevegyük, és tudjuk, vagy utánajárjunk, hogy mi történik a gyerekünkkel.
Közben persze ott vannak a kamasz gyerekek, akik amúgy is teljesen másképp kezdenek el működni egyik napról a másikra. Elkezdhetnek feketében járni, kapucnit húzni és bevágni maguk mögött az ajtót, amik lehetnek a bántalmazás jelei is, de amúgy meg teljesen természetes folyamatai ennek az időszaknak.
Az ideális helyzet az, ha nemcsak akkor beszélünk a gyerekeinkkel, amikor valami baj vagy valamit meg kell oldani, hanem van velük egy jó kapcsolatunk, ismerjük őket, tudjuk, hogy mivel töltik a napjukat, kik a barátaik, hogy vannak jelen az online térben. Ma már a gyerekek fontos társas területe az online tér is, ahol szintén érhetik őket bántások. Szülőként kikerülhetetlen, hogy a biztonságos mobilhasználattal, az online tér veszélyeivel is valamennyire tisztában legyünk. Egy végeláthatatlan téma, hogy szülőként mire figyelhetünk oda a gyerekünk kapcsán.
A legfontosabb, hogy először a gyereket hallgassuk meg, és ne próbáljunk nélküle cselekedni. Az ideális helyzet az – és tudom, hogy ebből van a legkevesebb –, ha alkalom nyílik arra, hogy a gyerek mondja el nekünk a problémáját, vagy a kérdéseink alapján kiderül, hogy valami történt vele vagy szemtanúja volt bántalmazásnak. Elég nehéz szülőként, hogy ne azonnal, az érzelmeinktől vezérelve kezdjünk el cselekedni. De fontos, hogy először hagyjuk, hogy a gyerek elmondja, hogy mi történt, és számára mi lenne a segítség, az is lehet, hogy arra kér bennünket, hogy senkinek se beszéljünk róla, mert attól tart, hogy ha utána visszamegy az edzésre vagy az iskolába, csak még rosszabb lesz minden.
A gyereket semmiképpen se hagyjuk ki abból, hogy mit teszünk ezután. Ha olyasmit mesél, ami nem maradhat kettőnk között, mert mondjuk tarthatatlan a helyzete, vagy valaki veszélyben van, akkor cselekednünk kell, de úgy, hogy arról ő is tudjon. Én azt javaslom, hogy felnőttként se maradjunk egyedül ezekkel a helyzetekkel, hanem próbáljuk megbeszélni mással, hogy mit lenne jó tenni.
Sokszor előfordul, hogy a gyerekek mesélnek ezekről a problémákról egy olyan felnőttnek, akiben megbíznak. Ha van NEMECSEK Program egy adott egyesületnél, az azt jelenti, hogy van saját gyermekvédelmi útmutatója. Ha a bizalmi felnőttnek tudomására jut olyan információ, amiről azt gondolják, jó lenne, ha más is tudna róla, akkor jó, ha van egy gyermekvédelmi munkacsoport, ahova fordulhat. Persze arról a gyereknek is tudnia kell, hogy bevon egy másik felnőttet, és ők ezt megbeszélik, majd eldöntik, hogy mi a további teendő.
Az a kérdés is felmerülhet, hogy melyik ponton kell bevonni a szülőt. Lehet, hogy a gyerek éppen azt jelzi a bizalmi felnőttnek, hogy a szülőnek ne szóljanak. Ebben tud segíteni egy gyermekvédelmi munkacsoport szem előtt tartva, hogy a gyerek hány éves, mi a jelzett probléma és mi az ő érdeke.
Nagyon fontos, hogy soha ne a gyerek tudta nélkül és az ő feje fölött döntsenek a további teendőkről.
A tapasztalat az, hogy ha kiderül egy probléma, akkor a gyerekről gyorsan elfeledkezünk, és mi, felnőttek kezdünk el mindenféle megoldást keresni.
A kutatásunkból is az derült ki, hogy az edző szerepe kulcsfontosságú. Az edző szakértelme csak egy szelete a tevékenységének, ennél sokkal komplexebb feladatot kell ellátnia. A hozzáállása, a viselkedése, a személyisége, a gyerekekre való odafigyelése nemcsak az edzések hangulatát határozza meg, de eldöntheti egy gyerek sportoláshoz való viszonyát is. Fontos, hogy kapjon olyan képzést vagy legyenek olyan tapasztalatai is, amelyek nem szorosan a szakmájához kacsolódnak – ahogyan egy matektanárnak is tudnia kell kezelni a konfliktusokat is. Jó, ha ért a gyerekekhez, illetve ha ő is tud segítséget kérni – ez is egy fontos szempont. Felnőttként sem arról vagyunk híresek, hogy ha nem tudunk valamit megoldani, akkor segítséget kérünk. A nagyobb sportegyesületeknél az edző nem önmagában edzi a gyerekeket, hanem csapatban dolgozik. Ez a versenysportra jellemző inkább, de szerintem a tömegsportnál is jó, ha nincs egyedül az edző.
Egy támogató, jó edző átsegítheti a gyerekeket a hullámvölgyeken, kitartásra ösztönözve őket. Az edző hatalmi helyzetéből fakadóan kiemelt szereplő a bántalmazás megelőzésével és kezelésével kapcsolatban is. Ezért nagyon fontos, hogy felismerje és kezelni tudja a társak egymás között előforduló bántalmazását is. Fontos, hogy partneri viszonyt alakítson ki, akármilyen korúak legyenek a gyerekek; ne legyen tekintélyelvű, de legyen tekintélye, és nemcsak azért, mert valaha ő nagyszerű sportember volt, hanem azért is, mert olyan személyisége van, amely példaképként tud a gyerekek előtt állni. Egyszerűen legyen olyan ember, akihez mernek fordulni a gyerekek, akinek mernek visszajelezni.
Egyrészt úgy – amit már említettünk is – hogy segít megteremteni a lehetőséget, hogy ha valami problémájuk van a gyerekeknek vagy szeretnének jelezni valamit, akkor tudják ezt jelezni. Az is fontos, hogy ne csak személyesen mehessenek oda valakihez az egyesületben – persze nagyon jó, ha megvan ez a bizalmi viszony –, hanem legyen mondjuk egy online felület – például egy email cím –, ahová megírhatják, amit jelezni szeretnének. Vagy legyen például egy doboz, ahová be tudják dobni. Persze ezek között biztosan harminc olyan üzenet lesz, amiben a gyerekek arról írnak, hogy szeretnének fagyit is enni edzés közben, de lehet, hogy egy meg olyan, amiért érdemes volt kitenni azt a dobozt. Nagyon fontos az is, hogy lehessen anonim módon jelezni, mert nem mindenki tudja vállalni, hogy vele történt valami. De nemcsak a gyerekeknek, hanem a szülőknek is tisztában kell lenniük azzal, hogy mi mindent tesz a sportegyesület a gyerekek biztonságáért, és azzal is, hogy ha szülőként szeretnének problémát jelezni, akkor hova, és milyen formában fordulhatnak. A sportegyesület pedig vállalja, hogy minden jelzést komolyan vesz és kivizsgálja azt.
A NEMCSEK Program gyermekvédelmi útmutatója különböző mellékletekkel egészül ki. Ezek magatartási szabályok gyerekeknek, szülőknek és sportszakembereknek, valamint szurkolói és öltözői szabályok, amelyek főleg a gyerekeket védik. Mi abban szeretnénk segíteni, hogy minél többen kezdjenek el gondolkodni a gyerekek biztonságáról.
Probléma mindenhol van, de nincs mindenhol eszköz arra, hogy megelőzzék és jól kezeljék ezeket a helyzeteket. A NEMECSEK Sport Program a megelőzésre és a kezelésre szeretne eszközöket adni.
Azt azért le kell szögeznünk, hogy a sport a legtöbb esetben már gyerekkorban is nagy öröm, óriási élmény, amely az egyéni fejlődés és a társas kapcsolatok fejlődése szempontjából is kulcsfontosságú lehet. Előfordul azonban, hogy a sport kellemetlen vagy akár rossz élményt is okoz, amely szintén lehet meghatározó gyerekkorban.
A közvélemény elnézőbb a sporttal összefüggő bántalmazással, azt sokszor ugyanis a cél érdekében megengedhető eszköznek tartja. Vagyis sportolás kapcsán – különösen a versenysportban – megengedőek vagyunk a bántalmazással szemben társadalmi szinten is, mert azt mondjuk, hogy csak ezen az áron lesz aranyérmes a gyerek, vagy ez a módja annak, hogy ő majd tíz év múlva olimpiát nyerjen. Ebben lehetne sokat változni, és megérteni, hogy a gyerek elsősorban gyerek és csak másodsorban sportoló. Mi, felnőttek igyekezzünk olyan lehetőségeket és körülményeket teremteni, amiben úgy tud fejlődni a gyerek, hogy nem éri kár, bántalmazás vagy sérelem.
A másik, amiről jó lenne többet beszélni, hogy ha a gyerek jelez a szülőnél vagy a sportegyesületnél egy problémát, akkor azt vegyük komolyan. Felnőttként ne csináljunk hitkérdést abból, hogy adhatunk-e a szavára, hanem az legyen az alapkérdésünk, hogy mi történt. Adjunk minél több lehetőséget a gyerekeknek arra, hogy tudják jelezni, ha bajban vannak. Aztán vizsgáljuk meg, hogy a jelzés jogos volt-e vagy sem, tényleg bajt jelzett-e, vagy nem volt olyan súlyos a dolog. A mi kutatásunk is kimutatta, hogy a bántalmazás kezelésére szinte alig áll rendelkezésre eszköz a sportszervezetekben. Ha a gyerekek bántalmazás áldozatai lettek, rosszul bántak velük, vagy nem érezték jól magukat, eszköztelenséget tapasztaltak, vagyis a legtöbbször nem tudták megoldani, vagy jól kezelni ezeket a helyzeteket. Az eseteket vagy az idő „oldotta meg”, vagy a gyerek hagyta abba a sportot.
A teljesítménykényszer az a tapasztalat, amit a legtöbb gyerek átél, és amivel sokan nem tudtak megbirkózni. A teljesítménykényszer nagyon kicsi korban lép be a gyerekek életébe, sokszor nagyon korán kezdenek el versenysportolni. Szülőként olyan tömegsportot találni a gyerekünknek, ami miatt nem kell minden hétvégén meccsre vinni a gyereket, és nem kell sokkal több edzésre járnia, mint, ami a korának megfelelő, nehéz találni. A verseny nagyon átvette az uralmat a tömegsport kárára. Nem gondolom, hogy ez jó, hiszen a tömegsportban tud leginkább és a legtovább megmaradni a sportolás öröme és játékossága, ami gyerekkorban nagyon fontos.
A gyerekeknek támogató, biztonságos közegre van szükségük, ami jelenleg esetleges, néha hiányos a szervezett sportban. Fontos felismerni, hogy szükség van olyan protokollok kidolgozására, amelyek segítenek megelőzni, és kezelni a bántalmazást.
Fotók: Pexels
A portréfotót köszönjük Stáhly Katának!
hirdetés
