hirdetés
Van nálam most egy kis felújítás otthon, néhány mesterember rendbe tesz pár dolgot, ami az évek alatt megkopott a házban. Úgyhogy most még le kell szaladnom egy anyagért és vissza, majd utána megyek be dolgozni.
Egyrészt nagyon szeretek rálátni azokra a dolgokra, amelyek körülöttem történnek. Másrészt imádok mindent, ami barkácsolással kapcsolatos. Én szeretek ott ülni a mesterrel és beszélgetni vele arról, hogy éppen mit csinál, miért úgy csinálja. Nem szeretnék az agyukra menni, csak szeretném megérteni a munkájukat, mert én ezt rettenetesen élvezem.
Szerencsére épp ugyanúgy, mint a 49-et, meg a 37-et vagy bármelyik születésnapomat. Egyrészt azért, mert elfoglalt vagyok annyira, hogy ne töprengjek, ne filozofálgassak sokat az idő múlásán. Másrészt vallom magam annyira szerencsésnek, hogy különösebben nem érdekelt sosem a korom. Nyilván ez változhat még, hiszen előrefelé megyek az időben, és nem hátra, fölfele mennek a számok, és nem lefele. De még nem jutottam el odáig, hogy ez megviseljen.
Nem beszélve arról, hogy jól érzem magam a bőrömben, a koromban, az életemben, addig pedig, amíg ez így van, nem hiszem, hogy problémát kellene, hogy jelentsen az életkorom.
Leginkább olyan teljesen hétköznapi tényezőre, ami jó, hogy van, és jó, hogy úgy van, ahogy van. Ilyen a családom, a barátaim, a munkám, amit szeretek, a környezetem, a természet. Nagyon szeretek kint lenni a természetben, nekem az nagyon sokat szokott adni. Mindig próbálok időt találni arra, hogy ki tudjak menni egy kicsit a zöldbe, főleg egy-egy sűrűbb időszakban. Olyan barátaim vannak, akikre tényleg mindig számíthatok. Nagyon szoros a kapcsolat a gyerekkori barátnőimmel Szarvasról és azokkal is, akikkel már felnőttként barátkoztam össze Budapesten. De sokat segít a jóga és a meditáció is abban, hogy jól érezzem magam. És ott a bútorfestés is, ami a hobbim lett. Nagyon-nagyon szeretek fával dolgozni, és vannak olyan barátnőim, akik szintén imádnak ilyesmivel foglalkozni, így együtt újítunk fel bútorokat, csiszolunk, javítgatunk, glettelünk, festünk, ami mindannyiunknak örömteli élményt nyújt.
Nekem soha nem voltak olyan terveim, hogy valahány éves koromra el szeretnék érni valamit. Még a pályám elején készült velem egy interjú, amikor megkérdezték tőlem, hol látom magam öt és tíz év múlva, mire én azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs. Én úgy építem és élem az életemet, hogy soha nem tűzök ki távlati tervet. Sokkal inkább az aktuális lehetőségek vagy az aktuális utak közül választom ki magamnak azt, ami számomra a legjobbnak tűnik.
Ha pedig meghoztam a döntést, akkor abból próbálom meg kihozni a legjobbat. Ilyenkor már nem gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha másképp döntök, mert akkor, ott, abban a pillanatban az volt a legszimpatikusabb, a legjobb döntés, amit meghozhattam.
Éppen emiatt nem is szoktam azon gondolkodni, mit csináltam volna máshogyan az életemben.
Akkor, amikor kiköltöztünk Szentendrére. Kisvárosi lány vagyok, szarvasi, és bár nagyon szeretem Budapestet, de nekem túl vibráló volt. Vágytam arra, hogy zöldebb környezetben legyünk, és egy olyan méretű városban, mint amiben felnőttem. Amikor Szentendrére költöztünk, még kicsik voltak a gyerekeim. Itt egy igazán befogadó közegbe csöppentünk, a szomszédokkal hamar összebarátkoztunk, és végre lett egy kis kertünk, ahol egy csomó mindent lehetett csinálni. A gyerekek szabadon játszhattak, sütögettünk a kertben a barátainkkal, és gyakran megesett, hogy ott ücsörögtem a teraszon vagy a ház előtt és a panorámán merengve eltűnődtem azon, ez mennyire jó, én ezt mennyire élvezem, és hogy mennyire tökéletes minden.
Nem tudom, hogy én mennyire vagyok erős vagy mennyire vagyok gyenge, én csak azt tudom, hogy én milyen vagyok. Mi kellett ahhoz, hogy én idáig eljussak? Talán az, hogy azt nézzem, kik azok, akik számomra fontosak. A legfontosabbak a gyerekeim, akiknek mindent megadnék, akiktől rengeteg szeretetet, kedvességet és cukiságot kapok, ami miatt érdemes élni, ami miatt érdemes mindig előre menni. És ami miatt érdemes meghozni olyan döntéseket, melyekkel magam mögé teszem az egómat, és azt nézem, mi az, ami számukra a legjobb, és adott esetben mindannyiunk számára a legjobb.
Néha egy kicsit tényleg muszáj hátralépni, és más perspektívából is megnézni a dolgokat, nem csak a saját érzelmeimen, fájdalmaimon, csalódásaimon, örömeimen és miegymáson keresztül.
Szerencsés vagyok, hogy olyan barátnőim vannak, akiknek nagy az érzelmi intelligenciájuk, és őszintén beszélgethetek velük mindenről. Ők olyannyira őszinték, hogy ha úgy látják, helytelen irányba indulnak el a gondolataim, akkor megállítanak.
Valóban áldozatokat kellett hoznom a házasságomat illetően, de aszerint cselekedtem, ahogyan mindannyiunknak jó. Nemcsak azt néztem, hogy nekem mi, hanem azt is, hogy a gyerekeimnek, és a férjemnek, Salvónak is jó legyen, függetlenül attól, hogy hová jutott el a házasságunk, mert mi felelősséget vállaltunk egymásért, és ebben ő is jeleskedik. Ő is minden nap mellettem van, nekem szükségem van rá, a segítségére, az együtt gondolkodásra. És én is mellette vagyok. Nem felejtem el, hogy ő otthagyta miattunk az országot, ahol felnőtt, és itt is maradt, hogy a közelünkben legyen. Számomra teljesen természetes volt, hogy akkor is támogatom, és ő is támogatott engem, amikor nehezebben tudtunk békésen kommunikálni. Lássuk be őszintén, azért amikor egy szerelem megtörik, akkor a fájdalom és a sértettség miatt olykor nehéz diplomatikusnak lenni. Nyilván ez velünk is megesett, de aztán felnőttünk a feladathoz.
Valóban így van, már csak a munkáim miatt sem. Egyrészt televíziózom, ahogy eddig is, és emellett Salvóval is együtt dolgozunk a vendéglátásban és a tésztagyártásban. Amikor nem a stúdióban vagyok, akkor általában vagy telefonon vagy személyesen vagy e-mailben intézem a vállalkozásunk ügyeit. Nincsenek olyan napok, amikor merengek, és azon gondolkodom, hogy mit kellene csinálni. Másrészt van két gyerekem, akik most már, igaz, nem olyan kicsik. Cristiano elment egyetemre, úgyhogy ő már kevesebbet van itthon. Marco kamasz, így vele még sokat kell foglalkozni. Hál’ Istennek olyan kamasz, aki részt vesz a családi és a baráti programokon, illetve nagyon kommunikatív, úgyhogy amikor csak ketten vagyunk, akkor sincs soha csend.
Ennek csíráját otthonról hoztam. Anyukám egy nagyon bölcs és nyitott asszony, tőle nagyon sok olyan dolgot láttam és tanultam, ami megkönnyíti az életemet. Például azt, hogy hogyan ne vegyem magamra azokat a problémákat, amelyek nem az enyémek, hogyan legyek hűséges, hogy a barátokat meg kell becsülni, hogyan tudok felszabadulni a terhek alól, vagy akár azt, hogyan lehet humorral áthidalni az olyan nehéz helyzeteket, amelyekben lehet, hogy legszívesebben sírnék. Vagyis megtanultam tőle, hogy soha ne hagyjam el magamat. Erre építettem rá felnőttként az én egyéb saját rendszereimet. Egyebek között meg kellett tanulnom, hogyan tudok rendszert vinni az életembe, amihez a hétköznapjaimat tudom igazítani. Ez önmagában nehéz feladat volt, hiszen már a munkám se tette lehetővé, miután hétről hétre más munkarendben dolgoztam a televízióban. De onnantól kezdve, hogy megszülettek a gyermekeim, kénytelen voltam kialakítani egy olyan rendszert, ami egyfajta kiszámíthatóságot és biztonságot adott nekik, így tulajdonképpen általuk tanultam meg, hogy nekem is milyen szükségem van erre a fajta stabilitásra.
hirdetés
