hirdetés
Nagyon-nagyon sikeres volt, különösen annak fényében, hogy egész nyáron arról szóltak a hírek, hogy szinte minden ágazatban csökkent a kiskereskedelem forgalma Magyarországon. A könyvesboltokban azonban azt láttuk, hogy ez nem érinti a könyvkereskedelmet, sőt növekedésről is be lehet számolni. Ezt a könyvek iránti érdeklődést igazolja a könyvfesztivál is, ahol idén rekordszámban voltak résztvevők, mintegy 70 ezren vettek részt a különböző programokon. Volt olyan nap, amikor olyan sokan voltunk, hogy lépni is alig lehetett. De nem csupán a látogatók száma, hanem a 140 kiállító is rekordnak számít. Ez mindenképpen nagyon biztató, és azt jelzi, hogy idén még mindenképpen jó éve lesz a könyveseknek, legalábbis a többi kiskereskedőhöz képest.
Ilyenkor én mindig nagyon sok könyvvel térek haza, bár évközben is így van ez, de ha néhány címet ki kell emelnem, akkor Bősze Ádámnak a Nagy zenészek, nagy szerelmek című könyvét említeném, ami kicsit hasonló ahhoz, amiket én írtam költőkről, írókról, csak ő a zenészekről írt érdekességeket, és nem csak magyarokról, de megvettem Háy Jánosnak egy régi-új regényét, a huszonöt év után újra kiadott Dzsigerdilent, és Varró Dánieltől a Túl a Maszat-hegyen második részét.
A legtöbb olvasó nem tesz különbséget, és ugyanúgy olvas külföldi, mint magyar szerzőt, és a legváltozatosabb műfajokban. Magyarországon elsősorban az angolszász szerzők a legkelendőbbek, bár minden nagyobb nyelvi kultúrából lefordítják a legismertebb szerzők műveit a kiadók, így ebből a szempontból nincs hátrányban senki. A különböző nemzetközi konfliktusok, így például az orosz-ukrán háború is felhívják a figyelmet az egyes nemzetek irodalmára, legalábbis ezt tapasztaltam, amikor meglátogattam a fesztiválon az orosz és az ukrán szerzők standját. A magyar olvasók főként magyar fordításban olvasnak nemzetközi irodalmat, hiszen Magyarországon jellemző, hogy kisebb az idegen nyelvtudás mértéke, mint a legtöbb európai országban, de szerencsére vannak nagyon jó műfordítóink.
Mind a külföldi kiadók, könyvszakmabeliek vagy írók részéről csodálkozás és értetlenség övezi a fóliázást, mert ilyen a nyugati világban és Európában sem szokás, ezért hosszasan kell magyarázni nekik, hogy pontosan mi történik, mert nem akarják elhinni. Nehéz is elmagyarázni, mert a jogszabályt valójában senki sem érti. A könyvfesztiválon rengeteg külföldi kiállító és partner vett részt, itt voltak a nemzetközi könyvszakmai szervezetek vezetői is – egyebek között azért, hogy erről a jelenségről tájékozódjanak.
Már most látszik, hogy a jogalkotónak hivatalosan kinyilvánított szándékához képest éppen ellentétes hatást vált ki: inkább fokozza az érdeklődést a tiltani szándékozott téma, vagyis a homoszexualitás iránt. Ezekből a könyvekből sokkal inkább bestseller lesz, mert felkeltik az olvasók kíváncsiságát. Másrészt viszont valamiféle öncenzúra biztos, hogy megjelenik ilyenkor, de nem elsősorban a kifejezetten LMBTQ témájú könyveknél, mert azokat ezután is megírják, és el fog jutni az olvasóihoz, hanem inkább olyan egyéb témájú szépirodalmi művekre gondolok, melyekben esetleg lenne egy meleg karakter, de az írója, vagy a kiadója úgy dönt, inkább nem akar emiatt problémát okozni magának, ezért ezt a szálat inkább kihagyja a műből.
Az önmagában is baj, ha tabusítás vesz körül egy témát, hiszen megeshet, hogy az olvasók egy része azt gondolja, valami bűnös dolgot követ el, ha ezt olvassa. Márpedig olvasni soha nem lehet bűn.
Ami a középiskolai irodalmi kánont, a kötelező olvasmányokat vagy az érettségin számon kért anyagot illeti, ott a legfiatalabb szerző a 102 éve született, és 42 éve halott Pilinszky János. Soha nem volt ilyen távol a kortárs irodalom a közoktatástól, mint manapság, még a ’30-as években sem. Ez nyilvánvalóan rossz, mert azoknál a középiskolásoknál, akik nem egy erős olvasáskultúrával rendelkező családból jönnek, nagy nehézséget okoz a klasszikus, régi szövegek olvasása. Ráadásul a magyar iskolai tananyag kronologikusan épül fel, tehát a legnehezebbekkel kezdődik, Homérosszal, Dantéval, a Szigeti veszedelemmel, úgyhogy akinek nehézséget okoz ezek olvasása, azt ott elveszíti az irodalom egy életre.
Aki otthonról hoz egyfajta olvasáskultúrát, megküzd velük, adott esetben örömet is okoznak neki, és megmaradhat olvasónak. A problémát csak tovább fokozza, ha a fiatalok nem ismerik meg az iskolában kortárs szerzőket, hiszen mégiscsak a kortárs írók, költők azok, akik ugyanabban a kulturális mezőben mozognak, azokra a problémákra világítanak rá, melyek akár a középiskolás olvasót is foglalkoztatják.
Mindemellett természetesen nagyon sok minden múlik, múlhatna az irodalomtanárokon is, de a tapasztalat az, hogy ma már nem az iskolákban dől el, hogy találkozik-e kortárs irodalommal a mai középiskolás generáció, hanem például a még mindig nagyon jól működő könyvtári hálózaton, ahol író-olvasó találkozókat vagy rendhagyó irodalomórákat szerveznek kortárs szerzőkkel.
Az én könyveim valójában kedvcsinálónak lehetnek jók, de oktatási anyagnak nem javaslom őket. Az valóban fontos, hogyha már tanulnak szerzői életrajzokat a gyerekek a középiskolában, akkor azok ne kultikus, kilúgozott életrajzok legyenek. Ettől függetlenül elsősorban a műveket kell megszerettetni velük, ami persze lehet az életrajzon keresztül is, hogyha kellően izgalmas, érdekes figurának tűnik a szerző. Világméretű probléma, így nálunk is tetten érhető, hogy egyre kevesebb fiatal vesz a kezébe könyvet. Éppen ezért is nagyon visszatetsző az a helyzet, hogy a magyar könyvkiadás idei, 550. születésnapján, mégiscsak egy olyan jogszabályt hajt végre éppen a magyar állam, ami könyveket vesz ki a fiatalok kezéből. Holott örülni kellenek, ha könyvet olvasnak, főleg szépirodalmat, ebben a korosztályban. De hogyha ez tilalmakkal van körülbástyázva, és azt a látszatot keltjük, hogy a könyvesbolt az valami veszedelmes hely, az nagyon-nagyon ártalmas.
Ez a könyv írók és ételek, azaz az irodalom és a gasztronómia kapcsolatát mutatja be harminc író életművén, illetve életrajzán keresztül. A könyvben olyan szerzők vannak, akiknek a műveiben is fontos szerepet játszott a gasztronómia, az étkezés bemutatása, vagy ők maguk is szerették a hasukat, szerettek jókat enni, vagy legalábbis álmodoztak erről.
A nyár folyamán igyekeztem fogyókúrázni, és közben megírtam ezt a gasztronómiai tárgyú könyvet, ami igen nagy önmegtartóztatásokhoz és folyamatos gyomorkorgáshoz vezetett. Szinte mindegyik szereplő életében vannak meglepő dolgok, melyekről korábban már tudtam, de ilyen mélyen nem gondoltam bele. Talán hogyha egy érdekességet kiemelhetek, akkor az lenne, hogy a 19. században, Magyarországon lezajlott egy nagy gasztronómiai forradalom, amikor teljesen átalakult a magyar konyha. Az, amit most mi hagyományos tradicionális magyar konyhának gondolunk, az lényegében mind akkor született.
Ennek a gasztroforradalomnak Petőfi ugyanolyan meghatározó figurája volt, mint a politikai forradalomnak és az irodalmi forradalomnak. Lelkes híve volt a gulyásnak, meg a túrós csuszának, amit az előző generációk különösebben nem fogyasztottak. Ebben az időben jelent meg a pörkölt alapú, vagyis a paprikás-hagymás szaftos főzéskultúra, ami azóta a magyar konyha meghatározója, de a tehéntejalapú ételek is ekkor váltak általánossá. Korábban felnőtt ember nem nagyon evett ilyet.
Érdekes továbbá, hogy Jókai Mór már ebben az időszakban észrevette ezt a változást, és megpróbálta összegyűjteni a régi ételeket. El is készített egy hosszú listát, amiben felsorolta ezeket, hogy megmentse az egykori magyar ételeket, ami persze nem sikerült, hiszen sok mindenről már nem is tudjuk, hogy mi volt. Egy generációval később Mikszáth Kálmán pedig már csak azt nyugtázta, hogy ezek a listán szereplő ételek eltűntek. Szintén érdekes, hogy a lecsó nem egy ősi magyar étel, sőt meglehetősen új a magyar konyhában, valamikor a 20. század legelején jelent meg.
Azt viszont most vettem észre, hogy irodalmi műben először Karinthy Frigyes említi meg, valamikor az 1920-as években; ráadásul ez egy önéletrajzi novellája, amelyből az derül ki, hogy a családja már az ő gyerekkorában fogyasztott lecsót. Úgy tűnik, ők voltak az egyik első lecsóevő família. Az a fajta lecsó, amit mi eszünk, egy délszláv étel, és valószínűleg a bolgárkertészekkel együtt jelent meg Magyarországon, majd a városi szegénykonyhából került a tehetősebb polgárok asztalára, és vált minden körben népszerű étellé. Az egyik első és nagyon lelkes híve pedig Karinthy Frigyes volt, aki meglepő módon juhtúrós galuskával fogyasztotta a kolbászos lecsót. Ezen azóta is gondolkodom, hogy ki kéne próbálni, csak még nem volt rá módom.
Fél sikerrel, mert félúton aztán elvesztettem a lendületet. A szénhidrát a gyenge pontom. Az édességről még le tudok mondani, de hogyha már nem ettem kenyeret egy hónapja, akkor azért sokat gondolok rá.
Fotók: Tombor Zoltál, Szalmás Kriszta
hirdetés
