hirdetés
A kétgyermekes édesanya szókimondásáról is ismert és elismert énekes, dalszerző, hangtanár. Megszámlálhatatlan hazai és nemzetközi fellépése mellett folyamatosan tanul, olvas, külföldi képzésekre jár, ami olyan odafordulást enged feltételezni, hogy szereti teljes komplexitásában megélni a választott útját. Amíg a színpadon a szabadság szárnyán lebeg, (fél)civil hétköznapjait nagyon is strukturáltan, órarendre bontva, mégis a saját szabályai szerint éli.
Az az igazság, hogy nem én, hanem a tesóm volt ikerszülött, és ott a kislány egynapos korában meghalt. Ha úgy vesszük helyette lettem én, mert anyukáméknak volt egy olyan program a fejében, hogy egy fiú, egy lány legyen a mi kis családunkban. Nyilván ez a fajta gondolkodás a hetvenes évek közepén egy kis magyar faluban teljesen rendben van. Érdekes, hogy tudatosság kapcsán felhoztad ezt a sztorit, mert ami nekem ebből jött az az, mintha azt üzenték volna nekem, hogy nagyon kell élnem, sőt kettő helyett kell élnem! Az biztos, hogy ezzel a kezdéssel kaptam egy hatalmas csomagot, és szintén nagy érdekem fűződött hozzá, hogy ezt a csomagot szépen kibontogassam és szétszedjem elemeire: megértsem, hogy ki is vagyok, és mit akarok ebben a létezésben, hogyan tudom a legjobb, legörömtelibb életet élni… és hogyan tudok az embereknek legtöbbet adni.
Több ilyen ébredési pontom is van. Emlékszem, amikor elkezdtem írni a falusi asszonyokról. Az ő történeteiket kezdtem el feldolgozni, és Boris néni mesélte, hogy „hát fiam, felépítettük a házat, aztán beleestünk a nemzetközi útba”. Csak néztem rá és kérdeztem, Boris néni ez mit jelent? Hát azt jelentette, hogy Bag faluján keresztül húzódik az M3-as autópálya, és amikor ezt építették, azokat a házakat, amik beleestek ebbe az útvonalba lebontatták. Borzasztó volt elképzelni azt, hogy például az anyám, akinek körülbelül az életműve a háza – mert felépíteni egy házat rengeteg munka és áldozat –, egyszerűen csak úgy elveszthetné…
Emlékszem, ez tizenpárévesen annyira megérintett engem, hogy arra késztetett, jegyzeteljem le és ne hagyjam elveszni ezeket a történeteket. Nagyon együttéreztem azokkal, amiket elmeséltek. Aztán tizennégy évesen az Apáczai Gimnáziumba kerültem, ekkor költöztem Budapestre, és kénytelen voltam még tudatosabbá válni.
A másik tudatossági pillérem a mozgás, hiszen néptáncoltam. Aztán ott voltak a különböző sportok (a foci, a kosár), az első szakítás, a népdal ereje – a sok ezer népdal, amit magamba tápláltam hatéves koromtól kezdve. Egy idő után minden elkezdett gyógyító erővel bírni. Előttem van, ahogy az első szakításom idején a Diósgyőri vár alatt egy népdalt énekelek „azt hallottam, jó galambom, itt akarsz hagyni”, valami utána könnyebb lett, és az összetört szívemről elterelve a figyelmem, egyszer csak azon kezdtem gondolkodni, hogy is van a következő sor meg az a díszítés..?
Neeem, én nagyon gátlásos kislány voltam.
Igen, az első válaszom az éneklés lett volna, mert abban nagyon nagy kérdésem nincs, hogyha éneklek, ott valami történik, nyílik a függöny, valami teremtődik. Lehet, ezt a képességet ajándékba kaptam, vagy generációk óta feltódult már a zene iránti szeretet, ami rajtam keresztül tudott kicsatornázódni, és így épül fel az én örökségem. Persze kellett negyven év, hogy ebbe úgy igazán beleálljak, nem jött ez csak úgy magától gyerekkoromban. De hogy pontosan mi a (gátlás) bontás pillanata? Azért onnan indulunk ki, hogy Palya Bea egy falusi kislány, aki népibe ment a népire (néptáncra) hetente háromszor. Az igazság, hogy a népdalversenyek előtt izgultam, így azt gondolom, gyakorlat teszi a mestert, több bontás pillanatot át kellett éljek. Az biztos, hogy önmagában a fizikai rezgésbe – akár beszélek, akár énekelek –, mindig bele tudtam kapaszkodni.
Hangos családban nőttem fel, anyám, apám, nagyapám sosem félt használni a hangját, ha kellett, ezért a hangba mindig, mint valamiféle fizikai dologba kapaszkodtam. Olyan segítségként gondolok rá, amivel teremthetek. Rengeteg tanulással és gyakorlással a hátam mögött, negyvenhét évesen, ha most kiadok egy hangot, abba már belecsatornázom a testemet, lelkemet.
A kurzusaim során alapgondolatom lett, mivel a szabadságról nagyon sokat beszélek és tanítok (Énekeld magad szabaddá! – a szerk.), hogy a szabadság és a szabály közt ott lapul a szabás, valahogy a strukturálatlanságnak is lehet struktúrája. Én például hattól nyolcig ordítok, táncolok, pörgök, zenélek és éneklek, ez egyfajta szabadság, de szabályozott keretek között. Amihez igazán kellett számomra a tudatosság, hogy a saját strukturálatlanságomat szabályozzam, a saját archaikus, tudattalan, vagy énáltalam sárnak, mocsárnak érzékelt részemet, (amiben biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenkivel osztozom), elképesztően meggyúrjam. A színpadi emberek nagy részének komoly lejárása van ezekhez a belső mélységekhez, ami nehéz, hogy miután művészileg táplálkoztunk belőle, utána hogyan csukjuk vissza ezt a vulkanikus magmaszerű belső anyagot, hogyan zárjuk vissza a kapuját. Komoly feladat megtanulni bezárni és visszarázódni az olyan földi dolgokhoz, mint hogy el kell menni a gyerekért az oviba, vagy meg kell a családot etetni.
Hát most ez egész közeli élmény, tekintve a legutóbbi Müpás nagykoncertet, a Selymeimet, ahol sokkal több volt a vállamon egy normál koncerthez képest. Büszke vagyok rá, hogy működik az a „sisterhood”, testvériség, női barátság, azokkal a meghívott előadókkal, akik a maguk országában vezető művészek. Megvannak a technikáim, pl. elmenni másnap a természetbe vagy egy fürdőbe, de egy ekkora esemény után beletelik másfél-két napba is a visszarázódás. Ilyenkor kicsit hangosabb vagyok.
A lányaim egyébként ugyanúgy mernek hangosak lenni, sírni, kiabálni, ezt sosem korlátoztam, arra viszont mindig figyelünk, hogy ne másra irányuljon ez az energia. Nagy különbség van például a düh elfojtása és a szabályozott keretek közt való kiadása közt. Velem is megtörtént, hogy kiabáltam velük, de abban a pillanatban, hogy tudatosult bennem, ez nem igazán róluk szól, hanem éppen még koncert utáni adrenalinpörgésben vagyok és „jövök le a szerről”, azonnal bocsánatot kértem tőlük. Mindenki csinál időnként hülyeséget, csak jóvá kell tenni. Szülőként azzal mutatunk jó példát, ha bocsánatot is tudunk kérni. Szerintem sokkal egészségesebb kiabálós, de önmagukat szabályozni tudó, mint dühöt elfojtó gyerekeket nevelni.
Érdekes, hogy éneklés közben a számokban nem nagyon érzékelem az időt, két szám között viszont igen. Most pont a Müpában volt olyan élményem, hogy körülbelül az istenekkel beszélgetek éneklés közben és húzom le az energiát, hogy mindenkinek jobb legyen. Ilyenkor úgy érzem, csatorna vagyok a felsőbb hatalmakhoz. A számok közti szünetekben viszont igen tudatos vagyok, mert nagyon meg van tervezve az, hogy hogyan csattanjon a koncert. Van egyfajta lineáris időérzékelés, amibe a számok között térek vissza, de amikor a számokat énekeltem, inkább gömbnek érzékelem az időt, ha egyáltalán érzékelem. Hiszen ott minden egyszerre történhet, lehetek egy dalban kislány, anya, öregasszony, lehetek a világ bármely pontján… Szóval a gömb és a lineáris idő közt mozgok egy koncert során.
Olyan ez, mint a láva: van, hogy csodálatos hegyeket épít, van, hogy mindent feléget. Máig hálás vagyok azért, hogy ilyen lejárásom van a mélybe, kvázi a föld közepébe, és hogy ennek az energiájából értelemmel bíró, befogadható módon dalokat, zenéket, előadásokat, tananyagokat hozhatok létre. A saját megzabolázásom volt tehát az első és legfontosabb feladatom. Nagyon sok múlik azon, hogy mire odaérek a színpadra, addigra teljes szabadságban létezhessek, és áramolhassak ki a közönségemnek. Talán elárulhatom, volt egy nagyon szép beszélgetem Boldizsár Ildikóval, akit nagyon szeretek és tisztelek. Egy ponton azt mondta, hogy ő is meglepődött a strukturáltságomon, a magam által kreált metaforáimon (ágról ágra szálló madár, zabolátlan vadló), ami mind igaz rám, de! Én magam zaboláztam magam.
Abszolút, megkerestem és megtaláltam a számomra élhető kereteket. Innovátorként sok kánonban keltettem ezzel zavart. A saját lelki érdekem volt a zabolátlan valóságomat betörni. Az anarchia, a lázadás nem szabadság. Ahhoz, hogy igazán szabadok tudjunk lenni, a saját autoritásunkkal kell tudni bánni. A fejlődésemhez örömmel fogadok el magam fölé tanárt, coachot, mert vannak olyan helyzetek, amikor örülök, ha engem vezetnek, ha kell, jó katona tudok lenni, de én döntöm el, hogy vállalom-e.
A magyar nyelvű Énekeld magad szabaddá!, ami tulajdonképpen az életművem, az angol kurzusommal párhuzamosan fut, így az elmúlt hat hónapban tulajdonképpen sprinteltem és maratont futottam egyszerre. Az utóbbi két évben folyamatosan kreálok, feladatokat alkotok és tesztelek, így a koncert szezon kezdetén ez izgalmas tobzódás. A négyrészes, egész éven át futó programban, részenként mintegy száz videó van, több órányi előre felvett tananyag, összesen pedig 144 dal. Aki csatlakozik hozzánk igazi, egy éves elköteleződést vállal egy zárt tanulócsoport tagjaként, ezért van az, hogy például félidőben nem lehet csatlakozni.
Ha a jelentkező igazán szeretné, jobban fog tudni énekelni, de ha „csak” jobban akarja a saját hangját érvényesíteni különböző beszédhelyzetekben, prezentációban, vagy hogy határozottabban tudjon a főnökével beszélni, azt is megtanulhatja. Megélheti a beszélgetésünk elején emlegetett bontás pillanatát, vagyis amikor a gátlásaitól megszabadulva őszintén ki meri engedni a hangját és érvényesíteni az akaratát (pl. mer több pénzt kérni a munkájáért vagy bűntudat nélkül nemet mondani valamire). A fizikai hangadás gyakorlatain keresztül megtanulhatja, miként kell teremteni.
Struktúráját tekintve a program négy részből áll:
A tudásbázis egyébként videós, írásos és akár vezetés közben hallgatható hanganyagból áll, ezenfelül pedig részenként, hat alkalommal van live coaching hétfőnként. Minden részhez tartozik egy személyes, azaz offline workshop és a nyár folyamán online és offline találkozók is be vannak építve a programba. A kurzus tehát akkor is sokat tud adni, ha valaki nem feltétlenül akar több népdalt tanulni, maga a tudásanyag így is nagyon transzformatív. Őszintén mondhatom, hogy a munkatársaimmal együtt, nem csak az elmúlt öt évünk, szívünk-lelkünk benne van és azt a tudást, amit negyvenhét év alatt összeszedtem igyekszem, ha nem is teljes egészében, de minél inkább továbbadni.
Az első évfolyam épp félidőnél jár, és fantasztikusak a visszajelzések, így 2024 januárjában újabb „osztályt” indítunk, amire június 1-jétől lehet jelentkezni. Fontos megemlíteni, hogy azért mert az interneten van valami nem feltétlenül ingyenes. Az ár kialakításánál sok szempontot vettünk figyelembe és igyekeztünk olyan konstrukciót is ajánlani, mint a részletfizetés, amivel szélesebb körében elérhetővé tesszük ezt a programot, tudást. A honlapon már megtalálhatóak az árak, érdemes tehát ott is böngészni. Az évközbeni offline programokra kívülről érkezhetnek érdeklődők, akik aha-élménnyel gazdagodva térnek haza, hogy „ahhha… ez az a szabadságélmény, amit keresek”.
Fotók: határtalanKÉPzelet – Veres Anita Photography
Ha tetszett a cikk, kattints, és olvasd el a Rost Andreával készült interjúnkat is!
hirdetés
