hirdetés
„Egyszerre sértett meg és védelmezett gondolatokat, ezért sokan komolytalannak gondolják, de saját magát példa értékűen vette komolyan: játékosan!” – mondja Hamvas Béláról, akit mesteréül választott. Ez az ambivalencia az ő sajátja is. Magyarország talán legkeresettebb látványtervezője, miközben semmi másra nem vágyott, minthogy filmeket rendezhessen. Olyan filmeket, amelyek bátorságot mutatnak, rizikót vállalnak, amelyeknek van titkuk. Pater Sparrow névmágiáról, családi kötelékekről, a film kortalan varázsáról, és arról, milyen az, amikor megfordul vele a világ.
Talán csak annyit, hogy vagyok, aki vagyok.
Az egyetlen, amit egész életemben folyamatosan tanulnom kell, az pont saját magam.
Egy idegennek egyszerűbb onnan kezdeni, hogy ki az, aki nem vagyok. Például mindig is bajom volt a nevemmel, soha nem éreztem magam Verebes Zoltánnak. Ezért választottam magamnak alkotói nevet. Jobb, ha az ember magát nevezi el, és még jobb, ha az elnevezés, amit választ, kérdésszerű. Mert a kérdés mindig erősebb, mint bármiféle válasz.
Azért is hiányzott valami a nevemből, mert az nem a szülői konszenzus eredménye volt. Mindig a kevésbé megfogható dolgok vonzottak, amikor a láthatón túl felsejlik valami láthatatlan. Furcsa vonzódásom van az allegóriákhoz, a szimbólumokhoz, a jelekhez. Olyan nevet szerettem volna, ami ugyanannyira kép, mint szó, amelyet nehezebb kiejteni, mint nézni. Azt gondoltam, egy ilyen név „otthonos inkognitó” lesz, de a visszájára sült el, mert azóta is kísért, folyamatosan emlékeztetnek rá, hogy a „titok” csak számomra természetes. Miután elkészült az első nagyjátékfilmem (1 – a szerk.), az első újságírói kérdés az volt, hogy miért ez a nevem. Azt válaszoltam: „csak.”
Gyerekként sokat mozogtam színházi közegben. Gyakran néztem végig egy-egy próbafolyamatot a premierig. Előfordult, hogy szinte kívülről fújtam az adott előadást. Egyszer azt álmodtam, hogy be kell ugranom egy darabba, mert nincs más, aki tudja a szöveget. Valóságos rémálom volt. Érdekes, mert a húgom (Verebes Linda – a szerk.) gyerekkorában kevesebbet tapasztalt mindebből, ráadásul nagyon visszahúzódó volt, mégis színésznő lett. A színészek gátlásos emberek, akik egyfajta terápiaként élik meg a színpadi létezésüket, az oldja fel bennük az introvertáltságukat, ezáltal lesznek szabadok. Számomra érthetetlen a bátorságuk.
Én mindig abban voltam bátor, hogy ki mertem mondani, hogy gyáva vagyok.
Amikor fiatal felnőttként amatőr színházat rendeztem, zavart, hogy semmi nem marad úgy, ahogy elkészült. Azt viszont láttam, hogy a vizualitás stabil. Innen már csak pár lépés volt a film világa, ahol leginkább képes voltam „maradandót” alkotni. Rendezőként végeztem, de erről az útról letértem. Az, ahogyan a filmről gondolkodom, nem biztosít megélhetést. Egy ideig reklámfilmeket rendeztem, ami egyáltalán nem tett boldoggá. Ott annak arányában váltam kurrensé, amennyire megtagadtam magam.
Rendezőként a művészetben hiszek. A rendezés szent és sérthetetlen hivatás. A rendező autonóm alkotó kell, hogy legyen, aki önálló döntéseket hozhat. A reklám egy másik szakma, amiben mindenkit elsősorban a pénz inspirál, ezért hamis. Mivel a látványtervezésben még reklámok esetében is több szabadságot és kreativitást találtam, átnyergeltem erre a területre. Ez volt az egyetlen értelmes kompromisszum, mert sok pályatársammal ellentétben, akik rendezőként nem rúghatnak labdába, legalább filmezem. Ettől még nem adtam fel, hogy rendezzek, sőt úgy fogom fel, hogy minden egyes kilométerkő, amit látványtervezőként megteszek, közelebb visz ahhoz a filmhez, amit mindkét szakma irányából megközelítve a legjobbnak találok.
Nagy hatással volt rám Peter Greenaway (brit filmrendező – a szerk.), aki azt mondta, hogy a film első több mint száz évében többnyire olyan filmeket láttunk, amelyek az írók elképzeléseiből indultak ki, azaz szöveg-illusztrációk. Ezeket az „írók mozijának” nevezte, miközben jobbnak látta volna, ha első körben a „festők mozija” jött volna létre. A film műfajához közelebb áll a festészet, még arányaiban is egy horizontális keretben gondolkodik. Mégsem a kép a film elsőszámú attribútuma. A festészet százévente megújult, és reményeim szerint ez vár a filmre is, aminek előszelei már fújdogálnak.
A jó film az, amit nem elég hallgatni, látni is kell. Kamondi Zoltán mondta nekem mindig, hogy egy filmet fél percben el kell tudni mesélni, méghozzá úgy, hogy a Cannes-i Filmfesztivál mosdójában is megértse az éppen mellettünk pisilő producer. Persze most is nevetek ezen, pedig a legtöbb producernek valóban erre van igénye. Szerintem a filmnek azért ennél bonyolultabbnak kell lennie.
Igen, Kőbányán volt a mozi, amelyet vezetett. Hat-hét éves koromban pedig a nagyapámtól kaptam egy 8 mm-es kamerát, amellyel már megpróbáltam filmet készíteni a játékfiguráim közreműködésével. Erős hatás volt az is, amikor apám elvitt a Pannónia Filmstúdióba, ahol éppen a Macskafogót készítették. Onnantól kezdve a könyvek mellett, sok képregényt is olvastam…
A nyolcvanas években voltam gyerek. A korszak vizuálisan belém ívódott. Emlékszem, amikor hunyorított szemmel megyek az utcán, és „elhalad” mellettem a sövénykerítés. Sokszor beleképzeltem, hogy ez egy snitt egy filmben, amire kiíródik a főcím.
A szüleim válásakor a videó-lejátszót húztam be a szobámba, így olyan filmeket néztem meg éjszakánként, amit talán nem szabadott volna. Nyolc-tízévesen már láttam az Alient meg a Cápát. Később, amikor megláttam, hogy valahol valódi filmet forgatnak, rossz érzésem lett, mert olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt, hogy a részese lehessek ennek a világnak.
Amikor Oxfordban tanultam, igyekeztem minél jobban spórolni az apám által küldött pénzből, hogy megvehessem életem első saját kameráját. Onnantól kezdve, hogy sikerült, folyamatosan forgattam. Visszatekintve mindennek van egy evolúciója, amit akkor nem láthattam előre, de a mából értelmet nyer.
Abszolút. Azután, hogy a magyar mozik bemutatták A Jedi visszatért, és sikerült jegyet vennem rá, másfél-két évig csak a film emlékéből táplálkoztam. Ma már alig nézünk újra filmeket. 2023-at írunk, gyakorlatilag mindenkinek van egy kameraképes eszköz a zsebében, mégis megállnak az emberek, és nézik, ha valahol filmet forgatnak. Van benne valami misztérium. Fellini is megismételhetetlen, kortalan művészete értette talán legjobban a film mágikus voltát.
Fogalmazzunk úgy, hogy az életem és az érzelmeim szempontjából ugyanannyi előnyöm származott abból, hogy Verebes István az apám, mint amennyi hátrányom. Angliában senki nem tudta, ki ő, és mégis volt, aki utált, volt, aki szeretett. Sőt az iskolába járt Duncan Jones, David Bowie fia, de még nála sem számított, honnan jött. Kisebb amatőr-filmes sikerekkel a hátam mögött azt éreztem, hogy a határterületek érdekelnek, amelyek megismeréséhez olyan iskolát kellett választanom, ahol ezekre van nyitottság. Később kiderült, hogy Londonban sem fognak teljesen komolyan venni, inkább csak tolerálták azt, amit képviseltem. Az osztálytársaim zöme pedig komolytalannak tartott. Aztán végül abból a harminc főből, akikkel együtt kezdtünk, végül öten szereztünk rendezői diplomát a London Film Schoolban. Abban az évben az én diplomamunkám képviselte az egész iskolát egy BFI-vetítésen, ami nagy elégtétel volt.
Ilyen volt a zene is, amely számomra a mai napig szomorú.
Amikor elolvastam a könyvet, úgy éreztem, mintha nekem írták volna. Vian művei derűsen fájdalmasak, játékosan explicitek, fantáziadúsan provokatívak. Nem véletlen, hogy jazz-zenében is utazott, az írásaiban is tetten érhető az intuíciók igazsága. Soha nem olvastam még olyan könyvet azelőtt, ahol a szépség és fájdalom ennyire kéz a kézben jár. Talán azért is csípődött be ennyire, mert az én életem talán legfontosabb dilemmáját babrálja: azt, hogy, ontológiai értelemben van-e differencia ember és állat között.
A helyszín valójában az emberi társadalom modellje. Ide érkezik meg egy pszichiáter, aki üresnek érzi magát, és szeretne embereket analizálni, hogy megismerje és megszerezze tőlük a vágyaikat. Egy remete figyelmezteti, hogy ha köztük marad, idővel olyanná válik, mint a lakói. A filmem az ő kálváriáját mutatná meg.
Vianról tudható, hogy bizonyos szereplőit a családtagjairól mintázta. A női főszereplő egy hihetetlenül furcsa karakter. Minden női attribútumot magában hordoz, és azokat kaméleon-szerűen váltogatja. Egyszerre mocskos és ragyogó, kegyetlen és nagyon szerethető.
Nem véletlen, hogy a mű érzelmileg is nagy hatással volt rám. Van azonosság a karakterek és a saját életem között. Szinte minden filmemben szerepelt olyan női szereplő, aki nyugtalanító volt.
Lindával és anyám első házasságából született féltestvéremmel, Szandrával mindhárman teljesen másképpen éltük meg. Az én olvasatom, hogy mindhárman sokat próbáltunk tenni érte, de nem tudtuk megmenteni, mert ő nem akarta. A testvéreimmel ellentétben, hamar, tizenegy évesen elköltöztem tőle. Ezután volt tizenkét év, amikor semmit nem tudtunk egymásról. Szörnyen hangzik, de én arra kényszerültem, hogy még életében eltemessem az anyámat. Amikor visszatértem Angliából, úgy gondoltam, felnőttem és okosabbnak kell lennem. Miután megkerestem, valamelyest tartottuk a kapcsolatot, de az elveszett éveket – nyilvánvalóan – nem tudtuk bepótolni. Nincs bennem düh, harag vagy értetlenség, ha rá gondolok, elfogadtam és megbékéltem a történtekkel. 2015-ben halt meg. Nehéz év volt. Az egyik legjobb barátom is néhány héttel ezután ment el, pár hónappal később viszont megszülettek az ikerlányaim. Megfordult velem a világ.
Dóri, a feleségem, a családom és a barátaim. Nem utolsósorban az apám. Félszavakból is megértjük egymást. Alig telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk. A családom minden tagjával tudunk egymásról, és szeretjük egymást, ami ritka. Ettől még úgy élünk, mint egy nagy olasz család, hülye vitákkal vagy akár nehéz konfliktusokkal, más és más világnézettel, megrázkódtatásokkal, de amikor egy asztalhoz ülünk, fontosnak érezzük, hogy együtt lehetünk.
Hamvas Béla gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Őt választottam mesteremül, felnyitotta a szemem. Egyszerre sértett meg és védelmezett gondolatokat, miközben sokak számára volt komolyan vehetetlen, saját magát példaértékűen vette komolyan: játékosan! Talán már kiderült rólam, hogy ez az ambivalencia nekem is a sajátom. Az első filmemben Sinkó László karaktere, de talán maga az egész film is Hamvas Béla tanításaira épül.
Ki mondta?
Ő tervezte az 1945-ben bemutatott a Szerelmek városa című film látványvilágát, amit Boris Vian jó barátja és közvetlen szomszédja Jacques Prévert írt. További érdekesség, hogy ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett Vígszínházbeli feldolgozásnak pedig én voltam a díszlettervezője.
A pályám elején fájdalmas volt látni, ahogy elbontják azt, amit előtte nagy munkával kiviteleztünk. Ma már az a fontos, hogy a díszlet beforogjon, és jól forogjon be a filmbe. Ha megtörténik, boldog vagyok. A vászonra tervezek, és a látvány nem kizárólag díszletelemekből áll, hanem azok összhatásából, amelyek csak az operatőr által komponált és bevilágított beállításokban kelnek igazán életre, a rendező által megálmodott módon láttatva, a színészek által uralt jelenetek során.
Azt szeretem, ha a közönség azt mondja a filmről, amelyben dolgoztam, hogy jó volt, mert akkor működött a díszletem. Ha csak a díszletet dicsérik, az azt jelenti, hogy nem volt jó a film.
A fény mindig metafizikai információt is hordoz. Ugyanaz a díszlet – vagy bármilyen tér – más érzetet kelt, ha különbözőképpen világítjuk meg. Ezért egy díszletterv kidolgozásánál az egyik fő szervező elv, hogy honnan jön a fény.
Nem szeretek követelni. Nincs is kitől, mert általában magam választom a csapatomat. Őket maximum a bizalmammal terhelem. Tőlem sem szoktak követelni, mert becsülettel elvégzem a dolgomat. Van az a mondás, hogy az amatőr addig gyakorol, amíg sikerül megcsinálnia valamit, a profi pedig addig, amíg már nem tudja elrontani. Más szempontból viszont sohasem készültem a világ legjobb látványtervezőjének. Filmeket szerettem volna készíteni. Olyan filmeket, amelyek nekem hiányoznak. Amelyek bátran rizikót vállalnak, amelyek megengedik maguknak, hogy legyen titkuk. Ma már alig van néhány ilyen alkotó: David Lynch, Leos Carax, Shane Carruth… Csupa olyan rendező, akik mernek szembe menni a fősodorral, kikerülnek minden fajta financiális érdeket, mégis az, amit csinálnak, működik: koncentrálják a figyelmet, hatásosan ébresztenek érzéseket és gondolatokat. Mindezt egy olyan korban, amelyben az emberek a legtöbb erőfeszítést azért teszik az életükben, hogy ne kelljen gondolkodniuk. Számomra is fontos, hogy hű legyek azokhoz az igazságokhoz, amelyekben hiszek.
A fotókat köszönjük Verebes Zoltánnak!
hirdetés
