Emlékszel, hogy mikor kezdtél érdeklődni az alkotás iránt? Kreatív gyerek voltál?
Meg kellene nézned a japán házunk falát! Anyukám tolta elém a rajzlapot, mondván, nem szabad a falra rajzolni. Apukám hagyta volna, úgy gondolta, ez a gyerek dolga.
Szóval édesapád hagyott kibontakozni?
Igen, de anyukám volt az, aki rajzolni tanított és támogatta a művészeti tevékenységeim. A művészi vénát is anyai ágon örököltem. A nagymamám varrónő volt, és most, hogy festek, mindig megmutatja nekem a ruhákról készült rajzait. Ezeket egyszer majd szeretném felhasználni egy munkámhoz. A divat iránti érdeklődésem viszont apukámtól jön. Ő újságnyomdász, de szereti a divatot, ami Tokióban mindig egyedülálló és izgalmas.
A divatiparban is kipróbáltad magad. Nem is akárhol!
A Covid előtt a Zoób Kattinál terveztem, de a pandémia miatt megszűnt a munkám. Katival nem haragban váltunk el, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Mivel nem akartam beülni egy irodába, úgy döntöttem, jelentkezem a Metropolitan Egyetem divattervező szakára. Mikor jöttek az online órák, arra gondoltam, készítek otthon pár festményt, amiket aztán kint hagyok a városban azzal a céllal, hogy – majd, ha egyszer sokat érnek – támogathatom anyagilag azokat, akik hazaviszik őket. Mindegyik képen hagytam egy cédulát, hogy ha valaki megtalálja valamelyiket, küldjön róla egy képet.
Sokan jelentkeztek?
Igen, sok jó élményem volt a visszajelzésekkel kapcsolatban. Egy srác a Deákon találta meg az egyik képet. Kérdezte, hogy tényleg hazaviheti-e. Másnap visszament érte, és az édesanyja küldött képet, hogy mennyire örült neki a fia. Egy másik alkalommal a Trafónál hagytam egy festményt. Felmásztam az épületre, és a falra akasztottam. A trafós biztonsági őrtől kaptam egy üzenetet, hogy reggel kiment és akkor tűnt fel neki, hogy van valami a falon, de csak akkor látta, hogy felmásztam a falra, amikor visszanézte a biztonsági felvételeket.
Ennek az akciónak köszönheted azt is, hogy ismertté vált a neved a művész szcénában.
Az egyik képemet a Szent István parkban hagytam. Azt Labrosse Dani vitte haza – ő egy ismert hazai pop-art festő –, lényegében rajta keresztül indult be a karrierem, ő mutatott be a Young Art Gallery-ben. Fogalmam sem volt, hogy azon a környéken lakik. A barátnőjétől kaptam egy üzenetet, hogy a nappalijukban lóg a kép.
A képeid az amerikai pop-art irányt képviselik. Közvetve vagy közvetlen hatott rád Amerika?
Most értem haza egy amerikai útról. Apukámnak a hatvanadik nekem pedig a huszonötödik születésnapom volt szeptemberben, ebből az alkalomból tizennégy napig utaztunk a keleti parttól a nyugatiig, közel hatezer kilométert vezettem le. Amerikai nagyvárosban először az érettségi után jártam, egy Los Angeles-i utat kaptam ajándékba apukámtól. Los Angeles azóta is a legkedveltebb hely számomra a világon. Amerikában nem kell múzeumba menni ahhoz, hogy – adott esetben színvonalas – művészetet lássunk. Mindenfelé graffitiket látni: nemcsak a metró ablakára karcolva, hanem nagy falfelületeken is, híres művészektől. De a pop-art kultúra azelőtt is érdekelt, hogy az USA-ban jártam.
Édesapád japán, édesanyád magyar. Kétéves korodig éltél Japánban, utána költöztetek haza édesanyáddal. Inspirál valamiképp ez a két kultúra?
Magyar elemekhez nem nyúlok, inkább csak olyan hazai társadalmi és politikai jelenségekhez, amikkel a hétköznapjaim során találkozom, és amelyek felzaklatnak. Japán motívumokat néha használok. Egyszer utánaolvastam a Murakami család történetének, és annyira érdekesnek tartottam, hogy ezzel kapcsolatban elrejtettem néhány elemet a képeimen.
Mit tudtál meg a családodról?
Mivel japánul csak beszélni tudok, írni és olvasni nem, ezért nem volt egyszerű dolgom. Végül az interneten találtam egy japán dokumentumfilmet egy múzeumról, ahol a felmenőim használati tárgyait állították ki. Ebből a filmből kiderült, hogy a Murakami családot fel lehetett bérelni, hogy védjék meg a szállítmányozókat a tengeri átkelések folyamán. Lényegében tengeri szamurájok voltak, de Japán hatvankettedik császára is egy Murakami volt. Egyszer szeretnék ellátogatni abba a múzeumba.
Milyen témák inspirálnak mostanában?
Mostanában kisebb a szabadságom, a projektek, amikben részt veszek, előre lefektetik, hogy mi legyen a képeim témája. November 10-én a szentendrei Erdész Galériában lesz egy kiállítás, ami a zene köré szerveződik. Ez kapóra jött, mert zenei témában már korábban voltak ötleteim, amiket most megvalósíthattam. Nagy vágyam lenne egy olyan kiállítás, aminek nincsen címe, amire azt festhetek, ami éppen jön. Régen főként társadalmi és filozófiai témák inspiráltak. Sosem voltam egy mintadiák, de a középiskolai filozófia órák nagyon megragadtak, azóta is sokszor használom fel az ott tanultakat.
Hogyan jelenik meg a filozófia iránti érdeklődésed a művészetedben?
Az egyik legjobb példa erre a „No Talking Allowed” című festményem. Ezt a képet a pedagógussztrájk és a pedagógusok elbocsátása ihlette, amiről eszembe jutott Szókratész, akit azzal vádoltak, hogy rossz hatással van a fiatalokra, pedig nem csinált mást, csak tanította őket. A kettő közötti párhuzam jelenik meg a képen. A „They Live” című filmet – amiben a főhős akkor látta az őt körülvevő, manipuláció nélküli valóságot, ha felvett egy bizonyos szemüveget –, pedig Platón barlanghasonlatával állítottam párhuzamba. A filozófia óráknak köszönhetem, hogy elkezdtem felfedezni e dolgok között a hasonlóságot.
Van olyan művész, akire példaként tekintesz, akinek a művészetéből akár merítesz is?
Eleinte azzal kísérleteztem, hogy kiválasztottam két-három művészt – mondjuk Jean-Michel Basquiat-t és Andy Warholt –, és megpróbáltam ötvözni a stílusukat. Nagyon érdekesnek találtam, hogy két személy stílusából lényegében egy harmadik személyé jött létre. Basquiat élete és művészete mindig nagyon foglalkoztatott, pedig sokáig nem is ismertem. Gimiben az aláírásom fölé mindig egy koronát rajzoltam. Az egyik osztálytársamnak ez feltűnt, ő mondta, hogy nézzek utána Basquiat-nek. Akkor láttam, hogy ő is használta a koronát saját szimbólumként. Olvastam, hogy kiskorában volt egy balesete, ami után az édesanyjától kapott egy anatómiakönyvet. Négyéves koromban nekem is volt egy balesetem, és az én anyukám is vett nekem egy biológiakönyvet. Ezután sokat rajzoltam csontvázakat és anatómiai figurákat. Nekem nemcsak Basquiat művészete tetszik, hanem a személyiségünkben fellelhető hasonlóság is, ezért közel áll hozzám az ő művészi kifejezésmódja és életműve. Andy Warhol művészetét eredetileg apukám szerette. Japánban az egyik szoba falán lóg egy poszter, amin rajta van az aláírása. Mindig foglalkoztatott, hogy ki lehetett az az Andy Warhol, és egy idő után rákerestem.
Mit jelent számodra az alkotás, mit ad neked?
Szabadságot. Több olyan ismerősöm van, aki elvégezte az egyetemet, egy irodában dolgozik, és elégedetlen az életével. Szeretek a festészettel foglalkozni, és ha ezt úgy tudom csinálni, hogy még pénzt is keresek vele, akkor ez számomra a szabadságot jelenti. Én nem tudom elképzelni magamat egy irodában.
Mi az, amire az eddigi művészeti pályafutásodban a legbüszkébb vagy?
Az egyik, amit Erdész Lászlónak köszönhetek, hogy egy festményem – amin Grace Kelly szerepel – kikerült Kínába a pekingi 798 Art Zone-ba a Magyar Pontra, amivel ott képzőművészeti, kulturális szinten Magyarországot képviselik. Ez volt az első alkalom, hogy sikerült képet kiállítanom külföldön. Ezen felül két kiállítást említenék, melyen egy-egy festmény eladásából befolyt összeget jótékony célra fordítottam. Ezt a fajta adakozást a jövőben is szeretném fenntartani. Az egyik a Klauzál Projekt Galériában volt. Cserbik Ritával készítettünk egy közös festményt, a „Reddestred”-et, aminek az eladásából befolyt összeggel gyógyszerrel és élelmiszerrel támogattunk egy ukrajnai egyetemet, ahová menekülteket fogadtak be. A másik a Kahan Art Space-ben kiállított, Labrosse Danival közösen megalkotott kép, amivel az Igazgyöngy Alapítványt támogattuk.
Hol láthatjuk mostanában a képeidet?
Októberben az Art Marketen, az East of Eden Galéria és a Chaj Galéria képviseletében láthatóak a munkáim, illetve november 10-től Szentendrén az Erdész Galériában nyílik az önálló kiállításom.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
A barátnőm a Táncművészeti Egyetemen tanul, és szeretne Norvégiában táncolni. Eddig fel sem merült bennem Norvégia, mint opció, de ha neki ennyire tetszik, megnézhetnénk. Akkor pedig megpróbálnék összehozni ott egy kiállítást. A fő célom kiállítást szervezni Amerikába. Emellett szeretném elindítani a saját ruhamárkámat. Egy kapucnis pulóvert és egy pólót mindenképpen szeretnék megtervezni karácsony előtt.
Köszönjük a fotókat Patrick Murakaminak! Kattints, és nézd meg őket az Instagramon is!
