„Egy jelmezre nem lehet felvenni egy másikat” – Interjú Pokorny Lia színésznővel

Az embernek az élete rezeg egy-egy dallamban, sokszor nem is a szövegben, csak egy melódiában… Kérlek, válassz egy dalt, amely az életed egy pontján kiemelten fontos volt, és mesélj arról, miért!

Máté Péter és S. Nagy István Most élsz című szerzeménye jut eszembe. Nagyon gazdagon kaptam az élményeket az élettől, megéltem a mélységeket és a magasságokat is. Miután betöltöttem az ötvenedik életévemet, azt éreztem, hogy rendet kell tennem magam körül. A veszteségeim is abba az irányba tereltek, hogy ne cipeljek tovább súlyos terheket. Idővel egyre több felesleges dolgot tudtam elengedni. Például szembesítettem magam a ténnyel, amely szerint voltak olyan emberek az életemben, akik negatív hatással voltak rám. Találkoztam olyan menedzserrel, aki nem volt tisztességes velem. Voltak olyan barátaim, akik nem voltak jók hozzám. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mikor kezdem el becsülni magamat? Hol van az a pont, amikor kimondom, hogy bizonyos dolgok nem férnek bele? Kényszeres segítőként mindig is igyekeztem mindenkinek megoldani az életét, de be kellett látnom, hogy határokat kell húznom. A szakmában is, ahol sokszor mondtam igent különböző feladatokra, miközben azt éreztem, minden energiám elfogy.

Nem féltél, hogy ha egyszer nemet mondasz, többet nem keresnek?

Dehogynem. Az idei évadban hat bemutatóra hívtak. Volt a felkérések között csodálatos lehetőség is. Végül mindegyikre nemet mondtam. Most a szabadságom ezerszer fontosabb.

Szeretnék végre a saját életemben jelen lenni, szabadon eldönteni, mit is szeretnék valójában.

Ezért is kezdtem el például saját előadásokat létrehozni. Régi ismeretség köt össze Gönczi Dorka válási és párkapcsolati mediátorral és férjével, Varga Zsolttal, akikkel folyamatosan tele vagyunk tervekkel. Velük csinálom a Válótársas című színházi műsort, ami egy interaktív párkapcsolati est tele humorral és rögtönzéssel. Így is lehet élni, hagyva, hogy bejöjjön a friss levegő…

Ha visszagondolok, hogy hány olyan szerepet nem játszottam el bizonyos életszakaszaimban, amelyeket szerettem volna, csak azért, mert nem küzdöttem értük, mert fontosabb volt a társulat, mint saját magam. Évek teltek el úgy, hogy nem kaptam olyan szerepeket, amelyek révén igazán fejlődhettem volna, hogy csak arra emlékszem, rengeteget dolgoztam, amiben rettenetesen kimerültem. Folyamatos nyomás alatt voltam. Gyakorlatilag magamat őröltem fel. Ki tehet minderről? Egyedül én. Az elmúlt néhány évben arra is rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel az a fajta színház, amelyben az intimitásnak hangsúlyos szerep jut. Ahol a nézőkkel interakcióban lehetek, ahol sokkal személyesebben, akár humorral, akár bájjal mesélhetek nekik.

Mindezekkel együtt azt is el tudom képzelni, hogy tíz év múlva már nem biztos, hogy a színházzal foglalkozom. Nem szabad egy olyan helyzetben benne maradni, amelyben nem vagyok maradéktalanul boldog. Meg lehet próbálni, de egyszer csak ott fogok állni, és azt kérdezem majd magamtól, hogy hova lett az életem.

 

Háromévesen határoztad el, hogy színész leszel. Ezt követően nem volt szabályos a pályád: kétszer jelentkeztél a Színművészeti Főiskolára, ahova nem vettek fel. Sok színpadi szereped, közöttük főszerepek után egy szórakoztató tévéműsornak, a Beugrónak köszönheted az országos ismertségedet és a népszerűségedet.

Igen. Újra és újra bizonyítanom kellett magamnak. Azzal, hogy nem vettek fel a főiskolára, úgy éreztem, szimbolikusan kaptam egy pecsétet arról, hogy nem vagyok elég. Még negyvenéves koromban sem hittem el, hogy színész vagyok. Ma már tudom értékelni magam. Emlékszem, sokáig minden negatív kritikába belehaltam. Pedig még Molnár Gál Péter, a rettegett kritikus is megszavazott nekem egy üstökös díjat a pályám elején. Én játszottam Tóth Mancit, a mondén táncosnőt a Bárka Színház Lila ákác című darabjában, ráadásul úgy kaptam meg a főszerepet, hogy a társulat szavazott nekem bizalmat, a kezdő stúdiósnak. Scherer Péter és Mucsi Zoltán is szerepeltek az előadásban, és később Kapa elárulta, hogy Pepe minden előadás alatt felment a fényhídra, hogy végignézze a nagyjelenetemet (a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című magyar filmszatíra két főszereplője Kapa és Pepe, azaz Mucsi Zoltán és Scherer Péter voltak, később a filmbeli nevük a becenevükké vált – a szerk.). Sokáig mégsem ezek a pozitív és kedves történetek ragadtak meg bennem…

Úgy tudom, a Pinceszínházbeli felvételid rosszul sikerült, mégis felvettek. Később itt voltál stúdiós, amikor Alföldi Róbert lehetőséget adott neked a Sirályban. Vissza tudsz idézni egy meghatározó pillanatot, amikor azt vetted észre, hogy az, amit tudsz, működik?

A nézőkre mindig úgy gondoltam, mint a szövetségeseimre. Voltak kollégáim, akik számára az volt az elsődleges, hogy milyen érzés számukra a színpadon állni. Engem soha nem érdekelt, hogyan tündöklöm a színpadon. Évek alatt alakult ki bennem, mi érdekel igazán a színházban. Ezzel kapcsolatban emlékszem egy meghatározó élményemre. Mását játszottam az Alföldi Róbert rendezte Sirályban. A darab egy adott pontján volt egy pillanat, amikor nem szólaltam meg egy mondat előtt. Azt éreztem, hogy a csendben, amely körülvett, bármeddig képes lennék állni, mert jelen vagyok, és azt, amit abban a pillanatban gondolok, ami bennem érzést indukál, mindenki érti és érzi a teremben.

Tim Carroll, a londoni Globe Színház főrendezője két darabot is rendezett a Bárka Színházban. Egy alkalommal elhozott nekünk egy Macbeth és Lady Macbeth közötti párbeszédet. Azt kérte, húzzuk ki a szövegeket a lehető legkisebb egységekre. Szerinte mindig az az érdekes, hogy egy-egy érzést milyen gondolat indukál. Színészként minél több gondolat, szín merül fel bennem, annál izgalmasabb lesz az utazás, amin együtt keresztül megyünk a nézőkkel. Gondolj bele! Önmagában az a mondat, hogy esik az eső, nem több, mint információ. Más jelentéssel bír, ha dühösen azt mondom neked, hogy hányszor mondtam, hogy hozd be a ruhákat, és megint mással, ha búgó hangon hívlak a fa alá csókolózni…

 

Hogyan vélekedsz a játékról, ami sok színész számára jelent fő motivációt a színházi műfaj felé?

A játék számomra nem az önfeledtségről szól, hiszen minden előadásnak tétje van. Persze nagyon jó érzés különböző karakterek bőrébe bújni, de az szabadít fel igazán, hogy a képességemnek hála át tudok adni gondolatokat és érzéseket, ezáltal van értelme a létezésemnek. A közelmúltban jártam Erdélyben, ahol Barót városában játszottuk a Válótársas című darabot. Egy idő után észrevettem, hogy szokatlanul keveset nevet a közönség, miközben egy improvizációs előadás mindig felszabadító. Utána sokan jöttek oda hozzám, és elmesélték, hogy alig láttak még olyan előadást, ami ilyen tükröt tartott volna eléjük. Felkavarta őket.

Ezeket a pillanatokat tartom értékesnek a színházban, amikor valami történik a nézőkkel. Ez a felelősség hihetetlenül izgalmas, teljes mértékben lázban tart.

Mi történt veled, miután megérkeztek az első sikerek? Elkezdted kiélvezni?

Érdekes élmény volt, amikor lementek a Beugró első adásai, és egyszer csak ültem a földalattin, ahol észrevettem, hogy az emberek néznek engem… Vélhetően emiatt történt, bár nem volt bennem tudatos elhatározás, hogy nem nézek sem az emberek arcába, sem a szemükbe. Nagyon nehéz azzal a tudattal természetes módon létezni, hogy mások figyelnek. Másrészt zavarba sem szeretnék senkit hozni azzal, ha ránézek, és esetleg megismer. Alapvetően a siker nem hozott nagy változást az életembe. Soha nem vágytam arra, hogy végigsétálva az Andrássy úton összesúgjanak a hátam mögött. Egyszerűen csak jólesett, amikor az élet elkezdte visszaigazolni a munkám. Évek óta nem forgatunk Beugrót, mégis fiatalok járnak az előadásaimra, és mosolyogva mesélik, hogy ebben a műsorban láttak először, ami nagy élményt okoz.

 

A szüleid nem voltak tehetősek. Egy időben Salgótarjánban éltetek egy háromemeletes panelben. Egzisztenciális értelemben sem volt látványos a változás?

Nem, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a mai napig nem sikerült kifizetnem a lakáshitelem, de legalább már látom az alagút végét. A nálam tíz évvel idősebb színészek még fel tudtak építeni egy házat a honoráriumukból, az én generációm lemaradt erről a lehetőségről. Még az országosan ismert művészek is sokszor albérletben laknak. Persze mindannyiunknak könnyebbséget jelent, amikor szerepet kapunk például egy kereskedelmi televíziós műsorban, de bizonytalan, hogy mi történik utána. Nem hiszem, hogy nagyon irigyelni kellene a színészeket. Azt az árat, amit a sikerért fizetünk, sokan nem adnák meg. Mindig is maximalista voltam, mindent megtettem, ami a csövön kifért.

Ha már tévéműsorokról beszélsz, tegyünk egy kitérőt! Zsűriztél az RTL Klub Csillag születik című műsorában. Milyen szerepet osztottak rád a médiában, és az mennyire volt azonos azzal, amit te gondoltál magadról?

Tudtam, hogy ez egy kaland, sosem leszek tévés. Ezzel együtt pozitív csalódás volt. Bizonyos mértékig meg is lepett, mert voltak kevésbé jó tapasztalataim. Ebben a műsorban viszont a kreatív producer legtöbbször csak annyit mondott, hogy csak azt mondjam az adott produkció láttán, amit gondolok. Bízott bennem.

Mi a legnagyobb luxus ma az életedben?

Ha elmehetek valahova pihenni. Ne gondolj semmiféle extra dologra. Csak felkerekedünk a barátaimmal, és elindulunk például a Dolomitok felé. Van, hogy egyedül vágok neki egy útnak. Kibérelek egy kis faházat, és igyekszem naphosszat csak pihenni.

 

Mit gondolsz, a színészek nem mentek ki a divatból?

Az emberek többsége ma inkább a celebeket ismeri, őket követi. Sokak számára egy botrány sokkal látványosabb, egy Instagramra feltöltött kép tökéletessége sokkal ínycsiklandóbb a valóságnál. El kellett fogadnom, hogy nem mi színészek leszünk azok, akik az ízlést diktáljuk. Az internet és a közösségi média elterjedése nagyban felelős ezért, de van ebben szerepe a hagyományos médiának is. Nem mindegy, hogy egy embert, akit szeretnének ismertté tenni, hova és milyen körülmények közé helyezik. Régen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy színészről úgy írjanak bizonyos lapok, ahogy ezt manapság teszik. Ahogy arról sem hallottam sokáig, hogy előfordul, egy bulvárújság szerzője felhív valakit, és azt kérdezi tőle, nincs-e valamilyen szaftos története, mert azzal érdekesebbé tudná tenni őt… Változik a világ. A színházi műfaj megmarad az ínyenceknek, akik számára fontos, hogy valaki példa legyen, fontos kérdésekben szólaljon meg vagy értéket képviseljen. Közben azt is tapasztalom, hogy a trendek ellenére sok helyen az országban nagy tisztelettel és szeretettel fogadnak minket.

Nem hiszem, hogy az embereknek ne lenne igényük az elgondolkodtatóbb műfajokra, de talán szívesebben mozdulnak a könnyebb ellenállás felé, ezáltal nem feltétlenül szembesülnek azzal, hogy a saját életükben is rendet kellene tenniük, ami előfordul, hogy nagyon nehéz.

Azt hiszem, az improvizáció is egy olyan színházi műfaj, amely mindig érdekes lesz, egyfajta aduász, amire sok mindent fel tudok építeni.

Igyekszem megőrizni azokat az értékeket, amelyekben hiszek: az őszinteséget, a hitelességet. Rugalmasnak kell maradnom. Olyan időket élünk, amikor körülöttünk sok minden instabil. Úgy döntöttem, szeretném megőrizni a tisztaságom. A közelmúltban írtam egy darabot, amely egyben az első egyszemélyes előadásom lesz, a címe: A majdnem tökéletes boldogság receptje. Miután bejelentettem a premier időpontját, az emberek – már csak a cím miatt is – elkezdtek lelkesen érdeklődni. Hihetetlenül pozitív volt a fogadtatása, miközben alig tudtak róla valamit. Szeretnék hitet adni az előadással, hogy érdemes változni és változtatni, mindezt humorral és kellő öniróniával fűszerezve.

Hogyan segít az utad megtalálásában az asztrológia, amellyel egy ideje komolyabban foglalkozol?

Kétféle asztrológiát tanulok, a nyugatit és a védikusat. Mindig nagyon varázslatosnak tartottam ezt a világot, ráadásul régóta érdekel a pszichológia is, ami összeköti bennem a különböző területeket. A nyugati asztrológiát sokan ismerik, ez idő alapú számítási módszerrel dolgozik, ami azt jelenti, hogy a zodiákus kör tizenkét egyenlő részre van felosztva, a tavaszi napéjegyenlőségtől kezdve. A védikus asztrológia gyökerei az ősi Indiában keresendőek, ez a bolygók mozgása és pozíciója alapján magyarázza a világ és benne a mi magunk sorsának változásait.

Előrebocsátom, hogy senkit nem szeretnék megtéríteni. Sőt, még jósolni sem fogok senkinek, mert nem hiszem, hogy ha azt mondom valakinek, hogy ha egy bizonyos napon piros ruhát vesz fel, és háromszor rámosolyog a pékre, akkor garantáltan hat gyereke születik. Nem! Számomra az asztrológia arról szól, hogy egy képlet segítségével megláthatom, milyen feladat vár rám az életben, milyen fejlődési lehetőségeim lesznek. Végtelenül kikapcsol és feltölt, hogy ezzel foglalkozom.

A magánéletben is olyan nyitott és közvetlen vagy, mint a színpadon vagy kamera közelben?

Egy jelmezre nem lehet felvenni egy másikat. A megfelelési kényszerem miatt inkább az volt rám jellemző, hogy sok esetben magam alá mentem, igyekeztem mások akaratának alávetni magam. Emlékszem, egy alkalommal a régi énekmesterem, Ónodi Kis Márta, akinek olyan tartása volt, mint egy királynőnek, azt mondta: „Figyelj! Mindig egy fél centivel legyen magasabban az orrod hegye, mert álszerényen nem lehet adni a közönségnek…”

 

Történtek az életedben tragédiák is. Volt párod, Huszár Zsolt színész, negyvenévesen tragikus körülmények között halt meg. A közelmúltban pedig egy jó barátodat, Babicsek Bernát harmonikaművészt veszítetted el ugyancsak tragikus körülmények között. Ilyen esetekben mi történik, hagyod, hogy utolérjen a bánat?

Olyan társadalomban élünk, amelyben a halál tabu, az elmúlással kapcsolatos negatív érzéseinket igyekszünk elfojtani. Ezáltal nem is tanuljuk meg igazán, hogyan gyászoljunk. Zsolt halála annyira fájdalmas és megrázó volt, hogy úgy éreztem, az elvesztése által megtanultam, milyen a gyász folyamata, de Bernát halálakor kiderült számomra, hogy minden egyes szerettünk elvesztése más, és képtelenség rá felkészülni. Az egyetlen dolog, amiben egészen biztos voltam, hogy a gyász is elmúlik egyszer. A két tragédia között eltelt tíz év, teljesen másképp dolgoztam fel az elvesztésüket.

Van a fájdalomnak egy része, ami mindig velem marad, de ennek az érzésnek nem az a dolga, hogy elhalványuljon, hanem éppen az, hogy emlékeztessen rájuk és arra, hogy egyszer én is meghalok. Ezzel persze nem riogatni akarom magam, hanem tudatosítani, hogy hogy most élek…

Egy művész gyakorlatilag ezeknek a traumatikus történeteknek köszönhetően is válik művésszé?

Igen. Olyan sok mindent megéltem, az eufórikus boldogságtól a sokkolóan drámai helyzetekig, hogy számtalan eszköz van a kezemben, hogy átadhassam az érzéseimet, hogy minél őszintébben és hitelesebben tudjak róluk beszélni.

Mit látnánk, ha egy igazán boldog pillanatban nyitnánk be hozzád?

Egyrészt nagyon szeretek egyedül lenni. Olykor írok, amire korábban soha nem tekintettem olyan tevékenységként, amit sajátomnak fogok gondolni, vagy asztrológiát tanulok. Néha beülök egy dézsafürdőbe, majd jógázom. A kettő között pedig elolvasok egy jó könyvet. Másrészt imádok a családommal, a barátaimmal időt tölteni, főzni, kalandozni, túrázni, megmászni akár egy kétezer-háromszáz méter magas hegyet, utazni, és közben felhőtlenül nevetni. Valami ilyesmit látnál, ha egy boldog pillanatban kukucskálnál be az életembe.

Kiemelt kép: Takáts Kriszta

Fotók : Pokorny Lia a saját, LIAison című sanzonestjén: Horváth Judit; Mészáros Máté és Pokorny Lia a Válótársas című produkcióban: Palotás Ágnes; Kálloy Molnár Péter, Pokorny Lia, Szabó Győző, Bozsó Péter és Novák Péter a Beugróban: Szalóky Béla

Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el Ónodi Eszterrel készült interjúnkat!