hirdetés
Tegye fel a kezét, aki még soha életében nem törölt magáról fotót, vagy nem kérte (követelte) ismerősétől, hogy szedje le a taget a csoportképről, amin szerepel! Mindannyian láttunk már rossz fotót magunkról. Olyat, amin előnytelen a megvilágítás, ezért az arcunk beesett, ráncos, vagy rossz a szög, és hatalmasnak látszik a tokánk, esetleg túl közelről lőtték, és óriásinak tűnik az orrunk. Aztán nyilván készült már olyan kép is rólunk, amit csípőből törtöltünk a telefonról vagy a fényképezőgép memóriájából, de közben aggódva gondoltunk arra, hogy talán valóban így nézünk ki, és ismerőseink is ilyennek látnak. Még rosszabb, ha azt tapasztaljuk, hogy barátaink szerint istenien festünk azon a fotón, amitől minket kiráz a hideg.
Azt is gyakran látjuk, hogy ismerőseink megosztanak magukról olyan portrékat, amik szélsőséges esetben köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. De olyan is elfordul, hogy az első találkozón szembesülünk azzal, hogy a másik sokkal helyesebb, mint a randiappra feltett képein, vagy épp egy barátunk tölt fel olyan profilképet magáról, amelyen szerintünk egyáltalán nem mutat jól, miközben utálja azt a fotóját, amin szerintünk csodaszép.
Már a fenti szituációkból is leszűrhető, hogy nem egyszerű a válasz arra, miért esik sokszor nehezünkre azonosulni a rólunk készült fotókkal. Nem csak arról van ugyanis szó – ami persze szintén szerepet játszik az észlelésben –, hogy szeretjük azt hinni, közelebb állunk a kultúrkörünkben általánosan elfogadott szépségideálhoz, mint amennyire valójában, és azokat a fotókat preferáljuk, amelyeken általános megítélés szerint is szebbek vagyunk. Ha ugyanis így lenne, akkor nem történhetne meg, hogy valaki szerint életben mutatósabbak vagyunk, mint azokon a fotókon, amelyeket mi preferálunk saját magunkról. Érdemes hát a mélyére ásni azoknak a pszichológiai folyamatoknak, amelyek miatt olyan gyakran utáljuk a saját fényképeinket.
A legtöbben örömmel osztjuk meg a közösségi médiában a rólunk készült profi fotót, amin ki vagyunk sminkelve, jó a frizuránk, szépen be vagyunk világítva, tehetséges fényképész készítette, és még némi utómunkát is kapott, hogy a lehető legjobban fessünk rajta. Szeretjük magunkat szépnek látni, és ha nem visszük túlzásba az önimádatot, akkor ez megbocsátható hiúság, és még az önbizalmunknak is löketet adhat. Egy kutatás azonban rávilágított arra, hogy nem csak hiúságból szeretjük magunkat minél mutatósabbnak látni, hanem automatikusan vonzóbbnak hisszük magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk – ráadásul nemcsak magunkat, hanem a szeretteinket is.
A 2008-ban végzett kísérletben az alanyoknak saját eredeti arcképüket, illetve annak vonzóbbá vagy kevésbé vonzóvá alakított változatát mutatták, és megkérték őket, válasszák ki a háromféle fotó közül azt, amelyik szerintük a realitást tükrözi. Az alanyok jelentős része a szebbre retusált arcképet választotta ki, és ez az elfogultság a barátok fotóinak kiválasztásánál is érvényesült. Emellett több fotó közül gyorsabban is választották ki azokat, amelyeken a szebbre változtatott portréjuk szerepelt, ami azt mutatja, hogy automatikusan – tehát anélkül, hogy belegondoltak volna – azt hitték reálisnak.
Ha idegenek fotóit mutatták nekik, akkor viszont képesek voltak kiválasztani a valóságnak megfelelőt. Ez alapján tehát úgy tűnik, nem direkt, puszta hiúságból akarjuk magunkat szebbnek mutatni, hanem valójában is csinosabbnak hisszük magunkat, mint amilyenek vagyunk. Felmerülhet kérdésként, hogy akkor miért nem rémülünk meg minden alkalommal, amikor tükörbe nézünk? Nos, ennek magyarázata az, hogy tükörbe nézve már egy elvárt képre készülünk, amit hajlamosak vagyunk olyannak látni, mint amilyennek szeretnénk. Ehhez többek között az is hozzásegít, hogy a tükörben egyes részletekre koncentrálunk az arcunkon, és nem az egészre, míg egy fotót nézve már feltűnnek az egyéb – adott esetben nem előnyös részletek is –, illetve egységében, és egyfajta kívülálló szemszögéből szemléljük magunkat.
Ez az elvárás egyébként akkor is tetten érhető, amikor az általunk jól ismert emberek arcán nem vesszük észre a változásokat – még akár a legszembetűnőbbet sem, mint egy új frizura vagy bajusz, szakáll növesztése. Ezekben az esetekben van ugyanis egy elvárásunk, az általunk látott képet pedig annak igyekszünk megfeleltetni – és valószínűleg ismerősök arcán is könnyebben észrevesszük a változásokat, ha fotón nézzük őket.
Nem csak azért utáljuk gyakran a rólunk készült fotókat, mert objektíven előnytelenebben mutatunk rajtuk, hanem azért is, mert a fotón látott arc sokkal kevésbé megszokott számunkra, mint amit a tükörben látunk. Az ugyanis egy fordított kép – tehát olyasmi, amit csak mi magunk ismerünk igazán. Mindenki más „fordítva” lát minket, és a fotókon is ilyen – magunk számára – fordított arccal jelenünk meg.
A pszichológiában puszta kitettségi hatásnak nevezik azt, amikor valamit kizárólag azért preferálunk, mert sokszor látjuk, mert ismerős számunkra. Mivel a saját tükörképünket általában sokkal gyakrabban látjuk, mint a rólunk készült fotókat, egyszerűen az tűnik számunkra szebbnek. Tehát belenézünk a tükörbe, esetleg megigazítunk magunkon ezt-azt, és elégedettek vagyunk a látvánnyal, majd kattan a gép, és amit a fotón viszontlátunk, az egészen más – és sokkal kevésbé találjuk szépnek –, mint amire számítottunk.
Nemcsak azért tetszik kevésbé az arcunk a fotókon, mert nem olyan ismerős, hanem mert nem egyezik azzal a képpel, amelyet az elménkben saját külsőnkről tárolunk – így annak ellenére, hogy felismerjük magunkat a fotón, azt érezzük, hogy a képpel valami nem stimmel. Mintha egy barátunk arcának tükrözött verzióját látnánk. Ilyen helyzetben pedig előnytelenebbnek látjuk a képet, és sokkal inkább észrevesszük a szimmetriabeli eltéréseket is, amelyeket agyunk a tükörkép esetében könnyebben korrigál.
Természetesen nem csak pszichológiai okai vannak annak, ha kiborulunk egy-egy fotónkon. A szelfikkel eleve az a probléma, hogy túl közel van hozzánk a lencse, így gyakran előnytelennek mutatja az arcunkat: általában például aránytalanul felnagyítja az orrot vagy a homlokot (hacsak nem használunk szelfibotot minden alkalommal, amikor portrét készítünk magunkról). A mások által lőtt fotók pedig általában amatőrök, rossz megvilágítással, nem ideális szögben készítve. Emellett általában csoportképekről van szó, ahol nem kizárólag arra koncentrálnak, hogy mi egyedül jól mutassunk, hanem arra, hogy mindenki mosolyogjon, mindenkinek nyitva legyen a szeme és a többi.
A fénykép ráadásul kétdimenziós, míg a valóságban 3D-ben, mozgás közben látják az arcunkat a velünk kapcsolatba kerülők. Szóval ne zaklassuk fel magunkat túlságosan, ha olykor szembe jön egy-egy rémes fotó rólunk, mert nagy valószínűséggel nem úgy nézünk ki a valóságban, mint azon. A törlés előtt azonban mindig gondolkodjunk el, hogy megéri-e örökre megszabadulni egy emléktől. Ráadásul olyan emléktől, amire pillantva húsz év múlva az első dolog, ami eszünkbe jut majd: „jó ég, milyen fiatal voltam itt!”
hirdetés
