hirdetés
Ahogy a címe is mutatja, a két festő ugyanazt a történetet jelenítette meg merőben eltérő alkotói eszközökkel, mégis nagyon hasonló alapállásból. Fajgerné Dudás Andrea és Horváth Lóczi Judit mindketten művészek, akiknek egész életét átszövi az alkotás, ugyanakkor mindketten anyák is – a kétféle szerepet pedig nem olyan könnyű párhuzamosan működtetni a mindennapokban, mint ahogyan azt a társadalom olykor láttatni igyekszik. A The Space Contemporary Art Gallery and Managementben március 24-ig látogatható kiállítás hét téma köré szerveződik, amelyek mindegyike a művész anyák sajátos létét járja körül, egyedisége pedig többek között abban is megmutatkozik, hogy Andrea és Judit az alkotás során nem látták egymás festményeit, de még a tárlat rendezését is teljes egészében Szabó Noémi kurátorra bízták, így ők maguk is a megnyitón szembesültek először a kiállítás teljes anyagával. Ahogy Judit fogalmaz, a Similar Stories nem az a fajta élmény, amelyet fél óra alatt letudhatunk: az alkotások akkor hatnak igazán, ha elmélyedünk a témában, megengedjük, hogy felszínre hozza saját anyaságunkkal kapcsolatos érzéseinket, még akár olyasmiket is, amik tabunak számítanak a társadalomban, vagy amiket még magunk előtt sem szívesen ismerünk el. Az alkotókkal a koncepcióról és saját alkotói és anyai identitásukhoz fűződő viszonyukról beszélgettünk.
Andrea: Judittal évek óta ismerjük egymást a művészeti közegből, vonzódtunk egymás művészetéhez, mert hasonló témákban gondolkozunk. Bennem korábban is felmerült már egy közös kiállítás gondolata, aztán találkoztunk, beszélgettünk, és megfogalmazódott bennünk az ötlet, hogy a művészet és anyaság témáját közösen dolgozzuk fel.
Judit: Nagyon sokan furcsállják a párosunkat, az eltérő stílus miatt. Én fontosabbnak látom, hogy mi az alkotó kiindulópontja, miről szeretne beszélni, mi az, ami megfogja. Az, hogy milyen kifejezőeszközöket használ, ehhez képest mellékes.
Andrea: Először meghatároztuk a hét témát, amelyet fontosnak éreztünk ebben a kontextusban kibeszélni (Állandó lelkiismeret-furdalás, Semmi se számít igazán, Kimerültség, öreg barátom! Gyere és ölelj meg!, Az anyai együttérzés hiánya, Ha én fiú lennék…, Szellemi terhelés, túlburjánzó agy vagy szétforgácsolódás, A magánszféra elvesztése), aztán megállapodtunk, hogy minimális egyeztetés mellett teljesen titokban dolgozunk az utolsó pillanatig. Ehhez persze kellett egy olyan profi kurátor, mint Szabó Noémi, aki mindkettőnkkel rendszeresen találkozott, látta a készülő alkotásokat, de mégsem befolyásolt minket. Harmadik alkotótársként volt jelen.
Judit: Ráadásul Noéminek is két kicsi gyereke van, ezért a téma miatt is ő teljesen bevonódott a folyamatba.
Andrea: Judit nevében nem tudok beszélni, én hangsúlyosan feminista nézőpontot veszek fel alkotás közben. De nem ez volt feltétlen a közös pont, ami miatt együttműködtünk.
Judit: Nem vagyok harcos feminista, de azokért a dolgokért kiállok, amelyeket igazságtalanságnak tartok. Maximálisan hiszek az egyenlőségben az élet minden területén, a szüleim is ilyen értékek mentén neveltek. Jó lenne egy olyan világban élni, ahol a művészetem által mérettetek meg, és csak az számít, amit produkálok. Sajnos azonban nőnemű művészként egy férfiak által uralt művészeti struktúrában gyakran nehezebb dolgom van.
Andrea: Pedig ezek a művészvilágban is jelen lévő problémák, sőt! Már az egyetemen is sokat halljuk a tanárainktól, hogy nem mindegy, mikor megyünk el szülni, mert azzal megtörik a karrierünk íve, ami művészként akár behozhatatlan hátrány is lehet. 2010-ben mentem férjhez, és már akkor tudtam, hogy egyszer majd szeretnék gyereket. Magyar képzőművésznőket kérdeztem meg, hogy szerintük mikor érdemes szülni. Sokféle modell van erre – például az, hogy valaki még az egyetem alatt vállal gyereket, és akkor később beindíthatja a karrierjét, vagy éppen akkor, amikor a csúcson van, és kvázi előre dolgozik, hogy ne essen ki a körforgásból, de mindkettőnek vannak buktatói. Mondhatnék olyan triviális problémákat is, minthogy az olajfestékben sok a káros anyag, ezért terhesen nem ajánlott azzal dolgozni. Igazából most sem tudom a választ arra, hogy egy képzőművésznek mikor ideális szülnie, de jó lenne, ha legalább arról lehetne beszélgetni, hogy ez egy létező dilemma, és hogyan lehetne rajta változtatni.
Judit: Nagyon rossz sztereotípia, hogy egy nőnemű képzőművész, mondjuk, csak „festeget”, amit bármikor abba lehet hagyni évekre, aztán újrakezdeni. Ez nem így van. Folyamatosan alkotni kell, új műveket bemutatni ahhoz, hogy az ember a felszínen maradjon. Nekem is borzasztó sok munkával és odafigyeléssel jár az, hogy egyszerre lehessek aktív alkotó és anya. Még egy átlagos hét is nagyon munkás – nálam nincs olyan, hogy csak úgy beülök egy kávéra a barátaimmal, a kiállítások előtt pedig még nagyobb a hajtás, sokszor dolgozom éjszaka. Persze, ahhoz, hogy ezt megoldjam, kell egy támogató környezet is. Andreával szerencsénk van ilyen szempontból. Ettől függetlenül, ha egész hétvégén dolgozom, és a férjem van a gyerekekkel, érzem a lelkiismeret-furdalást.
Andrea: Egy képzőművész pályaívében nagyon fontosak a külföldi ösztöndíjak, illetve az úgynevezett rezidens programok. Engem pont meghívtak egyre, ami óriási megtiszteltetés, és a karrierem szempontjából is sokat számít, de ennek az az ára, hogy az egyik gyerekemet három hónapra itt kellene hagynom, és nem tudom, ezt bevállalom-e.
Andrea: Erről szól többek között a „Ha én fiú lennék…” témánk. Az ehhez készült alkotásokban elgondolkodtunk, hogy milyen életünk lenne férfi művészként. Az én koncepcióm többek között az, hogy állnék a végtelen térben, rengeteg időm lenne, és mellényben lennék, mert egy férfinak nincs szüksége táskára, csak néhány zsebre. Azt pedig végképp nem tudom, hogy egyáltalán felmerülne-e bennem, hogy a szülőséget és a hivatásomat hogyan egyeztetem össze.
Andrea: Folyamatosan! Még véletlenül sem volt könnyített helyzetünk. A gyerekek rengeteget betegeskedtek, és egyéb más kihívással is szembe kellett néznünk. Nagyon sokat segített ugyanakkor, hogy Judittal és Noémivel mindhárman ebben a cipőben jártunk, tudtuk egymást lelkileg támogatni.
Judit: Volt egy pont, amikor azon poénkodtunk, hogy a kiállításon üres vásznakat akasztunk a falra, és egy fecnire ráírjuk, hogy amikor ez a kép készült volna, akkor mindkét gyerek beteg volt. Ennek is nagyon mély jelentése van, és jól mutatja azokat a lelki folyamatokat, amelyeken mindhárman keresztül mentünk. Mégis, volt bennünk egy olyan erős akarat is, hogy nem engedhetjük el ezt a témát, hogy mindennek ellenére is alkotni szeretnénk, és hogy tulajdonképpen éppen ez az a küzdelem, amiről az egész kiállítás szól.
Andrea: Sokáig gondolkodtam az üres vászon koncepción, mert abban meg benne van, hogy alkotó anyaként mindig túl kell teljesítenünk, produktumot kell letennünk az asztalra. De mi van akkor, ha ez egyszerűen az adott körülmények között nem megy? Egy ilyen kiállítás segítene annak az elfogadásában, hogy bizonyos helyzetekben nem tudunk teljesíteni, mert kimerültünk. Hogy ez se legyen tabu többé.
Judit: Ez óriási probléma. Egy frissen szült anya azt hiheti, hogy vele van a baj, megijed a saját gondolataitól, mert azt látja, hogy rajta kívül minden anyuka kisimult és boldog, és attól tart, hogy mindenki sokkal jobb szülő, mint ő. Pedig valójában egy anyának a gyerekszülés az egész életét megváltoztatja, elveszíti régi önmagát, egy új ént kell megtalálnia, és ez az egyik legnagyobb feladatunk egész életünkben. Mégis úgy kezeljük társadalmi szinten, mint egy hétköznapi semmiséget. De ha egy nő azt érzi, hogy nincs egyedül a gondolataival, érzéseivel, nehézségeivel, már az is nagyon sokat segít.
Judit: Teljesen csöndben voltunk pár percig, az alkotások hatása alá kerültünk. Az erős téma miatt nagy energiák mozognak a kiállítótérben és ez ránk is hatással volt. Olyan érdekes, hogy nagyon váratlan párhuzamokat fedeztünk fel egymás képeiben a forma, szín, érzésvilág tekintetében – a közös energiák tehát végig ott munkáltak a háttérben még úgy is, hogy titokban alkottunk.
Andrea: Én döbbenten álltam ott. A hatás egyébként a rendezésnek is köszönhető, mert olykor nem is feltétlenül ugyanabban a témában, de az alkotások között folyamatos párbeszéd zajlott. Félelmetesen izgalmas hasonlóságokat fedeztünk fel a képeink között. Valahogyan a tudattalan kapcsolódást is bebizonyítottuk ezzel. Hiszen hiába ismerjük egymás festészetét, nem tudhattuk előre, hogy például melyik színhez fog nyúlni a másik, és mégis rendre megtörtént, hogy ösztönösen ugyanazt a színt, motívumot, szimbólumot használtuk. Ez is a kifejezi azt, hogy ugyanabban a hajóban evezünk mindannyian.
Szabó Noémi kurátor, Fajgerné Dudás Andra , Horváth Lóczi Judit, Bérczi Linda galerista
Judit: Nekem az állandó lelkiismeret-furdalás. A két legnagyobb festmény foglalkozik a témával, és az erőteljes, vibráló színek miatt szinte fejfájást kap a néző – ezzel azt a hatást érjük el, hogy átérezzék, amikor az ember nem tudja a lelkifurdalást kiiktatni, normalizálni, amikor csak ez lüktet a fejében.
Andrea: Nekem Az anyai együttérzés hiánya a kedvencem. Számomra nagyon tragikus, amikor azok a nők, akik maguk is keresztülmentek a nehézségeken, elfojtják a saját emlékeiket, és nem empatizálnak azzal, aki éppen szenved anyaként. Ha anyaként egymás között vagyunk, támogatásra vágyunk, de ehelyett gyakran éles kritikát kapunk. Sokan még a saját anyjuktól is. Jó lenne, ha ez változna.
Fotók: Kiss Zsófia Flóra, csoportkép: Pavel Bogolepov
Ha tetszett a cikk, olvasd el a Kránicz Dorottyával készült interjúnkat is!
hirdetés
