hirdetés
Független előadóként, táncművészként és koreográfusként több mint tíz éve van jelen a táncművészetben. Koreográfiáival folyamatos párbeszédet generál olyan aktuális társadalmi témákról, amelyek rámutatnak, hogy a hasonlóságok megférnek a különbözőségeink mellett. Progresszív előadásaival számos rangos, nemzetközi fesztiválon megfordult, 2018-ban alkotótársával, Grecsó Zoltánnal elnyerték a Tánc Fesztiválja fődíját #Orfeusz#Eurüdiké című produkciójukkal, amelynek jelenleg a filmfeldolgozását készítik Dömölky Dániel rendezővel. Simkó Beatrix táncművésszel és koreográfussal beszélgettünk.
A tánc kicsi korom óta az életem része. Persze akkor még csak hobbiként és folyamatos mozgásigényként volt jelen, aztán a 90-es évektől olyan izgalmas közösségekbe kerültem, amelyekben a tánccal tudtam foglalkozni – gyakran összművészetként, más művészeti ágakkal összekapcsolva, különböző korosztályokkal.
Akik tánccal foglalkoznak, azok jellemzően tánciskolába vagy művészeti szakiskolába járnak, de a gimnázium megkezdésekor ez nem merült fel bennem, mert nagyon érdekelt a nyelv. Ennek kapcsán viszont kinyíltak előttem a lehetőségek. Elkezdtem utazni, a saját orrom után menve találtam ki, hogyan foglalkozhatnék a tánccal. Különböző workshopokra és kurzusokra jártam külföldön is. A MOME alatt aztán folytatódott ez a műfaji sokszínűség abból a szempontból, hogy különböző hátterű és különböző médiumokkal dolgozó emberekkel működhettem együtt a feladatokon keresztül. Kerestem azt a közeget, amelyben sokszínű dialógus folyik a művészeti ágakról, és nem a tánc az egyetlen médium.
Később elvégeztem Hamburgban egy mesterképzést, de ebbe már sokkal érettebb fejjel vágtam bele. Nem húsz-, hanem harmincévesen foglalkozni ezzel teljesen más reflexiót és világlátást jelentett. Abban az életszakaszomban nagyon érdekelt, hogy a világban hogyan látják az előadóművészetet, milyen diskurzus zajlik erről.
A tanulmányaimon keresztül újabb elméleti területek nyíltak meg előttem az előadóművészet vonatkozásban: az antropológiától kezdve a gender kérdéseken keresztül a kultúrpolitikai kérdéskörig. Nagyon sok diskurzus folyt arról, hogy művészként mennyi mindent szívunk fel a környezetünkből, és ezeket utána hogyan fordítjuk le, hogyan jelenítjük meg az előadásokban. Német kontextusban nagyon fontos a társadalmi reflexió, amiben a tágan vett előadóművészetnek kulcsfontosságú szerepe van, és benne nagyon sok műfaj kapcsolódhat egymáshoz. Fontos a progresszivitás, az újító és kritikus szemlélet.
A korosztályomban sok alkotó van, aki nagyon érzékeny a társadalmi témákra és fontosnak tartja azokat az előadásokban megfogalmazni. A kortárs előadóművészet nézőközönsége viszont még mindig egy nagyon szűk réteg. A kortárs tánc a közönség nagyobb százalékának még mindig egy kódolhatatlan dolog. Többszöri próbálkozással és nyitott hozzáállással szerintem nézőként jól rá lehet hangolódni a kortárs előadások világára, és nagyon sokat lehet kapni tőlük.
Mi azt közvetítjük, hogy a tánc az esztétikumon túl képes olyan dolgokat is kifejezni, ami rámutat arra, hogy hol vagyunk, kik vagyunk, kikkel vagyunk kapcsolatban, mi az adott koordinátarendszerünk a közösségeinken belül vagy a társadalmi helyzetünkben.
Nem vonom ki teljesen az esztétikumot, de merek beemelni olyan dolgokat – például a hétköznapi helyzetekből táplálkozó mozgásformákat –, amelyek szembe mennek a kiművelt test szépségének előtérbe helyezésével. Egy szokatlan mozgásforma vagy mozgásvilág beemelésének gyakran az a célja, hogy olyan témát vessen fel, amit klasszikus mozgásformákkal nem tudnék kifejezni. Számomra ez azt jelenti, hogy a tánc nemcsak szép, kiművelt és plasztikus tud lenni, hanem csúnya, banális vagy akár oda nem illő, de abban a kontextusban, amiben ez megjelenik, értelmet nyer. Jellemző rám, hogy amikor előadást készítek, a próbafolyamat alatt figyelek rá, hogy legyen egy saját nyelvezete a darabnak. Ez a nyelvezet pedig csak az adott témához, adott emberekhez és adott látványhoz kapcsolódik.
Ehhez idő kellett. Ez egy alkotói folyamat volt nálam: először jött a tánc, a táncművészet, aztán az egyéni önkifejezés, az, hogy a saját testemen keresztül mit tudok kommunikálni, és amióta koreografálok is, azóta egyre analitikusabban foglalkozom ezzel. Ami még érdekes számomra, hogy a táncra voltaképpen egy fordítói folyamatként is tekintek. Amikor próbálom elmondani az előadóknak, hogy mi az elképzelésem, akkor is a gondolataimat szeretném nekik lefordítani. Jellemzően felerészt nemzetközi környezetben alkotok, sokszor nem az anyanyelvemen dolgozom, ezért a fordítás ilyenkor egy többlépcsős folyamat: fordítás a nyelvek között, az emberek között, a műfajok között. Folyamatosan egy fordítói szerepkörben vagyok.
Ez az előadás öt éve született, és egy barátságból, a hasonló testi adottságokból és a közös fizikális és előadói érdeklődésből jött létre. Az észlelt hasonlóságainkkal és különbözőségeinkkel a téma is elkezdett duzzadni. Nem lehetett nem tematizálni a nyelvi sokszínűség és az értés, nem értés helyzetét. Két furcsa, izolált nyelvről beszélünk, amelyek vélhetően rokonnyelvek is. Ez a téma jól meg tudott szólalni az európai kultúrkörnyezetben. Sok helyre jutottunk el vele, és sok visszajelzést kaptunk, hogy mennyire érdekes ez a téma. Rátapintottunk valamire, amiről az embereknek van véleménye és amit mítoszok lengenek körül.
Mindig valamilyen személyes élményből indulok ki, valamiből, ami bennem motoszkál, és érzelmileg megmozgat. Először magamban szoktam értelmezni, hogy ezek miért váltanak ki belőlem bizonyos érzéseket, és ezeket hogyan lehetne mozgásra lefordítani. Általában az ellentétek, az egymástól nagyon távol álló dolgok feszültsége foglalkoztat: a feszültségpontok párkapcsolati vagy baráti helyzetekben, közösségen belül, különböző közösségek, korosztályok vagy identitások között.
Érdekel, hogy az egymástól legtávolabb eső dolgok hogyan találkoznak egymással, milyen hasonlóságok vannak közöttük, és ezeket hogyan lehet megfogni.
Amikor az előadás készült, az a téma nagyon foglalkoztatott. Biztosan visszatérek majd még hozzá, ahogyan én is változom.
Személyes érintettség. Elég jól kommunikálok más generációkkal, előttem mindig leomlottak az korosztálybeli különbségek. Számomra nem korfüggő, hogy mit osztok meg valakivel, vagy hogy milyen az együttlétünk minősége. A másik inspirációs forrásom, a különböző korú testek megjelenése és egymással való kapcsolata színpadi helyzetben. Ez táncszínpadon nem annyira gyakori.
A független előadóművészet rendszerében nagyon nehéz színpadon maradni harminc vége felé, negyven fölött. Nagyon kiszámíthatatlan, hogy ki az, aki nem csak fiatalokkal dolgozik, akinek a témájába beleillik ez a korosztály, és végül kit hív meg az előadásába az idősek közül, ha úgy dönt, hogy velük is dolgozik. Így azoknak van könnyebb dolga, akik olyan társulatoknál dolgoznak, amelyek többgenerációs előadókat foglalkoztatnak, így számukra ott van egy állandóság és egy hosszabb karrierív.
De a független előadóművészetben fiatalként is nehéz dolgunk van, az idősebb táncművészek helyzete egy eleve nagyon küzdelmes érába érkezik meg. Egy ezek közül a nehézségek közül például a láthatóság kérdésköre, amivel folyamatosan szembesülünk. Ha nem látható a munkánk, akkor nem jut el a nézőkhöz. Független előadóként szűk a mozgásterünk, kevés a budapesti játszóhely, a vidékiek pedig nincsenek megfelelően integrálva. Nincs egy jól működő hálózat, ami garantálná, hogy Budapesten többet lehessünk jelen, vagy hogy ami Budapesten megjelenik, el tudjon jutni vidékre. Ez jelenleg nagyon küzdelmes, de próbálkozunk.
Szerintem mindegyik igaz. Szeretem, ha a kérdésfeltevés ott marad az előadásban, de nyilván állítok is. Azzal, hogy az előadásnak van egy dramaturgiai íve, hogy valahonnan valahova eljut a téma, azzal állást foglalok. Nem marad egy teljes bizonytalanságfelhő, de azért ez egy olyan műfaj, amiben nagyon nagy tér marad az asszociációknak. Egy előre megírt színházi darab más, mint egy táncelőadás, aminek nincsen szövegkönyve, nincsenek szavakra lefordítható jelenetei, és ezért nehéz azt mondani, hogy a kérdések meg lettek válaszolva, mert sokkal inkább benyomásokon keresztül hat a nézőre.
Számomra az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy megtaláljam az alkotói és anyai identitásom közötti egyensúlyt. Attól kezdve, hogy anyává váltam, napról napra újra kell ezt értelmeznem, el kell helyeznem magamat ebben a képletben. Azelőtt én voltam a központja saját magamnak és a testemnek, de ebben az új, megváltozott helyzetben keresem azt az egyensúlyt, amelyben a gyermek szeretet és jelenlét igényét maximálisan kielégítsem, és maradjon idő és energia az alkotói vágyak teljesítésére és a kibontakozásra. Ebben egy rendkívül támogató baráti és családi háló segít, mindenekelőtt pedig a férjem és alkotótársam is nagyon sokat tesz azért, hogy ez az egyensúly megmaradjon mindkettőnknek.
Egy intenzív próbaidőszakban, – mint pár hónapja Stuttgartban – meg kell találnom, hogy mikor vannak azok a helyzetek, amikor száz százalékban a kislányommal tudok lenni; amikor pedig hosszabb ideig nincsenek művészi projektek, és teljes mértékben anyuka vagyok, akkor mikor tudok alkotó is lenni. Ennek a megszervezése komoly kihívás szabadúszóként, független alkotóként, de elkerülhetetlen, hiszen ez az én létezési formám, ebben kell helytállni. Úgy érzem, hogy eddig nagyon jól megtaláltuk ennek a működésnek a járható útjait. Mióta megszületett a kislányom, aki A kredenc a pincében maradt című előadás premierjén még a hasamban volt, azóta két előadást koreografáltam.
Idén eddig csak külföldön voltak előadásaim. Legutóbb Stuttgartban koreografáltam a Junges Ensbele Stuttgart számára egy ifjúsági táncelőadást, amely a következő évadban is látható lesz. Jelenleg az #Orfeusz#Eurüdiké című, hét éve debütált előadásunk táncfilm adaptációja készül, amit Dömölky Dániel, a férjem rendez. Ősszel szeretnénk megrendezni itthon a premierjét, és bízunk benne, hogy az előadást is újra műsorra tudjuk tűzni.
hirdetés
