Tünde évtizedek óta sikeres színésznő. Dolgozott Olaszországban, majd Dániában, itthon a nagyközönség leginkább Pintér Béla darabjaiból ismerhette meg. És miközben dolgozott, élt, gyereket vállalt, őrzött egy nagy titkot. Olyasmit, ami számára is csak huszonéves korában vált bizonyossá, egy banális, szívszorító beszélgetés során, amiről még ezt követően sem tudott évtizedekig nyilvánosan beszélni : örökbe fogadták. Aztán négy éve egy interjú felkérésnek eleget téve elhatározta: itt az idő, hogy nyilvánosan is elmesélje a történetét. Idén tavasszal pedig egy monodrámában színpadra is vitte azt a Jurányiban. Fantasztikus alkotótársakat talált Szenteczki Zita rendező és Gergye Krisztián koreográfus személyében, akikkel – Zsigó Anna dramaturg és Zombola Péter zeneszerző közreműködésével – alig több mint egy hónap alatt készültek el a Született: Wágner Emese monodrámával. Szalontay Tündével a darabról és annak keletkezéstörténetéről beszélgettünk.
Az előadás kezdete előtt te már ott ülsz egy menyasszonyi ruhában a színpad egyik sarkában, és figyeled, ahogy a nézők elfoglalják a helyüket a teremben. Nagyon érdekes volt ez a szemlélődő, de nem zavarba ejtő attitűd, amivel jelen vagy. Aztán amikor véget ért az előadás, kint álltál a Jurányi első emeleti folyosóján, és a nézők közül sorban mentek oda hozzád beszélgetni egy kicsit. Végig nagyon érződik, hogy intenzív a kapcsolatod a közönséggel.
Érdekes, hogy te menyasszonyi ruhának látod a jelmezem, mert ezt nem határoztuk meg ilyen konkrétan. A cél inkább egy légies, áttetsző alak megjelenítése volt. De lehet akár menyasszony is, vagy éppenséggel a halál menyasszonya. Nagyon erőteljes inspiráció volt számomra Francesca Woodman alkotásainak hangulata. Az ő fotóinak a világa egy az egyben kifejezi a belső megélésemet a múltammal kapcsolatban. A fekete-fehér színek, az elveszett lányok a térben, az elmosódott, áttetsző alakok. Örülök nagyon, hogy nem találtad kellemetlennek, ahogy figyelem az embereket! Keveset játszottam ezt a darabot, még bizonytalan vagyok abban, átjön-e a nézőknek az, amit mondani szeretnénk. Ezért is fontos, hogy kapjak pozitív megerősítéseket, miután lejövök a színpadról. Színészként sem voltam még ilyen helyzetben. Ráadásul nemcsak teljesen egyedül vagyok, hanem a saját történetemet mondom el. Ez többszörös kihívás. Szeretném, ha behúzná a nézőket az előadás, ha olyanok számára is adna valamit, akiket egyáltalán nem érint a téma.
Hiszen nemcsak az én személyes élményeimről szól a darab, hanem szorongásról, idegenség-érzetről, a titkok láncolatáról, az abból kialakuló traumákról.
Egyszer leírtam valahová, hogy: „Talán azért történt meg mindez velem, hogy erről be tudjak számolni nektek.” Csodálatos dolog, hogy ehhez van egy olyan eszközöm, mint a színház.
A darabban nagyon drámai módon jelenik meg a pillanat, amikor kiderül számodra az igazság. A valóságban ez hogyan történt?
Mindig éreztem, hogy valami nem stimmel, de mivel erről a családban nem beszéltünk, ezért nem tudtam megfogalmazni, hogy mi furcsa az életemben. Többek között az okozta a feszültséget, hogy a szüleim és a rokonok tudták, hogy örökbe fogadott vagyok, csak én nem. Persze voltak pillanatok, amikor kiderülhetett volna, de apám olyankor mindig biztosított róla, hogy az édes gyerekük vagyok, én pedig neki szerettem volna hinni. Aztán amikor huszonévesen Dániában dolgoztam, olvastam egy könyvben az elhagyott csecsemőkről. Arról, hogy eleinte vigasztalhatatlanul sírnak, aztán „már azt is elfelejtik, amire vágytak”. Akkor belém hasított a felismerés, hogy ez rólam szól, és sok mindent megmagyaráz, amit addig az életemben tapasztaltam.
A szülőanyám háromnapos koromban hagyott a kórházban, és csak hathónaposan fogadtak örökbe. Ez a korai időszak nagyon meghatározó. Ha akkor azt az üzenetet kapjuk, hogy „elhagyott az anyád, nem kellesz senkinek, nem tudni, fog-e valaki valaha szeretni, leszel-e valakinek az egyetlene”, az olyan mértékű felfoghatatlan fájdalmat okoz, amit ép lélekkel nem bírnánk el. Tehát éltem az életemet, színészkedtem, utaztam. Közben meg olyan voltam, mint egy áttetsző alak, akiben belül egy síró kisbaba van, amelyik folyton áttűnik. A kívülállók csak azt veszik észre, hogy olyan furcsa ez a nő. Ebben a helyzetben az a nehéz, hogy egy csecsemőt mindig karba vehetsz, és megnyugtathatsz, de egy felnőtt nőt már nem.
Dániában tehát elhatároztam, hogy a végére járok a dolognak. Hazajöttem, és úgy alakult, hogy végül apám akkori feleségének mertem csak konkrétan feltenni a kérdést, hogy örökbe fogadott vagyok-e. Ő teljesen érzelemmentesen azt válaszolta, hogy: igen. Mintha csak azt kérdezte volna, kérsz még egy kis cukrot?
Ám ezt követően közel három évtizedig nem beszéltél a traumádról.
Amikor megtudtam a származásomról az igazat, az első pillanatban azt éreztem, hogy hirtelen összeáll a kép és megértek mindent magammal kapcsolatban. A következő pillanatban viszont teljesen szét is estem. Hosszú évek terápiás munkája kellett a feldolgozásához, ami, mondhatjuk, élethosszig tartó folyamat.
Még mindig nehezen mondom ki, hogy örökbe fogadott vagyok, szégyen, stigmatizáltság tapad hozzá. Ezért is tartom ma már fontosnak, hogy beszéljek erről, mert úgy látom, még mindig több szó esik az örökbe fogadó szülőkről, mint az örökbe fogadott gyerekekről.
Szóval, miután megtudtam, tulajdonképpen elkezdtem két párhuzamos életet élni. Az egyikben színészként dolgoztam, kurzusokra jártam, a másikban pedig hosszú, komoly terápiás munka során újra kellett építeni a személyiségemet. Emellett, mivel a szüleim nem tudták magukban feldolgozni azt, hogy évtizedekig nem mondták el nekem az igazat, sokáig úgy éreztem, nekem továbbra is meg kell őriznem a családi titkot, hogy ne leplezzem le őket.
Végül néhány évvel ezelőtt elhívtak a Magvető Café egyik előadássorozatába, ahol olyan dolgokról beszéltek a meghívottak, amit még soha nem meséltek el nyilvánosan. Ekkor értem el az életemben addig a pontig, hogy fel kellett tennem magamnak a kérdést: miről is mesélhetnék, ha nem erről? Számomra ez nagyon nagy dolog volt, mert a tény, hogy örökbe fogadott vagyok, nem tartozott az identitásomhoz, meg kellett szelídítenem, és ez a beszélgetés fontos lépés volt afelé.
Mit gondolsz, ez a korai csecsemőkori trauma és a súlyos titokkal terhelt légkörben töltött gyerekkor meghatározta azt, hogy színész lettél?
Mivel a szüleim tudták, hogy örökbe fogadott vagyok, de úgy tettek, mintha nem az lennék, ironikus módon tulajdonképpen folyamatosan színházat játszottak körülöttem. Csak sejtéseim lehetnek arról, mi terelt a pálya felé, de az igaz, hogy a színpadon védett keretek között az érzelmek felszabadultak, kitörtek, mindenféle hőfokon meg lehetett őket élni. Az is nagyon érdekes, hogy az elején a mozgásszínház vonzott inkább, ahol szavak nélkül lehet történetekről, érzésekről mesélni. A traumám pedig az úgynevezett preverbális, azaz a beszéd előtti szinten keletkezett. Szóval a színház nagyon gyógyító volt számomra, tulajdonképpen egy család, amit ösztönösen kerestem magamnak.
Végül hogyan jött létre a Született: Wágner Emese előadás?
A már említett interjú nagyon jó élmény volt számomra és a hallgatóságot is nagyon megérintette. Volt benne humor, fájdalmasabb részek is. Onnantól kezdve pedig benne volt a levegőben, hogy erről egyszer színházi keretek között is mesélnem kellene. Végül egy pályázaton nyertem a szinopszissal, de sokáig még nem tudtam, ki rendezhetné meg a darabot. Mindenképpen női alkotót szerettem volna, mert úgy éreztem, egy férfi számára kevésbé érdekes ez a téma. Ekkor jutott eszembe Szenteczki Zita, akit csak futólag ismertem, és mindössze azt a már említett hétperces interjút és az egyoldalas szinopszist tudtam neki megmutatni – ő pedig ezek alapján döntött úgy, hogy vállalja a rendezést. Gergye Krisztiánnal (a darab koreográfusa – a szerk.) már dolgoztam együtt, szerencsére ő is egyből igent mondott.
Az egész olyan sorsszerűen alakult, bár rengeteg ismeretlen volt az egyenletben, mégis, remekül működtünk együtt. Zita és Krisztián nem akartak semmit rám erőltetni, érzékenyen figyeltek, tereltek, hagyták, hogy az általam hozott anyagból dolgozzunk. Végül egy hónap alatt hoztuk össze a darabot. Az mindig is cél volt, hogy ne egy klasszikus, „mesélő” színház legyen, de az nagyon sokat alakult a próbafolyamat során, hogy milyen zenei betéteket, vendégszöveget használunk, illetve, hogy mit veszünk át a való életből. Nagyon sok anyagot vittem: saját terápiás üléseimről, olvasmányokból, filmekből – de fontos volt, hogy ne egy az egyben meséljem el a történetet. Viszont, pont mivel nem klasszikus színdarabról van szó, az is kellett, hogy valami összetartsa az előadást. Ez lett végül egy valós beszélgetésen alapuló szöveg, amely egy erős keretet ad a történetnek, és ami az utolsó pillanatban, szinte véletlenül jutott eszembe.
Fotó: Gordon Eszter
A Született: Wágner Emese legközelebb január 13-án látható a Jurányiban.
