hirdetés
Szepesi Gábor, a Michelin-ajánlott Avalon Ristorante szakácsa olyan kalandra vállalkozott, aminek a megvalósulásáról azelőtt csak álmodni mert. Egy hónapra maga mögött hagyta a konyhát, és a nyakába vette azt a több mint nyolcszáz kilométeres zarándokutat, amely mára a lelki megújulás és az önismeret útjává vált. Gábor bejárta az El Caminót, amelyen nemcsak elképesztő tájakkal és határait feszegető kihívásokkal találkozott, de gasztronómiai kalandokra is lelt.
Számomra ez egy kihívás volt, amint – úgy érzem – sikeresen végre is hajtottam.
Abszolút! Igazából a bakancslistám legvégén volt. Bevallom őszintén, a szakmám miatt nem gondoltam, hogy lehetőségem is lesz rá egyszer, hiszen nem egyszerű öt hétre itt hagyni a konyhát. Szerencsére egy jó csapat állt mögöttem, a tulajdonosok, a főnökeim abszolút támogattak, ahogyan a kollégák is, akik átvették a helyemet, amíg nem voltam itthon.
Nagyrészt a fizikai kihívás, a kaland, de benne volt az is, hogy szerettem volna közelebb kerülni önmagamhoz. Alapvetően ez egy vallási zarándokút. Engem a vallási része kevésbé vonzott, de ha valaki rálép erre az útra, bár nem vallásos, lesz köze hozzá. A legkisebb falvakban is minimum két templom áll, ezeket azért megnézi az ember. Ha Pamplónán, Burgoson, Leónon végigsétál, mindenhol gyönyörű épületeket lát. A spanyol építészet lenyűgöző! Az útvonal nagyon okosan van felépítve: minden nagyobb városban az óvároson visz végig, ezért a város mindig a legszebb arcát mutatja.
Fizikailag mindenképpen. Egyébként is hobbim a futás, de hónapokkal előtte próbáltam úgy összerakni az edzéseket, hogy már erre készüljek, és külön edzésekre is jártam. Azt gondolom, fizikailag könnyű rá felkészülni, fejben viszont már más. Fejben próbáltam nem készülni. Nem akartam túlgondolni, szerettem volna egy picit sodródni az árral.
Én a francia útvonalon indultam, ami a Saint-Jean-Pied-de-Portból indul, majd igazából keresztülsétáltam Spanyolország északi részén, végül Santiago de Compostelában volt a végállomásom – mint minden zarándoknak. Nekem ez kereken harminc napba telt. Nagyjából 27 kilométert tettem meg egy nap. A leghosszabb táv 42 kilométer volt, a legrövidebb pedig 13. Ez nyilván függött a terepviszonyoktól. 13 kilométer akkor volt, amikor mindkét talpamon csúnya vízhólyagok jöttek ki. Az a hét kínkeserves volt, csak rövidebb szakaszokat tudtam vállalni. Időben a leghosszabb, amit az úton töltöttem, 8 és fél óra volt, a legrövidebb pedig 2-3 óra. Egyébként ezek nagyon változatos szakaszok.
Fizikailag az első nap a legmegterhelőbb, amikor Franciaországból átsétálunk Spanyolországba. Ebben az a nehéz, hogy a Pireneusokon kell átvágni. Az egy erős szakasz, de annál szebb. Voltak olyan napok, amikor végeláthatatlan egyenes húzódott előttem, és még csak egy bucka sem volt a láthatáron. Mivel én borsodi, bükki gyerek vagyok, azok a szakaszok annyira nem tetszettek. Nekem kellett, hogy legyen az útban kanyar, egy kis emelkedő, az én szívemet ez dobbantja meg.
A francia útvonalnak alapvetően a 70%-a gyönyörű, de a maradék 30%-a, amit nyilván se fotókon, se videókon nem mutatnak, kevésbé szép. Ebben a 30%-ban sokszor mentem forgalmas autóutak mellett, nem túl szép területeken, de ezek a szakaszok is hozzátartoznak az élményhez. A 70%-a viszont abszolút azt adja, amit fejben vár az ember.
A monoton szakaszok nem estek jól, de volt egy kis játékom, amivel túl tudtam lendülni rajtuk. Az El Camino nem egy verseny. Nem volt célom, hogy időre teljesítsem; ha szépet láttam, megálltam. Az unalmas szakaszokon viszont az hajtott, hogy megpróbáltam minél gyorsabban haladni, saját magammal versenyezni. Megnéztem, meg tudok-e tenni egy kilométert kevesebb mint tíz perc alatt, vagy hogy mennyi idő alatt tudom utolérni az előttem haladó zarándokot. Ez a játék lendített túl.
Márpedig lehet! Mivel keresztülszeljük teljes Spanyolországot, nagyon sok régiót érintünk. Ha az utolsó szakaszon az ember beér Galíciába – és egy kicsit képben van a gasztronómiával –, onnan tudja, merre jár, hogy hirtelen kinőnek körülötte a semmiből az úgynevezett pulperíák, amiket magyarra fordítva polipozónak nevezhetünk. A galíciai polip nagyon híres, és nagyon szeretik a spanyolok. Amikor Galíciába érkezel, minden harmadik étterem egy pulpería. A piacokon gázzsámolyokon hatalmas fazekakban főzik a polipot, amiért ötven-száz fős tömegek állnak sorban. Amikor pedig átjutottam a Pireneusokon, és megérkeztem Navarrába – ez Baszkföld –, minden nap sajttortát ettem.
Ha egy másik régióba érsz, ott az adott régió ízei és alapanyagai vesznek körül. Alapvetően az volt a célom az úttal, hogy kiszakadjak a mindennapokból, a munkámból, de ettől függetlenül nem tudtam nem szakmai szemmel nézni ezeket a dolgokat. Az elején igyekeztem ellenállni ennek, de nyilván zsigerből jön, hogy mi az, amit megkóstolok, vagy mit választok egy étlapról.
Eszembe jutott, de nem foglalkoztam vele. Nem akartam olyan tartalmat gondolni az út mögé, aminek a hiánya csalódásként érhetett volna. Persze azt nem mondom, hogy nem néztem utána, milyen éttermek lesznek majd az útvonalon. Ez végül erősen visszacsapott, és mondhatni, egy gasztró kaland kerekedett az útból.
Tőlem mindig azt kérdezik, hogy milyen ételt vittem magammal. Igazából semmit nem vittem magammal. Spanyolországban a gasztronómia egy igen erős vonal, és nagyon jó alapjai vannak. Talán egy zabkeksz volt a csomagomban, amit az első pár napban vettem, de felbontatlanul hoztam haza. Nem volt olyan, hogy éheztem volna. A szállásoknak szinte a 80%-án van lehetőség enni, van konyhájuk. Azt gondolom, hogy a spanyolok nagyon szépen felépítették az útvonalon a szállásokat, az étkezéseket.
Úgynevezett zarándok menüt lehetett venni szinte mindenhol. Ha az aktuális szállásodon valamiért nem volt konyha, métereken belül lehetett találni egy éttermet, ahol tudtál zarándok menüt választani. Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy 12 és 16 euró között volt három fogás, és választani lehetett általában négy előétel vagy leves, négy főétel meg négy desszert közül. Ehhez a legtöbb helyen korlátlan víz járt, esetleg bor, és adtak hozzá egy kosár kenyeret. Ráadásul a zarándok menüt úgy rakják össze, hogy gondolnak a vegánokra és különféle érzékenységekre is. Nagyon bőséges volt. Többször előfordult, hogy á la cart választottam a menü helyett, olyankor 30-40 euró közötti összeget fizettem, de sem minőségben, sem mennyiségben nem volt annyival jobb az étel, mint a zarándok menü. Azt gondolom, bárki, aki elindul ezen az úton, meg fogja találni a magának való étkezési lehetőséget.
Astorgában volt egy Las Termas nevezetű étterem. 2000-ben nyitottak, és talán 2005 környékétől Michelin Bib Gourmand elismerést kaptak, amit azóta is tartanak, ezt pedig egyetlen fogásukkal érték el. Az étel neve maragato, ami nagyon hasonló a mi vasárnapi húslevesünkhöz. Ők kevesebb zöldséggel készítik el, és tízféle húst használnak hozzá. Főznek még bele burgonyát, csicseriborsót és kelkáposztát. Ami még érdekes, hogy fordított sorrendben eszik, mint mi, tehát ők nem a levessel kezdenek, hanem a hússal, utána hozzák ki a csicseriborsót, a burgonyát, a kelkáposztát, és csak utoljára következik a leves.
Mielőtt elmentem, a fejemben volt, hogy ha majd összejövünk páran, és lesz konyha, akkor én biztosan főzni fogok. De ezt végül sikerült elengednem, nem volt prioritás, hogy főzzek. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy a spanyolok mit főznek. Ellenben nagyon finom szendvicseket készítettem magamnak, de ennél többet nem.
Nekem a spanyolok szemlélete az, ami nagyon tetszik, ezt próbálom beilleszteni a mindennapjaimba. Ők nagyon őszintén főznek: mindig az került elém, ami az étlapon volt. Persze vannak újragondolásaik. Ők az alapanyagok tiszteletében nagyon jók, ebben mi, magyarok vagyunk elmaradva. A legegyszerűbb, a legátlagosabb helyen is jó minőségű alapanyagokból főznek, ez itthon sajnos nem jellemző. Nagy a szakadék köztünk és köztünk, ha az átlagot nézzük. Persze Magyarországon is vannak borzalmasan jó éttermek, csakhogy Spanyolországban az átlag sokkal magasabb minőségű, mint Magyarországon az átlag.
A filozófiát mindenképpen. Jelenleg a téli étlap tervezéses folyik, és biztos vagyok benne, hogy lesz egy-két alapanyag, egy-két gondolat, amit az út inspirált. Azt tudni kell, hogy a spanyol és az olasz konyha nagyon hasonlítanak egymáshoz, mindkettő mediterrán. Megvannak a közös pontok, amik abszolút átfedésben vannak.
Az itthoni mindennapokat elengedni. Nekem olyan volt ez az út, mintha egy másik világba, egy másik dimenzióba csöppentem volna, más törvények közé estem volna be. Ott nekem egyáltalán nem az volt a fejemben, hogy ha kijön a legújabb telefon, akkor azt nekem meg kell vennem. Mikor felébredtem, és elindultam az úton, azon járt az eszem, hogy hány kilométerem van még hátra, hol fogok aludni, mit fogok enni, van-e elég innivalóm. A gondolataim ezekre az alap ösztönökre szorítkoztak. Ez egyébként nagyon tetszett. Azt gondolom, sok emberre ráférne egy ilyen út. Teljesen máshogy fogod utána látni a világot. Én pont egy hónapja fejeztem be az utat, és ez az élmény azóta is hatással van a mindennapjaimra.
Próbálom máshogy látni a világot. Azt gondolom, hogy nem minden az anyagi világ. Az út alatt olyan napi rutinom volt, ami szerint már azelőtt is élhettem volna. Most ezt próbálom újra felállítani. Harminc napon keresztül öt és fél hat között ébredtem fel, összepakoltam a táskámat, elindultam az úton, mentem, ameddig mentem, ha elértem a szállást, átvettem, megvetettem az ágyamat, zuhanyoztam, utána ettem egyet. Ha voltak olyan emberek, akikkel azonos hullámhosszra kerültünk, beszélgettünk egyet, ha nem, akkor körbejártama az aktuális városban, faluban. Nagyjából kilenc órakor minden nap lefeküdtem és aludtam.
Most, hogy visszacsöppentem a való világba, úgy érzem, felborult körülöttem a rend. Holott itt is fel tudnám venni az ottani nyugodt ritmust, de itthon sokszor én magam bonyolítom meg az életemet. Ezekből a tapasztalatokból próbálok olyan működő hétköznapokat felépíteni magamnak, amik egy picit nyugodtabb életet hoznak majd nekem.
A Caminón szó szoros és átvitt értelemben is tapasztaltam, hogy ha megvan a célod, sokféle úton el tudsz hozzá jutni. Nem az aszfaltozott, egyenes út az egyetlen megoldás. Vannak kanyargós utak, vannak nehéz, sziklás utak, vannak emelkedők, van, hogy vizes az út, de ha megvan a célod, akkor mindegy, hogy melyik úton indulsz el, meg fogod csinálni.
Én mindig nagyon rosszul éreztem magam, ha ki kellett lépnem a komfortzónámból. A Caminón megtanultam, hogy nem kell kétségbe esnem, ha a komfortzónám kívülre kerülök. Egyszerűen csak az aktuális úton kell tovább haladnom, és nem szabad ragaszkodnom hozzá, hogy visszatérjek a megszokott, aszfaltozott és egyenes útra. Számomra egy léleknyugtató pont volt, amikor ezt felfedeztem magamban. Erre nyilván korábban is rájöhettem volna, de nekem az út kellett ahhoz, hogy felfedezzem ezt az igazságot, és eszerint próbáljam élni az életemet.
hirdetés
