„A sorsod irányítása a te kezedben van” – Interjú Dobó Katával

Sokat árulkodik egy párkapcsolat minőségéről, tartósságról az, hogyan kommunikálnak a benne résztvevő felek egymással. Mennyit beszélgetnek, megosztják-e a másikkal a problémáikat, a vita hevében elragadja-e őket az indulat? Dr. Piczkó Katalin közelmúltban készült felmérése ugyanis rámutatott arra, hogy a párkapcsolati problémák legfőbb indikátora a nem megfelelő kommunikáció. A párbeszéd azonban fejleszthető, ezáltal a kapcsolat minősége is javítható. Ebben segít a pszichiáter és csapata által megalkotott Szeretetkert nevű applikáció. Az alkalmazás népszerűsítésében Dobó Kata is részt vett, akivel többek között kommunikációs csapdákról, a segítségkérés fontosságáról és a színház terapeutikus jellegéről beszélgettünk. 

A Szeretetkert applikációt népszerűsítő kisfilmben egy nőt alakítasz, aki egy erdei ösvényen parkol, hogy nyugodt környezetben szentelhess fél órát az alkalmazás használatára, de hirtelen megjelenik egy vadász – Csőre Gábor –, és elzavarja, mondván, tilosban parkol. Mi megy félre a következőekben a két karakter kommunikációjában?

Az, hogy mindegyik fél csak a saját problémájára koncentrál – a vadász arra, hogy nő tilosban parkol, a nő saját magánéleti krízisére –, és nem ér el a másikhoz az, amiről beszélnek. Szerintem nagyon gyakori, hogy nem halljuk meg a másikat. Nem véletlen, hogy Kati ezt a szituációt szerette volna bemutatni a kisfilmben.

A karaktered ahelyett, hogy máshova parkolna, támadásba lendül.

A jelenet elején egy sarokba szorított állatkára hasonlít. A vagdalkozások nem egy kiegyensúlyozott felnőtt, hanem egy sebzett ember állapotából jönnek.

A kisfilm cselekménye a legérdekesebb részt ugrotta át: azt, hogy milyen változás következett be a kommunikációjukban, aminek az eredményeként a két karakter barátságosan fordult egymás felé?

Az ugrás, az, hogy kimaradt a megbékélés lépése, tudatos volt. Nem akartuk megmutatni a megoldást, hogy felkeltsük az emberek érdeklődését, kíváncsiak legyenek arra, hogy hogyan lehet ebben a beszélgetésben mindkét fél egyenlő, hiszen az applikáció éppen ebben segít.

A karaktereink eljutottak az előbbi állapotból az utóbbiba, de ne kergessünk hiú ábrándokat. Nagyon kevés ember létezik, aki azonnal rátalál a megoldásra, aki nem a másikban, hanem magában keresi a hibát, és hajlandó dolgozni ezzel. Mert, ugye, nem én vagyok a hülye, a másik az, aki nem ért meg engem – az emberek többsége ebben van. Az is egy óriási lépés, ha valaki eljut odáig, hogy használni szeretné ezt az applikációt, onnan egyenes út vezet a megoldásig.

Csőre Gábor azt nyilatkozta, hogy sokat tanult a forgatásokon önmagáról. Te vittél haza magaddal valamilyen tanulságot?

Rám a problémák Kati-féle megközelítése sorsfordító hatással volt. Én járok hozzá coach képzésre, ami szakmailag és emberileg is nagy segítségemre van abban, hogy bizonyos kérdésekkel mélyebben foglalkozzam és megértsem őket. Például ma már sok helyzetben tudom alkalmazni a kívülmaradást, hátra tudok lépni és pár lépés távolságból ránézni a saját problémámra. Ha nem is önmarcangoló, de boncolgató típus vagyok, mégis mióta Katival találkoztam, kevesebbet ostorozom magam. Szóval nekem sokat segít a vele való munka, a coach képzés és igen, a kisfilm is segített. Azt a fajta tudást, amit ő az elmúlt harminc évben felhalmozott, hihetetlenül érthető módon tudja minden embertípussal megértetni.

Mennyit segít, ha egy szakember támogat bennünket a problémáink megoldásában! Közben mégis sokan ódzkodnak attól, hogy szakemberhez forduljanak.

Én világéletemben hittem abban, hogy egy külső szemlélő – aki ráadásul egy szakember – egészen más perspektívákat tud behozni, olyanokat, amiknek a mezsgyéjén el tudunk indulni a megoldás felé.

Sokan talán nem szeretnék feltárni a gondjaikat mások előtt, vagy nem a terápiában, hanem magukban hisznek. Ezzel sincsen semmi baj. Ma már annyiféle eszköz van – könyvek, applikációk –, amivel segíthetnek magukon.

Úgy képzelem, a te szakmád is kifejezetten terapeutikus. Te hogy látod? Segítenek a szerepeid által megélt tapasztalatok abban, hogy a fejlődj a magánéletben? 

A szerepeim és én oda-vissza hatunk egymásra. A színészet abszolút terapeutikus hatású! A színpadon kijátszhatjuk azokat a karakterelemeinket, amiket nem feltétlenül engednénk ki a palackból; kipróbálhatjuk, milyen egy olyan ember bőrébe bújni, amilyenek mi nem vagyunk; vagy kicsatornázhatjuk a dühünket, a sérelmeinket, a bánatunkat és akár az örömünket is. Ebből a szempontból ez egy nagyon hálás szakma.

Volt olyan szereped, ami ebből a szempontból kifejezetten sorsfordítónak bizonyult?

Mindegyikből tanultam valamit, de kifejezetten sorsfordító szerepem nem volt. Esetleg olyan volt, amit sorsfordító időkben játszottam. Schiller Stuart Máriáját akkor, amikor elvesztettem édesapámat, így sokkal mélyebb rétegeiben értettem meg ezt a királydrámát és Stuart Mária személyiségét. De fontos volt számomra a Halálkeringő is, ami egy nagyon mélyen lévő, nagyon sebzett rendőrnő életének egy szegmensét mutatta be. Más értelemben, de sorsfordító volt A miniszter félrelép is. Attól kezdve nagyon észnél kellett lennem, mert hirtelen mindenki rám figyelt, engem kritizált vagy olyan dolgokkal ruházott fel, amikkel a valósában nem bírok. A rajongás minden negatív és pozitív vonzatát fel kellett dolgoznom.

Mi tudott ebben segíteni neked?

Az évek, a rutin, a tapasztalat, a gyermekem születése – érte bármiért képes vagyok –, de leginkább az ezeket övező önismereti út. Azt a pár embert kivéve, aki tényleg ismer engem – a családot, a barátokat – már nem számít mások véleménye, mert tudom, hogy az nem rólam szól, hanem a saját életüket vetítik ki rám, azt, hogy éppen milyen szakaszában vannak az életüknek, nekem pedig semmi közöm az ő kihiperventillált mondataikhoz. Van egy indián közmondás, ami úgy szól: tegyél meg pár mérföldet a mokaszinomban.

Említetted, hogy Piczkó Kati sokat segített neked. Az a fajta ember vagy, aki, ha szüksége van rá, másokhoz fordul segítségért?

Úgy gondolom, hogy igen. Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy a baráti társaságom nagy segítséget jelentett hosszú éveken keresztül. Az életemben nagyjából ugyanazok az emberek maradtak, akikről tudom, hogy ha bármilyen problémám van, támaszkodhatok rájuk. De sokszor előfordult az is, hogy szakmai segítséget kértem.

Al Pacino, aki folyamatosan jár pszichológushoz, egyszer azt mondta, hogy ez egy nagyon egészséges dolog, mert aki szakemberhez fordul, sokkal tisztábban tud döntéseket hozni az életével kapcsolatban.

Én is ebben hiszek, de szerintem az emberek többsége ezzel nincsen tisztában. Nem tudják, hogy a terápia nem arról szól, hogy egy szakember megmondja, hogy mit csináljanak, hanem arról, hogy bizonyos kérdéseken keresztül ők maguk jönnek rá a megoldásokra. Pont ez a lényeg. Senkit sem lehet kívülről megváltoztatni, hiszen ehhez az kell, hogy ő belülről érezze a késztetést a változásra.

Mindig is ennyire tudatos ember voltál, vagy ezt a képességet a szakmáddal járó kihívások alakították ki benned?

Az, hogy valóban ne érdekeljen, mit gondolnak rólam mások – hiszen nem ismerik az életemet, a mozgatórugóimat – egy érési folyamat, egy út volt. A szakmám elején hihetetlenül mázlista voltam. Ebben az időszakban sokszor sodródtam az eseményekkel, de azt hiszem, már akkor is volt bennem valamiféle tudatosság, ami segített meghozni a döntéseimet.

Mindig bátor döntéseket hoztam. Otthagytam a főiskolát, Amerikába költöztem és mindig kiléptem a párkapcsolatokból, ha úgy éreztem, hogy azok már nem a javamat szolgálják. Sem szakmailag, sem magánéletileg nem maradt benne torokszorító helyzetekben, és csodálkozva néztem, hogy magam körül miért éri meg másoknak anyagi javakért vagy a „béke” érdekében magukat becsapva benne maradni egy helyzetben.

Az ember mindig tudja, hogy mi az, ami nem jó neki. Ilyenkor tovább kell állni. Ez nyilván félelmetes, mert nem tudod, hogy mi van az ajtó mögött, de én nem tudok méltatlan helyzetekben benne ragadni, és megtapasztaltam, hogy bármiből fel lehet állni.

Szóval akkor úgy gondoltam, hogy nem voltam tudatos, de most azt mondanám, hogy igenis az voltam, csak nem fogalmazódott meg bennem. Fiatalon is elég érett voltam. Sosem az érdekelt, hogy mit várnak el tőlem, hanem az, hogy mitől leszek én boldog, mi az, ami a nyugalom szigetén tart.

Nagyon fontos, hogy az ember tisztában legyen ezzel, és ezt szem előtt tartva élje az életét.

Igen! Lehet, hogy azért gondolom így, mert ezek a témák engem is foglalkoztatnak, de azt látom, hogy egyre több ember szeme nyílik ki, egyre többen látják be, hogy nem feltétlenül a külvilágot kell okolnunk az életünk alakulásáért, mert a sorsod irányítása a te kezedben van.

Ha tetszett a cikk, olvasd el dr. Piczkó Katalinnal készült interjúnkat is!