hirdetés
Szerencsésnek érzem magam, amiért a debreceni Ady Endre Gimnázium irodalom-dráma tagozatára járhattam, ahol a beszédtanárom, Csikos Sándor győzött meg arról, hogy jelentkezzek színész szakra. Elsőre felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol Zsótér Sándor, Zsámbéki Gábor és Bodó Viktor tanítványa lehettem. Alapjaiban határozták meg a szakmai ízlésemet, a színházi nyelvemet. Mondhatnám a Katona József Színház társulatának szinte valamennyi tagját, akik közé az egyetem után kerültem. Huszonegy évesen Ascher Tamástól kaptam az első főszerepemet. Személyében egy olyan szakemberrel találkoztam, aki miatt még inkább elkezdtem rajongani a szakmámért. Elsősorban nem arra tanított, hogyan formáljak meg egy karaktert, hanem arra, hogy mekkora örömöm telhet a játékban.
Ugyanis a színjátszásnak nem az a lényege, hogy különböző figurákat kelthetek életre, hogy felismerhetnek az utcán, magazinokban szerepelhetek, hanem az, hogy a színpadon olyan végtelen szabadságot élhetek át, amelyet képtelenség leírnom.
Makszim Gorkij Barbárok című művét mutatta be Ascher Tamás a Katona József Színházban, amelyben Anna Fjodorovnát, a főhős hideg feleségét alakítottam. Az egyik előadást követően kaptam egy levelet, amelynek írója magára ismert az alakításomban. Mint írta, akkor már egy ideje tervezte, hogy elválik a férjétől, de sikerült megmutatnom, mennyire elviselhetetlen, ha rám hasonlítva viselkedik otthon. Ezután éreztem meg igazán, hogy a negyedik fal előtt ül valaki, a néző, akire hatással tudok lenni. Ekkor lett igazán súlya a hivatásomnak.
Csak B tervem volt. Apám, nagymamám és két nagybátyám is a Debreceni Csokonai Nemzeti Színházban dolgozott. Hihetetlen mennyiségű szeretetet kaptam a színház irányából. A korai élményeimből a mai napig táplálkozom. Ezzel együtt nem az a gyerek voltam, aki állandóan szerepelt. Akkor sem szerettem produkálni magam, amikor táncoltam vagy mazsoretteztem. A dráma tagozaton is inkább az órákat szerettem, mint az előadásokat. A mai napig a próbák okoznak nagyobb örömet, vagy a filmkészítésben maga a forgatás, a felkészülés a dolgokra.
Mindannyian jövünk valahonnan, valamilyen szemlélettel, amely azután összeütközésbe kerülhet a főiskolán a tanárok elképzeléseivel. Elsőként minden manírtól, felvett póztól megszabadítanak. A nulláról próbálnak meg újra felépíteni. Emlékszem, az első félév végén minden osztálytársamnak öt-hat jelenete volt, nekem egy sem. Azt hittem, ki fognak rúgni a rostavizsgán. Zsámbéki Gábor hitt bennem és arra kért, improvizáljak, ami jól ment, ezért tovább is engedtek. Másodikban, amikor szinte újra tanultam járni, beszélni, énekelni és táncolni, minden megváltozott. Azt, amit addig csak szerettem, technikailag is megtanultam. Mindez lemondásokkal is járt, hiszen például négy évig csak karácsonykor láthattam a szüleimet. Minden nap hajnali kettőkor feküdtem le, hatkor keltem, mégis lubickoltam. Ehhez szükségem volt a szeretetteljes családi háttérre. Tudtam, hogy ha véletlenül zuhanni kezdenék, megtartanának.
A családom színház szerető emberekből áll, mégsem szakmáztunk soha. Azt mindig megmondják, hogy az adott előadás, amelyben játszom, jó-e vagy sem. Bennem sincs teher, amikor egy darabban látnak. Azt hiszem, megnyugodtak, hisz látják, hogy megtaláltam az utamat. Csak sodródnak velem, és persze imádnak, ahogy tették mindig is.
Szabálykövető és maximalista vagyok. Nem tudom megélni az örömöket, mert attól félek, hogy elveszítem a szerencsémet. Miközben tudom, hogy mindig a jelen a legfontosabb: a múlton nem lehet változtatni, a jövőt pedig kár hajszolni, mert akkor elmulasztjuk a pillanat örömét.
Azon vagyok, hogy ezt gyakoroljam. Ezért is szükséges, hogy olyan dolgokba is belevágjak, amelyek ismeretlen terepet jelentenek, ezáltal kizökkentenek a megszokott rendszerből.
Zsámbéki Gábor mondta azt az egyetemen, hogy egy színész akkor lesz igazán színész, amikor lesz bátorsága egyedül is kiállni a nézők elé. Amikor megkaptam az Egyasszony szerepét, kérdés volt számomra, hogy vajon a harmincéves Tenki Réka monodrámájára bemennek-e majd az emberek a színházba… Ehhez tudni kell, hogy előtte hagytam el a Nemzeti Színházat, ahova még Alföldi Róbert hívott. Szabadúszó lettem, légüres térbe kerültem, semmilyen munkám nem volt. Egyéves volt a lányom, amikor elmentem a meghallgatásra. Miután a rendező, Paczolay Béla kiválasztott, életem talán legnyugodtabb próbafolyamata vette kezdetét, ami az egész előadásra hatással volt. Mélységes szeretettel, hittel és elfogadással vett körül. Egész augusztusban a szöveget tanultam, hogy szeptemberben már annak birtokában tudjak próbálni. Októberben mutattuk be az Orlai Produkcióval közösen. A főpróbahéten azt gondoltam, milyen jól éreztük magunkat három hónapon keresztül, milyen fontos dolgokról beszélgettünk, és most majd idegen embereket engedünk magunk közé, akik fizetnek azért, hogy lássák a darabot…
Péterfy-Novák Éva harminc évvel a vele történtek után írta meg blogbejegyzésekben, majd könyvben azt, ami vele és a kislányával történt. Mint ismert, majd minden orvostól azt a diagnózist kapta, hogy kislánya a születés során vált súlyosan mentálisan sérültté. A kislány hét évvel élte túl a diagnózist. Tabukat feszeget, fájdalmas titkokról lebbenti fel a fátylat, mégis ott van benne az életöröm is. A harmincadik előadás környékén kezdtem el azt érezni, hogy én irányítok. Furcsa érzés volt megtapasztalni, hogyan vagyok képes szavakkal vezetni a nézők figyelmét. Egy többszereplős előadás során is éreztem már hasonlót, de az Egyasszony esetében egészen más volt. Óriási visszaigazolás az élettől, hogy rám bízták ezt a feladatot. Életem egyik legmeghatározóbb előadása az Egyasszony.
A másik A döntés, amely Dr. Edith Eva Eger azonos című művéből készült. Ebben először álltam ugyanazon a színpadon a férjemmel, Csányi Sándorral, aki a darabot rendezte. A koronavírus-járvány után voltunk. Ahogy mások, úgy mi is átértékeltük, mi az igazán fontos az életben. Elkezdtünk foglalkozni Éva könyvével. Hittünk abban, hogy a pincében zajló próbáktól eljuthatunk egy nagyobb színpadig, és az embereket érdekelheti egy 93 éves nő élete, amely tele volt örömmel, szeretettel, majd egyszer csak megtörténtek vele azok a borzalmak, amelyek kitörölhetetlenül élnek benne tovább. A magyar származású dr. Edith Eva Egert 1944-ben családjával együtt Auschwitzba deportálták, később mégis képes volt megbocsájtani, továbblépni.
Mindkét előadásban feszegetem a határaimat. Nem tudom megmondani, végül jól jövök-e ki belőlük vagy sem, de az biztos, hogy mérföldkövei a pályámnak.
Rájöttem, hogy nem vagyok képes életeket menteni, mint például egy orvos, de tudok problémákról beszélni, amiért az emberek hálásak.
Azt hiszem, a színpadon. A magánéletben nem vagyok feltűnő jelenség, nem olyan életet élek, amelyet a közönség a művészekről feltételez. Nem járok partikra sem. Sajnálom az időt a külsőségekre. Tudom, hogy bizonyos helyeken meg kellene jelennem, bizonyos emberekkel többet kellene beszélgetnem, de a teljesítményben hiszek. Alázatos és szorgalmas ember vagyok az életem minden területén.
Mi az, hogy szép? Sosem voltam klasszikus szépség, viszont jó embernek tartom magam, ami talán fontosabb. A tehetségemet minősítsék, ne a külsőmet. Persze Monica Bellucci vagy Jennifer Lawrence eszméletlenül gyönyörű nők, de mellette hihetetlenül tehetségesek is. Számomra ők a kvalitásaik miatt válnak érdekessé. Tilda Swinton minden szerepében hiteles, különleges. Az biztos, hogy senkivel nem fogod összetéveszteni. Ráadásul mindig vannak trendek, amelyeknek vagy megfelelek, vagy nem. A kérdés az, mit tudok kezdeni azzal a helyzettel, amikor az én típusom jön divatba. Tudok-e élni a lehetőségekkel? Fontos azt a szituációt is jól kezelni, amikor egy pozitív, sok feladattal teli időszak után kevesebben keresnek. Tudom, hogy sokan kiégnek ilyenkor, és folyamatosan azt kutatják, hogyan tudnának visszakapaszkodni a csúcsra. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy ne vágyakozzam olyan dolgok után, amelyeket nem kaphatok meg.
Nagyon. Ezért sem osztom meg a közönséggel a magánéletem részleteit. Azt hiszem, mindannyian az elérhetetlen után áhítozunk. Legyen az egy gyerekkori játék, amelyet soha nem kaptunk meg, vagy egy szerelem, amely soha nem teljesült be, vagy akár egy színésznő, aki nem kerül hozzád közel, csak a színpadon vagy a filmvásznon láthatod. Engem is feltölt, amikor vágyakozhatom valami után.
Alapvetően nem. Az viszont biztos, hogy az internet elterjedése, az arctalan hozzászólások korának beköszönte óta olyan véleményeket is kapok, amelyek fájdalmasak. Az emberek mindezeket következmények és felelősségvállalás nélkül fogalmazzák meg. Egy ideje már nem is olvasom őket. Az interjúk adásától is azért tartózkodom egyre jobban, mert egy beszélgetés során megfogalmazott gondolat is újabb támadási felület lehet. Másrészt figyelek arra is, hogy a családom ne lásson egész nap egy technológiai eszközzel a kezemben. Például a leveleimet csak azután olvasom, hogy lefektettem a gyerekeimet. Friss élményem, hogy a tízéves gyerekek a Bábszínház előadásának szünetében szelfipózokat gyakorolnak a telefonjukkal, amit nem tartok követendő példának. Amikor ilyen jeleneteket látok, mindig megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy merre tartunk? Egészséges az önképük? Bizonyos szempontból nagyon rossz irányt vett az emberiség.
Részese szeretnék lenni a gyerekeim életének, ezért évente csak egy bemutatót vállalok, havi tíznél többet pedig nem játszom. Így szerződtem az Örkény Színházba. Mácsai Pál ezt megértette és elfogadta. Másrészt nem szerettem volna kiégni sem. Most minden este olyan nekem, hogy alig várom, hogy színpadra lépjek. Harmadrészt szeretnék esélyt adni az új lehetőségeknek is. Szeretek új emberekkel megismerkedni, új kihívásoknak megfelelni.
Igen. Színházban, ha egy rendezővel nincs meg a kémia, akkor nem tudok jól és szabadon működni. Ilyenkor minden porcikám tiltakozik. Van olyan rendező is, akiről, ha tudom, hogy ott ül a nézőtéren, úgy játszom, ahogy ő szeretné. Folyamatosan alakítom át magam az elvárásainak megfelelően. Filmben igazán jónak még nem láttam magam. Nem is nézem meg őket, csak pár év elteltével. Ebben az is benne van, hogy még nem kaptam meg azt a lehetőséget, amikor rajtam lett volna a fókusz. Vágyom arra, hogy egyszer valaki bennem lássa meg a filmjének főszereplőjét és a rendezővel kihozhassuk egymásból a maximumot.
Amikor érzem, hogy valami nem működik jól, keresem az okát. Kérdéseket teszek fel magamnak. Miért nem érdekel annyira a munka, mint korábban? Miért csak a negatívumokat látom meg egy adott szituációban? Lemegyek a probléma gyökeréig, utána továbbmegyek.
Szeretek fejlődni, tanulni. Így kimondva, könnyen hangzik, de nem az.
Nagy segítséget jelent a férjem, aki olyan támaszt nyújt nekem, mint senki más. Ő az egyik legpozitívabb ember az életemben, aki minden helyzetben megtalálja a jót, és engem is képes magával rántani egy jó érzésbe. Nekem meg kell tanulnom örülni is. Amikor történik velem valami jó, nem vagyok felhőtlen, mert attól félek, hogy elmegy a szerencsém.
Színművészként már a pálya elején szükséges volt elfogadnom, hogy nem tudok előre tervezni. Amíg nem volt gyerekem, ez nem is igazán okozott bennem feszültséget. Miután megszületett a lányom, majd a fiam, alkalmazkodnom kellett a napirendjükhöz, amelyhez nehezen tudtam egy rendszertelen életmódot illeszteni. Ezért is próbálom meg egyre tudatosabban felépíteni az életemet, hogy a váratlan helyzetek ne billentsenek ki a nehezen kialakított egyensúlyomból.
A munkám egyre inkább eltörpül a streaming-szolgáltatók dömpingjében, a tehetségkutató műsorok mellett. Egy játszótéren történt velem az eset, amikor egy kismama megkérdezte tőlem, mivel foglalkozom. Miután kiderült, hogy színész vagyok, arra volt kíváncsi, szerepeltem-e az egyik kereskedelmi csatorna napi fikciós realityjében. „Nem” – mondtam neki. Mire ő: „Akkor te nem is vagy színész.” Ma ez a mérce. Ezeket a műsorokat ismerik a nézők, mert alig látnak mást. Régen Ruttkai Éva volt a viszonyítási pont.
Vannak szabályok, amelyekkel együtt kell élnünk. Az más kérdés, mit kezdünk az érzéseinkkel, a szabadsághoz fűződő viszonyunkkal. Nem vagyok konfliktuskerülő.
Egy-egy vitából nagyon sok minden kiderül magunkról és a másikról is. Hiszem, hogy minden emberi kapcsolatnak, így a munkának is a kommunikáció az alapja.
A szabadság azért is fontos az életemben, mert kis ország vagyunk, sok tehetséges emberrel. Színészként nehezen jutunk megfelelő lehetőséghez, az ahhoz vezető utat magam szeretném irányítani, és nem félelemből cselekedni. Olyan rövid az élet, pár év múlva negyvenéves leszek, ami megérint. A belső változásokon túl kezdenem kell valamit a külső adottságaimmal, az eljátszható szerepkörök alakulásával is. A húszas éveim arról szóltak, hogy nagyszerű feladatokban bizonyíthattam. Viszont minél több volt a pozitív visszaigazolás, például a díjaknak köszönhetően, annál nehezebb volt megfelelnem, egyre magasabbra helyeztem a mércét. Most, a harmincas éveim végén jól vagyok. Harmóniában az életemmel.
A Budapest Noir című filmben a főhős, Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró barátnőjét játszottam az 1930-as évek Budapestjén. Imádtam a kort, amelynek hangulatát megteremtették a filmes szakemberek, ugyanakkor pontosan tudjuk, milyen borzalmak következtek ezután a hedonista időszak után. Az biztos, hogy a digitalizáció előtti idők nagyon szimpatikusak számomra. Egy olyan korszakot választanék, amikor már vannak filmszínházak és tévéműsorok, de még csak korlátozott számban. Például az 1960-as évek voltak azok, amikor még hálás dolog volt színművésznek lenni. Hallottam egy történetet Törőcsik Mariról, aki nézőként elment a Vígszínház egyik előadására. Miután mind több néző vette észre, egyszer csak kitört a taps a nézőtéren. Ne érts félre, nem a rajongásra vágyom, hanem arra, hogy a színészetet ne lehessen bárhol, bárkinek elsajátítania, hiszen ez egy nehéz munka. A minőség és szakértelem, a jó ízlés itt is nagyon fontos. Vágyom arra, hogy hatással legyek az emberekre, hogy szórakoztathassam a közönséget a színházban, elgondolkodásra sarkalljak, hogy generációk nőjenek fel jó filmeken.
Fotók: Valuska Gábor
hirdetés
