hirdetés
Tudok rá röviden is válaszolni: mert nem tudnék máshogy élni. Se az írás szabadsága, se a létezés szabadsága nélkül. A létezés szabadsága azt jelenti számomra, hogy minden kérdés feltehető – védve a saját, és a másik határait is –, minden érzés megélhető és vállalható, minden valóság kimondható. Az írás szabadsága pedig azt jelenti, hogy úgy írok, hogy az összhangot mutasson a létezés szabadságával, és nem úgy, ahogyan mások írnak, vagy ami erről a konszenzus vagy az elvárás – se műfajilag, se tematikailag. Nekem a saját hangomon, témáimban, és műfajaimban kell és lehet megnyilvánulni ahhoz, hogy szabadnak és autentikusnak érezzem magam, valamint értelmét lássam a megnyilvánulásomnak.
Mindenki szabadon eldöntheti, kíváncsi-e erre, akarja-e olvasni, akar-e velem ezekről a kérdésekről együtt gondolkodni, vagy sem. Nekem azzal már nincsen dolgom, és nem szeretném befolyásolni sem, ki olvasson és ki nem, nem folytatok erről direkt marketinget, az számomra visszatetsző. Hiszek az alkotó és az olvasó autonómiájában és döntési szabadságában is, ennek megfelelően már csak a saját sztenderjeimnek szeretnék megfelelni. Pszichorealista szerzőnek tartom magam, és abban hiszek, hogy csak úgy lehet bármiféle választ találni a nyomasztó létkérdéseinkre, ha közel megyünk hozzájuk, kézbe vesszük és megpróbáljuk megérteni őket, nem pedig úgy, hogy eljátsszuk azt a hamis játékot, mintha nem is léteznének – ebben nem tudok részt venni.
A Szakáll Péter illúzióiban a kodependencia jelenségéről írok, tehát nemcsak párkapcsolati, hanem mindenféle kapcsolati függőségről, ami társkapcsolati és egyéb, családon belüli, rokoni, vagy akár baráti, kollegiális kapcsolati egyenlőtlenségekről szól, amelyeken belül a szer maga az ember, vagyis egyik ember szerként használja a másik embert a saját szükségletei kielégítésére. Ez nem egy egyenrangú, partneri viszonyrendszer, amelyen belül mindenki szabad akaratával élhet, és kölcsönösen támogatni tudja egymást, hogy mindkettő fejlődhetne általa, hanem sokszor egy levegőtlen, zárt rendszer, amelyen belül egyik vagy másik, vagy mindkettő kihasználja a másikat saját érdekeinek megfelelően, nincs tere a fejlődésnek, se az autonómia gyakorlásának, így a kapcsolat és a résztvevők fejlődése is megreked.
Az én könyveim egy általam megálmodott köztes műfajban íródnak hosszú évek óta, így sosincs csak puszta történetmesélés, ahogy puszta szakmaiság sincs, hanem mindkettő megjelenik, mert egyik az érzelmekre, másik a tudatosságra hat, s így a kettő egyensúlyozásában jöhet létre egy irodalomterápiás hatás. Ez áll hozzám közel, ebben hiszek, ez így kívánkozik ki belőlem, illetve ezzel foglalkozom, erre tettem fel az életem, ez az én alkotói identitásom része: így írok én.
Mert az elmúlt húsz évben számos egyéb kapcsolati problémakört megvizsgáltam, és úgy éreztem, a destruktív kapcsolati modellek mélyén függő működés húzódik meg, ami nem engedi a változást vagy a kilépést, ezért szükségesnek találtam ezt a jelenséget megfogni és nevén nevezni. Úgy látom, szinte minden ember érintett valamilyen vetületében, saját magamat is beleértve, ezért különösen érdekelt, hogy beleássam magam a témába, és próbáljak újfajta összefüggéseket meglátni és szabadulási útvonalakat találni.
Számos történetet írtam már nőként, és nagyon vágytam rá, hogy írjak másik perspektívából is, megérkezve oda, hogy tulajdonképpen mindegy, nő vagy férfi éli meg, a megélés lehet nagyon hasonló, csupán a társadalmi szerepelvárások különböznek. Szakáll Péter nem egy sztereotípiáknak megfelelő férfi, ilyen értelemben egy marginalizált identitás, mert érzékeny, empatikus, önreflektív, és nem ugrik kapcsolatról kapcsolatra, egyiket a másikkal gyógyítva, hanem beleáll a gyász és a fájdalom valóságába. Sebezhető és nem tévedhetetlen, tele kétellyel, ám ezeket nem fél vállalni, tehát a terapeutáról való érinthetetlen és tévedhetetlen képet is dekonstruálja a karaktere: attól még, hogy ezzel foglalkozik, neki is megvannak a maga problémái, s ezáltal rokonságot mutat a hozzá járó emberekkel, nem egy alá-fölé rendeltséget, hanem egy partnerséget, amely légkörben minden olvasó validként élheti meg a saját érzését és élethelyzetét, így könnyebben nyílhatnak ajtók is a változtatás irányába.
Úgy vélem, bárki bármit is mond, mégiscsak dolgozik önmagából, inkább az a kérdés, ez mennyire vállalt vagy reflektált. Én szeretem transzparenssé tenni a vállalásaimat, addig a határig, amíg fontosnak, hasznosnak vagy megengedhetőnek érzem. A valóságból dolgozom, a jelenségek teljesen valóságosak, akár a saját életemből, akár a praxisom tapasztalatából származnak, azonban a keret, amibe ezen történeteket helyezem, szigorúan fiktív. Ennek etikai okai vannak, se magamat, se mást nem adok ki, mert nem a személyesség a lényeg, hanem az a szakmaiság, amit a történeteken keresztül képviselni vagy átadni szeretnék. Tehát itt nem egy önmagáért való, személyes trauma-sorozat zajlik, hanem egy mindenkit érintő, kollektív valóságból táplálkozó, szakmailag keretezett és reflektált irodalom.
Ezen belül is különféle iskolák, nézetek, koncepciók és segítői attittűdök vannak, széles a skála, és mindenki megtalálja a hozzá legközelebb állót, és ez így rendben is van szerintem. Nem hiszek központi és abszolút igazságokban, különösen nem egyetlen módszerben, vagy annak hierarchiájában, sokkal inkább abban, hogy ki mennyire autentikus abban, amit csinál. Ahogy mindenben, itt is az egyensúly és a határok tisztasága és tisztelete a központi kérdés. Én igen veszélyesnek tartom a határtalanságot, amikor szinte összefolyik egyik a másikkal, mert abban a térben nehéz fejlődni. De a teljes merevséget is nehézkesnek tartom, mert úgy kevésbé magára az emberre reagálunk, bár van, akihez az áll közelebb.
A magam részéről fontosnak tartom, hogy legyen egy érzelmi ráhangolódás a segítőtől, tudja befogadni a vele szemben ülő problémáját, de az ne érintse annyira személyesen, hogy elveszítse a saját szakmaiságát vagy józanságát, mert arra igen nagy szüksége van, hogy egyensúlyozzon és professzionális maradjon. Ezért igen nagyon jól kell ismernie a segítőnek a saját határait, saját érintettségét és annak reflektáltságát, hogy mit tud befogadni és mit nem, és határozottan jelölje is ki azokat, másképp egyik vagy másik végletbe fog csúszni, és ott nincs egyensúly, így fejlődés sem lehetséges.
Meggyőződésem, hogy minden ember számára jótékony önismereti folyamatba járni, ami életre szóló munka, így természetesen én magam is, húsz éve foglalkozom önismerettel. Ennek általában két idősíkja van: az egyik a jelenben zajló kérdéskörök tudatosítása, akár egy párkapcsolatban betöltött szerep, akár a szülőség kihívásai, akár a szakmai szupervízió. A másik pedig a múlt sérüléseinek megközelítése, felszínre hozása, azokhoz való érzelmi hozzáférés, érettebb attitűdök és megküzdések elérése. Ide nemcsak személyes, hanem társadalmi traumák és egyenlőtlenségek megközelítése is tartozik. Az utóbbi években kezdek erről a két konkrét idősíkról időtlenebb, globálisabb, egzisztencialistább megközelítések és problematikák felé fordulni, ami az élet értelme, a halál közelsége és elfogadása, vagy akár a bolygó jövőjét és az emberiség felelősségét érintő kérdéskörök.
Az egyéni és társadalmi felelősség vállalása, az egészséges határok védelme oda és vissza, bűntudat és büntetés nélkül, valamint az autonóm identitás kialakítása és védelme. Ha ez megvan, akkor nem akarunk mást bántani ahhoz, hogy erősnek érezhessük magunkat, nem kell az, ami a másé, mert megvan a saját fókuszunk, nem másokat használunk a saját megnyugtatásunkra, mert képesek vagyunk önmagunkat megnyugtatni, és nincs szükségünk arra, hogy romboljunk, mert képesek vagyunk építeni. Nincs szükségünk másokat bezárni és fogságban tartani, mert szabaddá tesszük saját magunkat, s így tisztelni tudjuk a magunk és a másik szabadságát is.
hirdetés
