A tér szimbolikus. Minden fehér, berendezés nincs, csupán a legszükségesebb használati tárgyak – nagyrészt alkohollal teli üvegek és poharak – és néhány, népi motívumokkal díszített fehér párna, amelyre a szereplők alkalmasint leülnek. A történet is szimbolikus: a mai magyar valóságot mutatja be, annak minden ocsmányságával, hányingert keltő gusztustalanságával együtt, a posványt, amelyben alapvetően talán jót akaró emberek is teljesen tönkremennek, meghasonlanak, meggörbül a gerincük, vagy jobb híján alkoholisták (is) lesznek.
Valami van, de nem az igazi
A szereplők ebben a szimbolikus térben és történetben keringenek maguk és egymás körül, miközben kissé szájbarágósan felskiccelt életútjukban és a köztük zajló párbeszédekben, illetve persze magában a sztoriban fölsejlik a mai Magyarország nagyjából összes problematikus, kínos jelensége. Szerintem nincs olyan néző, aki ne értené, mit akart mondani neki Grecsó Krisztián és Máté Gábor a Tíz eszkimó című darabbal.
Hogy a magyar társadalomban az értéked azzal mérendő, hogy mi a foglalkozásod és mennyire vagy ismert. Magasságos orvosbárók, méltóságos sztárok és az elit szakmák nagyra becsült képviselői a szereplők. Onkológus professzor, híres színész, olimpikon úszó, pszichiáter, ügyvéd – a krém krémje. És persze hol máshol jönnének ők össze, mint a Rózsadombon, hiszen, ahogy ezt a darabban világosan ki is mondják: Budán lakni világnézet.
Nácizás, kommunistázás, zsidózás…
A Rózsadombnak is megvan a maga pofonegyszerű szimbolikája: a gazdagok és kiváltságosok a Rózsadomb tetejéről tekintenek le a pórnépre. Csak hát, ugye, hamar világossá válik a néző számára, hogy a kiváltságosok élete nem hogy nem irigylésre méltó, hanem konkrétan maga a pokol.
Valahol ennek a pokolnak az ábrázolásán csúszott el számomra a darab. Mert rettenetesen erőltetettre sikerült. Volt itt minden: hálapénz, műhibaper, alkoholizmus, eltussolt uszodai zaklatás, pedofília, sportkarrierért feláldozott terhességek, sikertelen lombikprogram, államilag támogatott népnemzeti színészkedvenc, kihasználható ukrán menekültek, határon túli magyarok, nácizás, kommunistázás, zsidózás, előítélet a melegekkel szemben, fizikális, verbális és érzelmi bántalmazás családon belül és azon kívül, egymás átverése, megalázása, végtelen kiszolgáltatottság. És lehet, hogy valamit még ki is hagytam.
Ebben a történetben mindenki csak illusztráció
Persze egyik kikacsintás sem olyan absztrakt, hogy ne értse és szeresse mindenki, aki magát bal oldali liberálisnak vallja. Voltak olyan részek, amik őszintén megrendítettek, de a mély drámaiságot nem találtam meg a történetben, nem éreztem katarzist. Hiányzott az, hogy valódi mélységet kapjanak a karakterek, és ne csak tipikus példái legyenek bizonyos társadalmi csoportoknak.
Úgy éreztem, ebben a történetben mindenki csak illusztráció, valódi sors, személyiség, fájdalmak nélkül, így képtelen voltam bárkivel is azonosulni, de még úgy igazán utálni is bárkit, mert nem tudtam belelátni egyik szereplő lelkébe sem. Persze a jó színészek és pergő párbeszédek megtartják a darabot, ami elég feszes és rövid is ahhoz, hogy ne legyenek benne üresjáratok, de a nagy élmény, a katarzis most elmarad.
Fotók: Dömölky Dániel / Katona József Színház
Ha tetszett a cikk, olvasd el Kerekes Anna kritikáját a Hedda Gabler című darabról is!
