Keresés
Close this search box.

Az írás művészete – Interjú Tompa Andreával

Becsült olvasási idő: 7 perc
Tavasszal jelent meg Tompa Andrea ötödik regénye a Sokszor nem halunk meg. A könyv személyes sorsokon keresztül olyan témát dolgoz fel, amit rengeteg hallgatás és tabu vesz körül: az erdélyi holokauszt és az ezt követő évek történetét. A mű szerzőjével László Krisztina beszélgetett a regényírás folyamatának szépségeiről és kínjairól, s egy kicsit betekinthettünk Tompa Andrea írói létének kulisszái mögé.

hirdetés

Nem vagyunk irodalmi portál, de nagyon szeretjük a szépirodalmat. A Remind magazin a tudatosság felől közelít az élet különböző területeihez, a tények tükrében látja és értelmezi a világot. Szeretné megérteni a dolgok hátterében rejlő folyamatokat, a te esetedben azt, hogy hogyan születnek meg a többszáz oldalas regényeid. Olvasva a Sokszor nem halunk meg című könyvedet, többször megálltam az olvasásban és elgondolkodtam azon: vajon hányszor fogalmazhattad át, írhattad újra ezt a szövegrészt, amíg ilyen tökéletesre sikerült. Kezdjük a beszélgetésünket a múlttal, a te múltaddal. Mikor és hogyan fedezted fel, hogy kedved és tehetséged van az íráshoz?

Nyilván létezik egy történeti szál arról, amikor az első írásaimat írom, de az nagyon fiatal koromra nyúlik vissza. 8 vagy 9 éves koromból van egy több oldalas, felező nyolcasban írt versem, amiben Jancsi és Juliskát verseltem meg. De szerintem ebből még nem következik az, hogy valaki írni is fog. Kamaszkorban korban dől el, hogy az ember akár az írással, akár a festéssel vagy zenéléssel mélyebb kapcsolatot tud kialakítani. Addig próbálkozunk, játszadozunk, egyfajta önkeresést élünk meg ezekben a művészetekben. 14-15 évesen én már sokat írtam és publikáltam is.

A válaszomhoz hozzátartozik az is, hogy mindig újra és újra fel kell fedeznem azt, hogy tudok-e írni vagy sem.

Van egy alapkészségem, egy készletem, tudok mondatokat írni, látom, hogy mi az, hogy közhely vagy érzékletes szöveg. De amikor írok, akkor napi feladat számomra megszerezni az önbizalmat, hogy tudok írni. Hogy félretegyem azt, hogy Úristen, ide nem mehetek, mert ezt nem fogom tudni megcsinálni. Nem szimpla önbizalomhiányról van szó, hanem egyszerűen mindig és újra föl kell fedeznem, hogy az írással lehet valamit kezdeni. Hiába van már több mint 40 évnyi tapasztalatom, nap mint nap át kell magamban törnöm az érzést, hogy ez nem fog menni. Meg kell győznöm magam arról, hogy igenis szeretnék még valamit elmondani. 

Manapság sokan szembesülnek a kiégés élményével, íróként előfordult ez veled is? Amikor túlírtad magad és ürességet éreztél legbelül?  

Színikritikusként abszolút volt kiégési tapasztalatom, szépíróként inkább a gyanú merült fel bennem, hogy vajon, ha már ennyit és ennyire intenzíven írok, lesz-e kiégés. Mik lesznek a tünetei? Amit most tapasztalok, az már kiégés? Időnként elbeszélgettem már magammal erről. Zárójelben jegyzem meg, hogy most két szakdolgozó hallgatóm is a kiégésről ír, ezért rengeteg tudományos munkát kellett e témában elolvasnom. Velem még nem történt meg, hogy ne hordoztam volna magamban azzal az izgalommal az írást, ahogy bizonyos könyveket hordoztam, hogy ne érdekelt volna, ne izgultam volna közben. Elég nagy pihenőket adok magamnak, és soha nem írok annyit egy nap vagy egy időszakban, hogy azt érezzem, már nem tudok hozzányúlni a szöveghez, mert annyira utálom, annyira kifáradtam benne. Mindig megpróbálom úgy letenni az írást, hogy azt érezzem: holnap is lesz kedvem odaülni, mert van még mondandóm. Hozzáteszem, hogy szépíróként nagyon későn indultam el, tizenhárom éve jelent meg az első könyvem.

Az írás magányos tevékenység, vagy te és a történeted. Évekig írsz egy-egy regényt, ilyenkor mennyire szippant be a történet? Képes vagy a hétköznapi életet és a regényed világát szétválasztani? Van-e ebben valami tudatosság, vagy hagyod magad sodorni, és egyszer csak azt veszed észre, hogy az írásod szereplői szembejönnek veled az utcán?

Jó volna úgy élni, hogy ne legyen semmiféle külső kötelezettségem, mondjuk pizsamában reggeltől estig írni, időnként kimenni a konyhába falni valamit, elmenni futni és utána visszatérni az íráshoz. Mivel családban élek, ez a lehetőség nincs meg számomra. Amikor hazajön a fiam és a férjem, nem a hátamat akarják nézni, hanem velem akarnak lenni. Az írás mellett pénzt keresek, tanítok, satöbbi. Egy könyv megszületését sok-sok kutatás előzi meg, általában az elejétől végig megírok egy szöveget, majd nagyon sokáig szerkesztem azt. Az intenzív írás idején előfordul velem, hogy alig tudok kilépni belőle. Fejben meg kell erőszakolnom magam, hogy másra tudjak figyelni. Az emberen nincs egy ki-bekapcsoló gomb, de megpróbálom minél jobban elhalkítani mindazt, ami ott zenél a fejemben. A könyveimben emberekről, konfliktusokról, világokról írok, akik befoglalják az életemet, igénybe akarják venni a váramat, azok előtt nem olyan egyszerű lezárni magamat.

Úgy próbálok meg jelen lenni a családi életemben, az egyetemi óráimon és az összes más dologban, amivel foglalkozom, hogy nem ugrálok egyik feladatból a másikba, hanem hagyom lecsengeni az egyiket, mielőtt belekezdek a másikba. Megérkezem a csendbe, észreveszem a külső világot. Nagyon utálom a kapkodó életet, nem is engedem, hogy egy ilyen élet akarjon engem. Szerencsére a kiadóm nem ad határidőket, ha 10 év múlva jelenik meg az új könyvem, annak is örülnek. Nincsennek nyomasztások az írással kapcsolatban, a saját ritmusa szerint tud megtörténni, ami csodálatos, hiszen az élet minden más területén határidők vannak.

Hogyan találnak meg a témák? A témakeresés mennyire nehéz folyamat nálad?

Abból a szempontból nehéz, hogy sokszor türelmesnek kell lenni. Néha hónapokig ki kell várni, hogy valami elkezdjen bennem megérni és foglalkoztatni, hogy szembesüljek azzal az érzéssel: már hetek óta erre a dologra gondolok. Nem az történik, hogy elébe megyek valaminek, nem gondolkodom úgy, hogy mi lenne, ha, és témákat dobok fel magamnak, mint egy zsonglőr a labdáit, inkább egy nagyon csendes várakozásban vagyok. Amikor így figyelek, figyelem azt is, hogy mi zajlik a világban, de nem a hírek szintjén.

Azt szeretném érzékelni, hogy milyen ez a világ, ez a kor, amiben élünk, mitől ilyen iszonyú nehéz élni. Azt gondolom, az irodalomnak, a művészetnek az a fő kérdése: hogyan éljünk, egyénként miként birkózzunk ezzel az elég szörnyű egzisztenciával.

Ebben a várakozásban mindig azt mondom magamnak, hogy nincs semmi baj, ha nem jut eszembe semmi, de persze legbelül szorongok ettől. Ami szintén nagyon nehéz, az az elköteleződés. Amikor már látom, hogy valami nagyon érdekel, kutatok, keresek utána, beszélgetek róla, tapogatózom és érzem, hogy el kellene mellette köteleződni. Ez olyan dolog, mint amikor az ember házasságot köt valakivel.

Előfordult már, hogy elköteleződtél egy téma mellett és aztán kiléptél belőle?

Nem. Valószínűleg féltem azzal a témával elköteleződni. Vannak olyan dolgok, amelyekről tudom, hogy bizonyos életkoromban össze akarok kapcsolódni velük, de ezekhez jobban meg kell érnem, több emberi tapasztalatra kell szert tennem, egyszerűen többet kell szenvednem. Nem tolom magam előtt őket, hanem tudom, hogy belülről kell majd megérkeznem hozzájuk. Még jobban meg kell öregednem. Ez az elköteleződés azért is nehéz ügy, mert tudom, hogy a könyvvel, a témával, a kutatással évekre összekötjük magunkat, minél nehezebb hátizsákot veszek fel, annál nehezebb hordozni. Ezek a szövegek ott lesznek velem életem végéig, nem tudom letagadni őket.

Hogyan alakult az elköteleződés a legutolsó regényed, a Sokszor nem halunk meg esetében?

Erről a könyvről sokáig azt gondoltam, hogy nem fogom megírni, ezt más fogja megírni. Azt tudtam, hogy mindenképpen írni kell az erdélyi holokausztról, posztholokausztról, mert ez egy láthatatlan ügy. Rengeteg kimondatlanság, tabu és hallgatás van körülötte. Azért gondoltam azt, hogy nem én írom meg, mert nem éreztem magamban elég tudást, bátorságot, kockázatvállalást, hogy belevágjak. Ez az ötödik könyvem, valószínűleg az előző könyveim vállán kellett valahogy tapasztalatokat szereznem, hogy azt mondjam, jobb megpróbálni, mint meg se próbálni. Ennek a könyvnek a hívása nagyon régóta megvolt bennem, az összekapcsolódást vele bizonyos értelemben egy újkori történet hozta. Egyszer csak félreraktam a félelmeit, azt éreztem, hogy kibírom azt is, hogyha nem sikerül.

Az egész írásban van egy kibírás tényező. Ki kell bírni azt, hogy nem jut eszedbe semmi, hogy nagyon rossz, amit leírtál, hogy nagyon félsz attól, hogy ebbe a dologba belefogjál. Ezek a kibírások segítenek abban, hogy merjél valamit csinálni.

Ennél a könyvemnél nagyon sokáig azt éreztem, hogy hú, ez nagyon rossz. Nemcsak nagyon rossz, hanem nagyon egyszerű, nagyon pőre, nincs benne az a komplex világ, amiről álmodtam. Az egész túl sima, túlzottan le van kerekítve, túl szép. Ezek a félelmeim addig tartottak, amíg a kiadóvezető, aki a szerkesztőm is, Nagy Boglárka elolvasta, és nem panaszkodott arról, hogy túl sima lenne.

De azért most már te is elégedett vagy vele?

Igen, azt hiszem. De mit jelent az elégedettség, mi a mértékegysége?

Remind

Éppen csak el tudod viselni a végeredményt, vagy örülsz neki?

Örülök neki. Őszintén szólva nagyon könnyen írtam, nem szenvedtem közben. Szenvedtem attól, amiket olvastam a korról, a kutatási anyag sok szenvedést okozott. Óriási megkönnyebbülés volt megírni ezt a történetet, azt éreztem, hogy kidugom a fejem a vízből és levegőt kapok. Egyetlen könyvem esetében sem gondolom azt, hogy meg tudtam volna jobban írni. Soha nem szoktam spórolni, hogy ne a legjobbat tegyem bele.

Tényleg kézzel írtad ezt a könyvet? A mai, digitális világban, amikor a leírt szövegben ide-oda ugrálhatunk, kihúzhatunk belőle, átszerkeszthetjük, különleges és fáradtságos munka kézzel írni.

A könyv első verzióját valóban kézzel írtam, de aztán begépeltem a szöveget és a számítógépen szerkesztettem. Nem szoktam otthon, íróasztalnál írni, sokszor kijövök a füzetemmel a Duna-partra, vagy a kertünkben a nagy eperfa alatt írok. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de jót tett ennek a könyvnek is, hogy kihoztam a szöveget a Duna-partra, a Népszigetre, ebbe a gyönyörű tájba, ahol ott van az öröklét. Ez a mérce, aminek meg kell felelnie. A számítógépnél dolgozva nagy a csábítás, annyi lehetőség van, ami elvonja a figyelmet. Például ha nem vagyok biztos egy forrásban, elkezdek utána kutatni és a figyelmem rögtön szétmegy. Túl sok hívás van a másik életemben, tele vagyok feladatokkal, azok is folyton akarnak tőlem valamit. Iszonyú jó lelépni, ilyenkor érzem, hogy az írás az, amit a legjobban szeretek csinálni.

Mondtad, hogy mennyire nehéz az elköteleződés egy-egy téma mellett. Mennyire nehéz elengedni a történetet, a szereplőket, miután elkészült a könyv?

Nem a szereplők élnek bennem tovább, mert őket megpróbálom mindig elvinni arra a nyugvópontra, ahol tulajdonképpen nincs több mondandóm róluk. A könyv a maga zenéjével együtt sokáig zeng bennem. A problémavilág, a szereplők működése, a szöveg nyelvezete, az, hogy mit is kerestem egyáltalán ebben a könyvben, ezek gyakran visszatérnek. Sokszor hónapokon át nyüglődőm még velük, miután megjelent a könyv sokat beszélek még róluk az interjúkban. Alig várom, hogy végre kiszellőzzön az egész, és csak akkor lesz helye valami újnak.

Mesélted, hogy szeretsz és tanulsz rajzolni. A rajzolás, festés hatással van valamilyen módon az írásra?

Öt évvel ezelőtt kezdtem el rajzolni, hogy miért, pontosan nem tudom. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy vonz a rajzolás. Én a magányos és halk művészeteket szeretem, ezért aztán semmi nem maradt az irodalmon és a festésen vagy rajzoláson kívül, mert minden más vagy társaságban, közösségben történik vagy hangos. Nagyon sokat lehet tanulni a társművészetekből, nagy hatással voltak az írásaimra a dokumentumfilmek és a színház is, amelyekkel sokat foglalkoztam. A festészetnek is van egy erős hatása az irodalomra. Elsősorban abból a szempontból, hogy aki szavakkal foglalkozik és megérzi, hogy mit tudnak a szavak, nagyon kíváncsi arra, hogy mi az, amit nem tud a szavakkal kifejezni, hanem helyette színekkel, formákkal dolgozik. A rajztanulás számomra elsősorban látástanulás, megtanulni különbségeket látni. Ez a tanulás jól hat az irodalomra, de önmagában is nagyon szórakoztató, pihentető.

Tetszett, inspirált? Oszd meg másokkal is!

Facebook
Twitter
Pinterest
LinkedIn