hirdetés
Aki egy kicsit is követi a hazai divatélet alakulását, biztosan jól emlékszik a 2004-ben először megjelent The Room magazinra. Ez a kiadvány nemcsak a hazai lapkiadásban számított korszakalkotónak, de olyan új tehetségekkel lettünk általa gazdagabbak, mint a legendás Use unused tervezőcsapat tagjai, Perlaki Márton fotós, Szabó Ádám fodrász, Titkos Berni sminkes vagy éppen Virág Anikó és Tóth Ali stylistok. A The Room magazin, ami már akkor bookazine volt, mikor még nem is ismertük ezt a fogalmat, majd 10 évig volt jelen nemcsak Magyarországon, de a világ számos pontján. Többről szólt, mint divat; sajátos világnézet, szemléletformálás, innováció és persze egyedi stílus, látásmód jellemezte. Ugyanakkor remek ugródeszkát is jelentett megálmodóinak. Hogy pontosan mi történt a megszűnése után? Hogyan alakult az elmúlt tíz évben Ali és Anikó pályája, arról meséljenek ők maguk.
Tóth Ali: 2021-ben kezdtünk el dolgozni a magazinnál divatigazgatói minőségben. Lengyelországban öt évvel ezelőtt indult el a Vogue elég nagy hírveréssel és büdzsével. Világszínvonalú fotósokkal, modellekkel dolgoztak, magasra tették a mércét. Idővel viszont elzárták a csapot, beütött a Covid, visszaesett a színvonal. Akkor történt egy főszerkesztőváltás is. Az új vezető egy lengyel fotós, aki itt él Londonban, s ő kért fel minket arra, hogy közreműködjünk a debütáló címlapja elkészítésében. Mint kiderült, sok ponton egyeztek az elképzeléseink, így elhívott minket Izlandra egy újabb projektre. Tulajdonképpen ott tette fel nekünk a kérdést, hogy lenne-e kedvünk állandó munkához a lapnál. Aztán ezen gondolkodtunk egy jó hónapot, és végül igent mondtunk.
Virág Anikó: Sok mindent kellett mérlegelnünk. Én Magyarországon élek, Ali Londonban, a szerkesztőség Varsóban van. No és persze sokat nyomott a latban a szakmai megítélésünk is. A nemzetközi divatvilágot egy igencsak erős sznobéria jellemzi, valóban olyan a közege, mint azt sok filmben láthattuk. Borzasztóan számít az, hogy hova, kinek és persze milyen minőségben dolgozol, ha pedig beskatulyáznak, nagyon nehéz kitörni. Ugyanakkor a járvány kellős közepén egyfajta légüres térben találtuk magunkat, jól jött valami, ami állandó. A feladat is nagy kihívásnak ígérkezett, azt várták el tőlünk, hogy új irányba vigyük el a stílust, hogy visszatornázzuk a színvonalat. Láttuk azt, hogy az ukrán Vogue elindult egy meglehetősen alternatív irányba, ami kisebbfajta csodának számított a Condé Nast kiadó dobozán belül, hiszen ők jobbára commercial kiadványokat gyártanak. Kíváncsiak voltunk, hogy nekünk is sikerülne-e hasonlót elérni Lengyelországban, így hát belevágtunk.
Ali: Igen, szerencsére nagyon jó visszajelzéseket kapunk, egy Los Angelesben élő art director barátom például nemrég írt nekem az Instagramon, hogy ott is mindenki a lengyel Vogue divatanyagáról beszél. Bár az eleje egy kicsit döcögős volt. Vissza kellett rázódnunk a magazinok világába, utoljára a magyar Marie Claire-ben végeztünk hasonló munkát, jó pár évvel ezelőtt. Ez a fajta munkavégzés nagyon szoros időbeosztást diktál, de hamar megszoktuk a periodikusságot. Nyilván sokat számít, hogy nagyfokú alkotói szabadságot kaptunk, még arra is van lehetőségünk, hogy visszautasítsuk a megjelenést, ha nem vagyunk elégedettek a végeredménnyel. Teljesen ránk bízzák, hogy kikkel dolgozunk, milyen stábot állítunk össze, támogatják az elképzeléseinket. Nem probléma, ha mondjuk Caprin szeretnék fotózni egy anyagot, van rá büdzsé. Ezt csak azért mondom, mert manapság mindez már szinte kiváltságnak hangzik a magazinok világában. A nyomtatott eladások visszaesése óta rengetegen csak nagyon minimális költségvetésből kénytelenek dolgozni. És habár van egy státuszunk, mégis szabadúszóknak számítunk, megtartottuk magunknak azt a lehetőséget, hogy egyéb külsős munkákat vállaljunk. A konkurens divatlapok kivételével szinte bármilyen projektben részt vehetünk.
hirdetés
