hirdetés
Magyarországon a kilencvenes évek közepétől kezdett el a lakosság körében fokozatosan elterjedni a mobiltelefon használat. A készülék fogadtatása eleinte igencsak megosztó volt. Néhányan teljes mértékben elzárkóztak tőle különféle okokra hivatkozva. Mások elképzelehetetlennek tartották, hogy egy olyan intim dolgot, mint a telefonálást, házon kívül, mások jelenlétében intézzenek. Hamar megjelent a bunkofon kifejezés, amely éppen az intim szférába való erőszakkal történő behatolást igyekezett kifejezni. Sokan az első perctől fogva státuszszimbólumként tekintettek a forradalmi vívmány birtoklására. Megosztó megítélése ellenére azonban néhány év leforgása alatt a készülék annyira elterjedt, hogy mára mindenkinek lett mobilja.
A technológia fejlődésének köszönhetően pedig a telefon mérete egyre csökkent, miközben a funkciói egyre bővültek. Egy nap aztán arra ébredtünk, hogy a bunkofon okostelefonná változott. Mára már ezek a készülékek mindenki számára természetesek és elérhetőek lettek. Mint ahogyan megannyi funkciójuk is. Az életünk szerves részét képezik. Ha valahova elmegyünk, többé már nem boldogulunk a telefonunk nélkül. De hogyan lehet kordában tartani a számtalan hasznos és haszontalan funkció használatára szánt időt? Hogyan lehet 2023-ban igazán jelen lenni az offline térben?
Emlékszem arra a napra, amikor a futár meghozta életem első okostelefonját. Huszonöt éves voltam. Kivettem a dobozból a telefont, ami feketén és ezüstösen csillogott, ahogyan a tavaszi nap sugarai az ablakon át rávetődtek. Pontosan olyan költői képnek éltem meg azt a magasztos pillanatot, ahogyan azt az imént leírtam. Mert azt gondoltam: ez az eszköz maga a szabadság és a csoda. Márpedig a magasztos eszmék mellé magasztos költői képek járnak.
Néhány hónappal később aztán megszületett az első gyerekem. Az okostelefon akkor nyerte csak el igazi értelmét, hiszen csúcstechnológiájú kamerájával folyamatosan megörökíthettem az elsőszülött kis trónörököst. Méghozzá úgy, hogy a megörökítés pillanatában tovább is tudtam küldeni a néha gondosan beállított, máskor pedig bohókásan spontán képek tömkelegét az egész családot involváló chat csoportnak a Messenger nevű alkalmazás segítségével. Ahol aztán folyamatosan özönlöttek az ajnározó üzenetek, hogy ilyen cuki meg olyan gyönyörű. Egy pittyenés. „A pisze orra a tied!“ Még egy pittyenés. „Magas a homloka, látszik, hogy okos gyerek, biztosan orvos lesz!“ Mondhatni abban a pillanatban – a telefon beüzemelésének a pillanatában – elkezdtem beszélgetni a világgal, amely beszélgetést hosszú-hosszú éveken át néhány minimális megszakítást leszámítva soha nem fejeztem be. Az, hogy éppen melyik applikáción keresztül kommunikáltam szinte bárkivel és bármikor, folyamatosan bővült és változott, de az online teret szinte soha nem hagytam el.
Pár év leforgása alatt azt vettem észre, hogy ha nem volt nálam a telefonom (értsd ez alatt a lakáson belül épp nem volt a zsebemben, mert valahova letettem és otthagytam), rámtört a pánikszerű kétségbeesés. Egy mardosó hiányérzet. Olyasfajta, amelyben csak az ismeri fel a függőséget, akinek bármilyen típusú függősége van. Nem kell mindjárt drogra vagy alkoholra asszociálni a függőség szó hallatán. Elég a reggeli kávéra vagy a kólára gondolni. Egy olyan dologra, amelynek, ha valamilyen szinten a rabjai vagyunk, akkor a fent említett kétféle fekete nedű esetében elég a kettő közül valamelyiknek megérkeznie a nyelvünk hegyéhez, hogy kikapcsoljon az agyunkban a vészcsengő, amely a szenvedélyünk kielégítése iránt kolompol. A mobiltelefon hiánya (függőség esetén) pontosan ugyanezt a vészcsengőt nyomja meg.
És ez volt az a pillanat, amikor megértettem: valami nagyon káros dologgal állok szemben. Az a bizonyos magasztos eszme, a szabadság eszméje, amelyet hozzátársítottam az okostelefon birtoklásához, nemhogy szertefoszlott, de rá kellett döbbennem, hogy szabadság helyett inkább fogságban élek; a telefonom rabja vagyok.
Steigervald Krisztián generációkutató álláspontja szerint az okostelefonhoz fűződő viszonyunkat nagymértékben meghatározza az a tény, hogy melyik generációhoz tartozunk. Véleménye szerint azok, akik az X (1965 és 1979 között születtek) és az Y generációhoz (1980 és 1994 között születtek) tartoznak, sokkal inkább telefonfüggők, mint az utánuk következő Z és Alfa generáció tagjai. Nem véletlenül nevezik az X és Y-osokat digitális bevándorlóknak, míg az utánuk következőket digitális bennszülötteknek.
A mi hétköznapjainkat egészen az határozta meg, hogy türelmesen vártunk. Vártuk, hogy elteljen egy újabb hét, mire megint Disney mesét nézhetünk vasárnap délután. Vártuk, hogy a színes-szagos, erre a célra rendszeresített papírra vetett levelünket kézbesítse a postás. Vártuk, hogy megcsörrenjen a tárcsázós telefon, és ne a nagymama hallózzon bele, hanem az éppen aktuális nagy ő. És ezért képesek voltunk akár napokig ki sem mozdulni a lakásból, nehogy elszalasszuk a sorsdöntő hívást. Egész egyszerűen mindenre várnunk kellett. Annyira sokáig várakoztunk, hogy egy idő után betelt a pohár. Ezért megteremttük magunknak az okostelefont pusztán azért, hogy ezután soha többé egy percet se kelljen várnunk. Az égvilágon semmire. A mi életünket úgy forgatta fel fenekestül ez a technológiai vívmány, mint elődeinkét a forradalmak.
A social media platformok elterjedésével végre mi, mindannyian, de egyesével hallathattuk a hangunkat és megmutathattuk magunkat az egész világnak. Méghozzá egy olyan szemszögből, ahogyan az nekünk a legjobban tetszett. Mindez akkora változást hozott az életünkbe, hogy nemhogy nem akartunk tőle szabadulni, gyakorlatilag beköltöztünk az online térbe, és csak a legritkább esetekben akartunk onnan kitekinteni.
Aztán megszülettek a gyerekeink. A digitális bennszülöttek, akik viszont sok esetben szó szerint az anyatejjel szívták magukba a digitális világ csábító illatát. A gyerekeink születésük pillanatától kezdve azt látták, hogy anya éppen annyit (ha nem többet) nézi a telefonja kijelzőjét, mint amennyire rájuk figyel. A szoptatás többé már nem (csak) a kisbabával folyamatosan tartott szemkontaktusról, hanem a hírek olvasásáról, a chatelésről, vagy éppen mások posztjainak a lájkolásáról szólt. Sorbanállás közben sem kellett már többé beszédbe elegyedni senkivel, hiszen a zsebünkből előkapott telefon pörgetése közben ez az elveszetegettnek gondolt idő is sokkal gyorsabban elrepült. Szépen-lassan 1200 ismerősünk lett a Facebook-on, miközben az offline kapcsolataink egyre kevésbé voltak meghatározóak az életünkben.
Az ember nem képes önmagát az objektív külső szemlélő szemszögéből vizsgálni. Ezért aztán mindezt csak akkor kezdtük el észrevenni, amikor a gyerekeink is elkezdték követni a hozott mintát. Az ő esetükben azonban a hatalmas különbség az, hogy számukra már ez az online tér teljesen természetes, és nem is tudják elképzelni, hogy van élet az online világon kívül is.
Mi pedig az általuk tartott tükrön keresztül megláttuk a saját függőségünket, és ez a látvány mélységes aggodalommal tölt el bennünket. A gyerekeink online kalandozása mintha egy emlékezetkiesés utáni hatalmas felismerésként hasítana belénk nap, mint nap: kezd visszatérni a memóriánk. Hirtelen emlékszünk a számháborúkra, a játszótéri kergetőzésekre, a baráti beszélgetésekre, a semmittevésre, a csendre és az olyan valódi „zajra“, mint például a madárcsicsergés. A szüntelen várakozásokra. A saját, online tér előtti gyerekkorunkra.
Ilyenkor hajlmosak vagyunk arra, hogy az aggodalmunkat és kétségbeesésünket ilyen és ehhez hasonló mondatokkal csillapítsuk: „Bezzeg az én időmben mi kimentünk a kertbe játszani, bogarakat gyűjtöttünk és naphosszat csak labdáztunk.“ Vagy: Kapcsold már ki azt a videójátékot!“ Esetleg: „Még egy You Tube shorts videó, és elveszem a telefonod!“
Miközben a gyerekeinktől folyamatosan távol tartanánk az okoskütyüket, mi magunk sokszor Facebook csoportokban keresünk megoldásokat a problémáinkra, és kikapcsolódás címszó alatt mások irígylésre méltó életét csodáljuk az Instagramon a nem létező szabadidőnkben. A Marketplace-n adunk-veszünk, és nem mulasztjuk el a Wazze-ban jelezni a trafipaxot, hiszen egy valamirevaló ember kiáll más embertársaiért ahol és amikor csak teheti. Online tornázunk, online sírunk és nevetünk. Lássuk be: online mindannyian szuper jófejek, magabiztosak, kedvesek, segítőkészek vagyunk. Igazi polihisztorok, megmondó emberek és színes egyéniségek. A gyerek pedig mit szűr le a látott minta alapján? A telefon minden vélt és valós problémánkra megoldást nyújt.
Szilágyi Szilárd transzgenerációs terapeuta, life coach és szexológus véleménye szerint a probléma gyökere a kapcsolódásaink torzulásában keresendő. Mindannyian szorongunk. Kivétel nélkül. Evolúciósan a túlélésre vagyunk programozva. Nincs páncélunk, óriási karmaink, fogaink, amivel megvédhetnénk magunkat. És bármennyire is azt gondoljuk magunkról, nem vagyunk csúcsragadozók. Évmilliók távlatában azért maradtunk fenn, mert fejlett érzékelőrendszerünk van, amely hatékonyan készít föl bennünket az immobilizációra. És van egy egyedülálló agyunk, amely a bejövő információk alapján folyamatos szimulációt végzi annak érdekében, hogy bejósolja a várható jövőt. És ez a jóslat általában negatív.
Nem véletlenül. Ha egy felvillanó csíkról az ősünk nem egy kardfogú tigrisre asszociált, akkor nemigen örökítette tovább a génjeit, gondolkodását, mert a ragadozó prédájává vált. Ez az előfeszítés (bias) az agyunk természetes tulajdonsága. A szorongásunkkal úgy küzdöttünk meg, hogy közösségben éltünk (belátható méretű közösségben). A kapcsolódásaink által szabályoztuk magunkat.
A kapcsolatok fenntartása azonban rendkívül idő és energiaigényes. Fajunk másik jellemzője az energiahatékonyság. Ezért elkezdtünk olyan eszközökhöz nyúlni, amelyek kisebb energiabefektetéssel, vagy gyorsabban érik el a szorongás csökkenését. Ezek azonban diszfunkcionálisak. A hatásuk gyorsabb, ám időszakos.
Az online világ gyors szorongáscsökkenést idéz elő (ingergazdag, más világ, akár másnak is érezhetjük ott magunkat), azonban az offline világba visszatérve a szorongás ismét megjelenik. Talán még erősebben, mint valaha. Ezért ismét a szorongást gyorsan csökkentő megoldáshoz nyúlunk. Ezért az okostelefonunkhoz fűződő kapcsolatunkat a valódi függőség jellemzi.
A szakember meg van továbbá győződve arról, hogy a különböző social media platformok használata miatt a gyerekek egészséges önbecsülésének kialakulása forog kockán. Mindez abban érhető tetten, hogy személyes kapcsolataink során sajátítjuk el, hogy miképpen kezeljünk pozitív és negatív élményeket egyaránt, amelyikben aktív szerep jut a másik félnek. Az online platformokon a másik fél kizárható, passziválható, így a személyközi kapcsolatok működtetése sérül.
A szociális tanulás során látunk és ismerünk meg megküzdési stratégiákat, melyeket beépítünk. Ezek az online világban szélsőségesek és korlátosak. Az önbecsülésünk a környezetünktől is függ. A korlátozottan elérhető hagyományos ingerek aránylag pontos képet adtak arról, hogy a csoporton belül hol helyezkedünk el képességeink, kvalitásaink, és a külső adottságaink alapján. A szociális hálózatokban ez a fajta összehasonlítás szinte mindig negatív kimenetellel jár.
Természetesen mindkét szakértő egyetért abban, hogy az okostelefon nem ördögtől való gonosz tárgy, amelyet máglyára kellene vetni és száműzni a civilizált társadalomból. Ugyanakkor abban sincs közöttük vita, hogy az okostelefonunkkal folytatott intenzív kapcsolatunk bizonyos radikális reformokért kiált. Azaz tudatosan kordában kell tartanunk ezt az igencsak függő viszonyt.
Amikor tudatos eszközhasználatról beszélünk, fontos tisztáznunk, hogy nem a Google Maps vagy az Időjárás app használatára gondolunk, hanem az egyes social media felületeken eltöltött időre. Amely esetében Steigervald Krisztián álláspontja szerint 14 éves kor alatt semmi keresnivalónk nincs. Ugyanezt támasztja alá Szilágyi Szilárd is a fentiekben kifejtettekkel, hiszen gyerekkorban alakul ki az önbecsülésünk és akkor kezdünk el megismerkedni a megküzdési stratégiákkal is.
Manapság kész csoda, ha egy gyereket sikerül 14 éves korig távol tartani ezektől a platformoktól. Ha mindez mégis sikerül, továbbra sem dőlhetünk hátra, hiszen attól még, hogy valaki betölti a 14. életévét, sajnos nem növeszt maga köré egy olyan áthatolhatatlan páncélt, amely megvédi őt a közösségi média káros hatásaitól. Az egyetlen dolog, amit megtehetünk, hogy jó példát mutatunk azzal, ha elsősorban magunkat szorítjuk bizonyos korlátok közé.
Kezdetnek már az is megteszi, ha nem visszük magunkkal a telefont lefekvéshez. Ezután fontos lenne megpróbálni naponta akár csak 45 percre kikapcsolni a telefont. Következő lépésként fokozatosan elkezdhetünk egyre kevesebb és kevesebb képernyőidő célokat kitűzni magunk elé.
A gyerekek számára mi vagyunk a követendő minta: ha azt látják, hogy egy könyvvel a kezünkben megyünk el lefeküdni, egy idő után jó esély van arra, hogy ők is ki akarják majd próbálni ezt az old school hóbortot. Ráadásul nemcsak a gyereknek mutatunk jó példát ezzel, mi is sokkal jobban fogjuk érezni magunkat a bőrünkben, ha nem azt nézzük elalvás előtt, hogy melyik influenszer nyaral épp a Maldívon, miközben mi másnap reggel a februári latyakban készülünk elindulni dolgozni hajnalok hajnalán.
A mi életünkbe fiatal felnőtt korunkban csodaként robbant be ez az egész online világ. Hirtelen megszűntek a távolságok az egyes országok és kontinensek között. A hírek gyorsabban kezdtek el terjedni, mint a pletykák a bérházakban. Kinyílt a világ. Mindez önmagában fantasztikus dolog. Megfelelő hozzáállással és nagyfokú tudatosság mellett az okostelefon az emberiség egyik legjobb szolgálója lehet. A kérdés csak az, hogy képesek lennénk-e lemondani róla? Ha a válasz igen, akkor erre nincs is szükség. Komoly önkontrollra viszont annál inkább.
hirdetés
