Keresés
Close this search box.

„Aki elolvas egy könyvet, az egy újabb életet él át” – Interjú Vámos Miklóssal

Becsült olvasási idő: 8 perc
Vajon lehet-e fokmérője a sikernek egy díj és az eladott példányszám, és kell-e, hogy minden könyv mindenkinek tessék – minderről Vámos Miklóssal beszélgettünk. Az írót Juhász Marianna kérdezte.

hirdetés

Az ön életében van valamilyen különös jelentősége egy új év kezdetének? Mit vár 2024-től?

Nincs túl nagy fontossága számomra annak, ha egy új év kezdődik. Ettől függetlenül minden évet egy egységnek tekintek. Szilveszterkor be szoktam írni a noteszomba, hogy a lezáruló évben mik voltak az eredmények és a kudarcok, és mit terveznék a következőre. Már nagyon régóta csinálom, még nem voltam harminc, amikor elkezdtem. Tizenöt, inkább húsz éve eléggé jól eltalálom, amit eltervezek, azt meg szoktam csinálni. Az én életem tulajdonképpen ötven százalékban az írással azonos. Mondhatnám, hogy az írás az igazi szenvedélyem. Vannak más szenvedélyeim is, de ez a legfontosabb. Amit 2023-ra terveztem tavaly szilveszterkor, azt mind befejeztem, meg is jelentek. 2024-ben két régi könyv átdolgozás utáni kiadása mellett várható egy új Karcsú Könyv, a címe: Cím nélkül. A kézirat olyan állapot van, hogy ősszel minden bizonnyal megjelenhet.

Remind

Mitől lesz valaki jó olvasó? Attól, hogy sok könyvet olvas?

Nem, az csak egy része. Jó olvasó abból lesz az, aki szeret olvasni. Vagyis nem azért olvas el valamit, mert kíváncsi, hanem mert a könyv, amit felüt, berántja. Ami nem csak az olvasón múlik. A könyvnek kell bizonyos dolgokat csinálnia, hogy berántsa az olvasót annyira, hogy amíg olvassa, ott éljen benne. Közben azért mehet dolgozni, de nagyjából az életét meghatározza az olvasmány, ehhez elég erős könyv szükséges. Amit ímmel-ámmal olvassunk, azt abba lehet hagyni. Szerintem az írók az első oldalakon egy szerződéstervezetet kínálnak az olvasóknak. Sokféle lehet. Például: kedves embertárs, ha e könyvre rászánod az időt, jól fogsz szórakozni, minden mondat vagy vicces lesz vagy meghökkentő vagy elgondolkoztató. Ilyesmi a posztmodern könyvek ajánlata. Másik változat: olvasd el, tanulni fogsz belőle, mert leírom a harmincéves háborút, ott csetlenek-botlanak a hőseim. Ezt idézőjelben tankönyvféleségnek nevezhetnénk. De vannak szórakoztató tankönyvek az irodalomban is, mondjuk a Da Vinci-kód. Az úgynevezett realista regény (az én műfajom) azt ígéri: kezdd el olvasni, és el fogsz felejtkezni a saját világod gyötrelmeiről, vezetni foglak, és nem félrevezetni, de arra kell menned, amerre én szeretném. Az én dolgom, hogy ezt elérjem. Ha ez a szerződés nem felel meg, olvass egy más könyvet, más írótól. Persze, a szerződés nincs verbalizálva, mégis, az olvasók értik, érzik.

Ide tartozik, hogy az irodalom páros mutatvány. Olyan, mint két akrobata produkciója, az egyik a fogó, a másik meg a repülő. Ha valamelyikük figyelmetlen vagy hibázik, akkor nem lesz világszám. A könyvnél az olvasó valamennyire alkotótárs. Hogy ő a repülő vagy fogó, az mindegy. Az olvasó a sok tudattartalmat, amiből én kikeverek egy regényt, úgy veszi magába, hogy közben neki ott vannak a saját tudattartalmai, amelyek árnyalják, színezik, átalakítják az általam leírtakat. Könyveim mindegyike olyan, mint a konyhakész étel, haza kell vinni, és még egy kicsit főzni tovább. Ha egy főhős élete öngyilkossággal végződik, és az olvasónak valakije öngyilkos lett a közeli múltban, biztos nem úgy fogja olvasni, mint az, akinek nem kellett hasonlót átélnie. Áll ez egy regény helyszíneire is. Egy kiskunhalasi ember másképp fogja olvasni a Dunapest című munkámat, amelyik a Budapest XIII. kerületében lévő Pozsonyi út egyik házában játszódik, mint azok, akik ismerősek arrafelé.

Rólam amúgy elmondható, hogy „író ludens”, tehát játszó, játékos író vagyok. Hogy a kisded játékaimat az olvasó észrevegye, az nem fontos. Mondok egy példát. A Legközelebb majd sikerül című regényem címe egy Beethoven idézet, ez a mottóból kiderül. Akkor mondta ezt a zeneszerző, amikor hamisan játszott a zenekar. A könyv voltaképp egy barátság története, kilenc év alatt, kilenc fejezetben. Azt a képtelen ötletet próbáltam megvalósítani, hogy a szöveg a kilenc Beethoven szimfóniára épüljön. A tartalomhoz kevés a közük Beethovennek is csak annyi, hogy az egyik főszereplő egy hangmérnök, aki a regényidő alatt lassan megsüketül. Minden fejezet az adott Beethoven szimfónia szerkezetét, hangulatát, stílusát próbálja imitálni. Annyi tételből állnak, mint az eredeti szimfóniák. Ahol a zene gyors, próbáltam én is gyorsítani, ahol lassú, lefékezni. Ahol érzelmes, ott én is olyan húrokat pengettem, és így tovább. Tudtam, s aztán tapasztaltam, hogy ez nem kivitelezhető maradéktalanul, a nyelv azért ritkán képes a zenét ilyen módon imitálni, főleg egy egész könyvön át. De megpróbáltam. Mindettől függetlenül, a regény valamennyi fejezete azzal a szóval végződik: csillag. Igazán vájt fülű olvasók tudhatják, hogy Dante később isteninek nevezett színjátékának három része van, ezeknek az utolsó szava a csillag. Fejet hajtottam Dante előtt, ezzel a kis játékkal. Másik okom: az Apák könyve című regényem a Csillag család története. Minthogy a kedvenc magyar szavam a csillag. Írásaim tele van ilyen pici jelekkel és csavarásokkal, amelyekkel magamat szórakoztatom. Nem várom el az olvasótól, hogy ezeket észrevegye, főlek nem, hogy az összet. Anélkül is működniük kell. A Legközelebb majd sikerül esetén sem zenei képzettségre, sem a szimfóniák ismeretére nincs szükség a befogadáshoz.

Ez a tudatosság a munkán kívül az élet más területein is fontos az ön számára?

Ami a tudatos életmódot illeti, szeretnék óvatosan élni, nem mindig sikerül, néha nem is rajtam múlik. Tudatos életmód alatt azt értem, hogy az ember valamennyire egészségesen étkezik, sportol, a lelkét karbantartja. Ami a lelkemet illeti, mániákus és nagyon jó olvasó vagyok. Az olvasók sem egyformák. Vannak jó, közepesek és rossz olvasók, meg úgynevezett nem olvasók. Mint mondtam, igazán jó olvasónak tekintem magam, két-három naponta végzek egy-egy vastag kötettel.

Sok jót olvastam 2023-ban, remélem, idén is így lesz. Ennél jobban semmi nem tartja karban a lelkemet, talán a fizikumomat sem, mert aki elolvas egy könyvet, az egy újabb életet élhet át.

Legalább egyet. Vannak olyan könyvek, mint a Háború és béke, ahol tízet-húszat is. Ez az igazi élettöbbszörözés. Ami a fizikumot illeti, rendszeresen teniszezem. Most is onnan jövök. De az már nem elég, annyira hozzászokott a szervezetem, hogy mást is kéne csinálni, például sétálni vagy biciklizni. Ehhez pompás helyen lakom a Duna partján, ám egyre nehezebben veszem rá magam. E téren kéne még javulnom.

Ha már a játéknál tartunk, miért az lesz a legújabb könyvének a címe, hogy Cím nélkül?

Cím helyett odaírni, hogy Cím nélkül, szerintem enyhe pimaszság. Nem baj. Anélkül, hogy lelőnék poénokat, elmondhatom, a cím a tartalomra utal, két falusi postásról szól a könyv, akik egymástól függetlenül elkezdik a cím nélkül érkező leveleket fölbontani. Szerintem a cím a névjegye egy könyvnek. Jó, kíváncsiságot kelt olvasás előtt, utána pedig érezzük találónak. Ebből a szempontból talán elég jók a címeim.

Nemrég egy interjújában azt mondta, írónak lenni mesterség. Mi a véleménye az úgynevezett irodalmi celebekről, akiknek vagy a mélység, vagy pedig a szépirodalom hiányzik a műveikből? Az embernek olyan érzése van, mintha mindenki tudna könyvet írni.

Igazi demokrata vagyok, tehát virágozzék száz virág. Aki történelmi anekdotákat gyűjt össze, és ez eléggé olvasmányos ahhoz, hogy sokan megvegyék, annak helye van a boltokban. Nem az irodalomban, a könyvpiacon. Aki megírja egy létező família vagy híres ember történetét, élvezetes szövegben, annak is helye van a könyvpiacon. A szóban ott a piac, és ezt csak újabban veszik komolyan. De én éltem külföldön, tapasztaltam, világszerte minden megjelenik, amit el lehet adni annyi példányban, hogy mind a kiadónak, mind a szerzőnek hasznot hozzon. A könyvkiadás üzleti vállalkozás.

Tehát amelyik könyvet megveszik az olvasók, azt érdemes volt kiadni. Fordítva nem igaz, tehát amelyik könyvet nem veszik meg az olvasók, az is lehet értékes.

James Joyce Ulysses című könyve, amelyik a modern próza alapműve, talán 800 példányban jelent meg, és a fele kelt el. Ettől az még remekmű. A nagy példányszám nem siker bizonyíték arra, hogy remekműről van szó, de az ellenkezőjére sem.

Én nagyon el vagyok kényeztetve, hosszú ideje abból tudok élni, hogy író vagyok, mert a kedves olvasók megveszik a könyveimet. A biztos siker titkát nem tudom, de a biztos bukásét igen: ha valaki elhatározza, na most olyat írok, ami tetszeni fog az olvasóknak. Mert ugye melyik olvasónak? Sokan vagyunk, sokféle ízléssel. Okosabb, ha íróként fölszerszámozzuk az íjunkat, és célba veszünk valamit, ami nekünk fontos, aztán próbáljuk úgy megírni, hogy nekünk tessék. Van olyan könyvem, amit én nagyon sokra tartok, de az olvasók kevésbé szerették, például a Hattyúk dala. Kétezer év története, a jelenből indulva visszafelé, elsősorban Pécsett és környékén. Ezt az olvasók kissé nehéznek találták, az is. Nincsenek központi hősök, egy fejezetben megismertek néhány embert, a következőben jöttek mások. Nem is regény, inkább rege. Könnyen lehet, hogyha időrendi sorrendbe rakom, könnyebben befogadható, de az utolsó fejezetben van egy akkora poén, ami úgy nem sült volna el. Szerintem elfogadható, hogy bizonyos könyveket az olvasók nehezebben fogadnak be. A Hattyúk dalát azért elég sokan megvették, csak utána hallottam a véleményeket a dedikálásokon. Nem kell, hogy minden könyv mindenkinek tessék, és aki nem meri vállalni a bukást, annak igazi sikere sem lesz.

Ön egy József Attila-díjas és Prima Primissima-díjas szerző, díszpolgára a XIII. kerületnek, ám a Kossuth-díj, ami az ön életművéhez dukál, még nem találta meg. Ön szerint mennyire fokmérője a sikernek egy díj?

Az, hogy a Kossuth-díjat ki kapja meg, nagyon hosszú ideje politikai alapon dől el. Arra én nem számíthatok, kivéve, ha jelentkezem a Művészeti Akadémiába, vagy elkezdek közeledni egyes kultúrpolitikusokhoz. Ehelyett én vitatkozni szoktam velük. A Kossuth-díj ma már vesztett értékéből, hiába emelték föl a vele járó pénzösszeget. Megjegyzem, én a Prima Primissima-díjat tartom a legnagyobb díjnak Magyarországon, mert arról nem politikusok döntenek. Bár ott is van némi erős politikai színezet, és az, hogy megkaptam, bizonyítja, hogy adódnak kivételek. Számomra a külföldi díjak vonzóbbak. Hozzáteszem, örülnék a Kossuth-díjnak, boldogan átvenném, függetlenül a politikai színezettől.

Remind

Valamennyire ismert a festő Manet és a költő Baudelaire eszmecseréje a témáról. Manet nagyon szerette volna megkapni Franciaország legrangosabb elismerését, a becsületrendet, amit mindenki meg szeretne kapni. Baudelaire azt mondta neki: aki díjra vágyik vagy akár díjat vesz át, az elismeri, hogy az uralkodónak (a hatalomnak) jogában áll őt megítélni, pedig a művészi teljesítményről egyedül az utókor dönthet. Amikor ezt olvastam, a hetvenes évek közepén, még József Attila-díjam sem volt. Pedig azt szemtelenül fiatalon kaptam, harmincegy-két évesen. Azután elolvastam Manet válaszát, ő azt felelte: nézd, ha én találnám föl a világot, nem találnám ki bele a becsületrendet. De már föltalálták a világot is, meg a becsületrendet is. Ha már van, igenis szeretném megkapni, mert ez is egyfajta kiemelkedés az átlagból. Hm, gondoltam, neki is igaza van. Fölírtam az egészet egy könyvtári cédulára, ami a dolgozószobámban lógott nagyon-nagyon sokáig. Mind a két véleményt elfogadom, ami önmagában vicces, hiszen ellentmondanak egymásnak. De az életben ellentmondó nézetek is lehetnek igazak egyszerre.

És miért karcsúsodtak a könyvei?

Nekem tizenhat vastag regényem van, csöppet se karcsúak. Úgy éreztem, hogy ennyi bőven elég. Néha az olvasók elküldik a könyvespolcuk fényképét, és három sorban ott van minden, amit írtam. Zavarba ejtő, miközben Tolsztoj fölfér egy fél polcra. Fontolgattam, mi volna, ha nem írnék több nagy (vastag) prózát, hanem inkább novellákat, esetleg színdarabot. Viszont az úgynevezett kisregény nekem fekvő műfaj. Már volt belőlük vagy nyolc korábbról, némelyik igazán becses szöveg – szerintem. Jó, akkor legyen egy könyvsorozat a kisregényeimből. A régiekre gondoltam. A kiadóban szégyenlősen megkérdezték, hogy egy-egy újat azért nem lehetne? Hát jó, miért is ne? Az első szinte a semmiből sikeredett, egy régi téma virágzott ki, már föladtam, hogy valaha megírjam. Sok a raktáron maradt témám. Ezek egyikéből lett az Ötvenhét lépés, amit különösen fontosnak érzek, női sorsokról szól. Most tartunk a negyedik Karcsú Könyvnél, kettő új, kettő régi. A két újra kifejezetten jó kritikákat és véleményeket kaptam. Valószínűleg tíz Karcsú Könyv lesz, öt év alatt. Esetleg egy nagyon szigorúan válogatott novelláskötetet is összeállítok. Februárban várható a Ki vinné haza, réges-régi kisregény és kevésbé régi páros novella, picit átdolgozva. Egymásra valahogyan új fényt sugároznak. Kisregényt amúgy először egy pályázat miatt írtam, amire meghívtak, a Móra Ferenc Könyvkiadó Kozmosz nevű részlege hirdette, meg is nyertem. Most, a pályám végén mintha visszatérnének hozzám a rövidebb formák. Jó játék, mert ugyanúgy írom őket, mint a nagyregényt. Készül talán egy három- vagy négyszáz oldalas szöveg, addig húzkodom, míg kétszázezer karakter köré le tudom nyomni, mert e kis kötetekben annyi az ideális. Az említett Cím nélkül 240 ezer, de még hátra van egy utolsó átírása.

A beszélgetés elején úgy fogalmazott, hogy „Londonban voltunk szilveszterezni”. Nagyon keveset tudni az ön magánéletéről, például, hogy kivel él, és, hogy van-e unokája. Tudatosan nem enged betekintést a magánszférájába, vagy az újságírók szemérmessége, hogy erre nem kérdeznek rá?

Az újságírók rákérdeznek, inkább az én szemérmességem, hogy nem beszélek a magánéletemről, meggyőződésem, hogy az azért magánélet, mert az ember megtartja magának. Akkoriban volt, amikor a tévé miatt nagy hejehuja támadt körülöttem, és a sajtó megpróbált engem is celebstátuszba bepasszírozni, aminek ellenálltam. Néhány újságcikk (álinterjú, amiket nem én adtam, csak úgy fabrikálták) zavart okozott a magánéletemben. Azóta hallgatok mélyen róla. Munkáimból meg a saját magam által írt vallomásokból, elsősorban a Töredelmes vallomás című kötetből, másodsorban pedig a Hetvenkedő című limerick-gyűjteményből ki lehet azt következtetni, hogy voltam nős, nem egyszer, váltam, három gyerekem van, ikerfiaim már húszévesek, a lányom szült egy fiúunokát. Ezt mindenki összerakhatja. Szerintem a magánéletnek mindig árt a reflektorfény. Az álompár feltűnik a bulvársajtóban, néhány év múlva következik az álomválás. Ha azt hinném, hogy az olvasókat segítenék ezek az információk, válaszolnak az ilyen kérdésekre. De szerintem a jó olvasókat kielégítik a jól megírt könyvek, s még az is megeshet, hogy hidegen hagyják őket a pletykarovatok.

Tetszett, inspirált? Oszd meg másokkal is!

Facebook
Twitter
Pinterest
LinkedIn