hirdetés
Ugyanis abban Zsótér Sándor rendező mindent elmond, amiről szerinte a történet szól, és amit meg szeretett volna mutatni a közönségnek. Nem gondolom, hogy ezt erőszakosságból teszi, hogy direkt nem akar teret adni annak, hogy a néző élhessen saját értelmezésével. Inkább valami olyasmiről lehet szó, hogy őt magát egészen lenyűgözte ez a szürreális történet, és az, hogy mennyire színpadra való alapanyag – ez pedig fellelkesítette. Ez azonban végül sajnos nem annyira látszódik a darabon.
Először érdemes egy kicsit ismerkedni a darab írójával, az itthon kevésbé ismert, lengyel Stanisław Ignacy Witkiewicz-csel, művésznevén Witkacy-val, mert a Vízityúk nagyon sok mozzanata emlékeztet az életére. Witkacy, aki festőként legalább olyan ismert, mint íróként, nem járt iskolába, otthon tanult, és apja nem örült annak, amikor végül beiratkozott a varsói Képzőművészeti Akadémiára, mert nem hitt a formális oktatásban (a tények ismeretében már nem is annyira abszurd, hogy a Vízityúkban Edgart azért ostorozza az apja, mert nem igyekszik eléggé művészként megvalósítani magát). Witkacy az Orosz Birodalom fegyveres erőihez csatlakozott az I. világháború idején, mellyel ugyancsak hatalmas csalódást okozott lengyel hazafi apjának. Életében nagy törést okozott, mikor egy fiatalkori szerelme öngyilkos lett, de volt része szerelmi háromszögben, kísérletezett kábítószerekkel (főként pszichedelikumokkal), és halála sem volt szokványos: öngyilkosságot követett el, amelyre fiatal szeretőjét is megpróbálta rávenni.
Amennyire abszurd volt élete és műveinek hangulata, annyira szürreális volt halála is: egy, a Krakow Postban megjelent cikk szerint évekkel később Witkiewicz által írt képeslapok tűntek fel itt-ott, amelyekről később kiderült, hogy a művész halála előtt kérte meg ismerőseit, a jövő egy adott pontján adják föl azokat. Halála tényét egyébként többen megkérdőjelezték, és amikor évtizedekkel később exhumálták, hogy maradványait Ukrajnából Zakopanéba szállítsák, és ott újra temessék, kiderült, hogy feltételezett sírjában egy ismeretlen ukrán nő holtteste fekszik.
Witkacy a második világháború után egyre népszerűbbé vált, a hatvanas években több darabját is elővették, jelentős hatást gyakorolt az abszurd és a posztdramatikus színházra. A Vízityúk egy közepesen ismert darabja, amit itthon is előadtak már, és ahhoz, hogy élvezni tudjuk, mindenképpen szükségünk lesz valamiféle vonzódásra az abszurdhoz. Akik viszont hozzám hasonlóan Monty Python szkeccseken szocializálódtak, azoknak a Vízityúk nyelvezete nem hat újszerűen, Zsótér rendezése pedig talán kicsit konzervatívnak is tűnhet.
Witkiewicz a Vízityúk műfaját a fenti alcímmel jellemezte. Ami engem megfogott a történetben, az az élet nyomasztó önmagában forgásának ábrázolása, amely kellő öniróniával és humorral értelmezve felszabadító is lehet, hiszen úgyis minden mindegy. Életünk folyása esetleges, véletlenszerű, ugyanakkor tragikusan determinált. Nagy találkozásaink, emberi interakcióink, érzelmeink, a velünk megtörtént események magasztosak, drámaiak és mélyek is lehetnek – mégis, egy bizonyos perspektívából nézve igazából teljesen nevetségesek is. Szerelmi háromszögek, kontrolláló, szeretetre képtelen szülők, elhanyagolt gyerekek, gyilkosság és öngyilkosság – a nézők pedig jókat röhögnek. A szürreálisban nincsen píszi, az abszurd humor mindenen tud és akar nevetni. Hiszen pont ez a lényege: a valóságtól elemelkedettség.
Ráadásul a fekete humor egy nagyon mély lélektani jelenség: arra készít fel, hogy pszichésen képesek legyünk befogadni a legrémisztőbb valóságot is. A darab egyik csúcspontján az apa, Wojciech Walpor (Mészáros Béla) hosszú másodpercekig kitárt karjai jelzik, hogy most dönteni kell, megdöbbenünk vagy elröhögjük magunkat. Mert ami történik, az egyfelől tragikus, másfelől egy kicsit komikus is. (Érdekes volt, hogy azon az előadáson, amin voltam, a közönségből néhányan nem is bírták ennek a pár másodpercnek a feszültségét, és majdnem beletapsoltak a darabba, azt gondolván, ez a végső jelenet.)
Amikor sétáltam hazafelé a színházból, és a látottakon gondolkodtam, a szférikus, azaz gömbszerű tragédiáról egy Kispál dalszöveg-részlet jutott eszembe:
„Átlátszó gömb lezárt és üres
Vágymentes, elégedett
Semmi hívogató, semmi betöltetlen
Nincs lehetőség minden kész.”
Ez nagyon rímel arra, amit a főszereplő, Edgar Walpor mond egy elkeseredett monológban: „Mindig a véletlen és az emberek csinálnak helyettem mindent. Mire képes lennék alkotni, addigra ugyanaz megtörténik magától. És nem általam.” Persze tekintve a darab írójának sorsát és azt, mely történelmi korszakban élt (és hogy mennyire rettegett egy forradalomtól, amely a Vízityúkban is ábrázolódik), ez a fajta egzisztenciális szorongás teljesen érthető. Ugyanakkor a néző felteheti magának a kérdést, hogy vajon nem ilyen-e kicsit az ő élete is? Mindannyiunk élete? Ilyen abszurd és groteszk a maga hétköznapiságában, szürkeségében is, miközben zakatol az elkerülhetetlen végkifejlet felé?
Amellett, hogy elgondolkodtató darab a Vízityúk, és a Katona előadása is éppen elég feszes és vicces ahhoz, hogy jól szórakozzunk rajta, hiába vártam, hogy a rendezés, a díszlet vagy akár a jelmezek tekintetében is megjelenjen az a fajta szürrealitás, amelyet elvárnék tőle. Számomra a színes gumimatracok és a különböző korokat idéző jelmezek sem voltak elég meghökkentők, emellett pedig nagyon hiányzott a nézőkkel való párbeszéd. Manapság már egy átlagos Shakespeare darab közben is simán bemennek a nézők közé a színészek, vagy beszólnak valami zavarba ejtőt, ezért itt különösen furcsa volt, hogy a darab abszurditása ellenére a rendezés megőrzi a színházi élmény konzervatív jellegét.
Persze ennek a koncepciónak is lehet értelme, de a színpadi lezárt gömbben sem volt akkora felfordulás, hogy az katartikus vagy nagyon emlékezetes legyen. Mivel végig Monty Python jelenetek ugrottak be, eszembe jutott az a rész, amikor egy depressziós macskát kell kibillenteni apatikus hangulatából, és ehhez egy egész csapat érkezik, akik a kertben eszkábált színpadon adnak elő abszurd és groteszk jeleneteket. Ahhoz, hogy a macska végül mutasson valami reakciót, nagyon durván el kell menni a legvégsőkig – nem éreztem azt, hogy ez a Vízityúk előadás most ezt megtette volna.
Azt ugyanakkor ki kell emelni, hogy – bár nem mindenkinél éreztem, hogy teljesen együtt tudna rezegni a szerepével – a színészi játék a társulattól megszokottan magas színvonalú, és a történet mellett ez az, ami leginkább elviszi a darabot. Mészáros Béla és Keresztes Tamás nagyon jók, és a zenét is jegyző egyetemi hallgatót, Lelkes Botondot is érdemes kiemelni a fiúcska, Tadek szerepében. Akiről azonban most külön is írnék, az Mentes Júlia, aki a ladyt, vagyis Alice of Nevermore hercegnőt alakítja. Már csak azért is, mert még egy éve sincs, hogy leszerződött a Katonához, és már most látszik, mennyit nyertek vele. Ösztönös tehetség, emellett nagyon technikás színész, és úgy illeszkedik a Katona miliőjébe, mintha ők nevelték volna ki. A színház rendezői pedig örömmel adnak neki lehetőséget, hogy megmutassa, mennyire sokoldalú művész, akiről úgy tűnik, mintha minden szerepe tökéletesen rá szabott lenne, annyira komfortosan illeszkedik bele bármely karakterbe.
A Vízityúkot tehát leginkább a humoráért és a színészekért lehet szeretni, és ha nyitottak vagyunk az abszurditásra, akkor egy estén át jól szórakozunk, de katartikus élményt ezúttal nem kapunk, és az sem valószínű, hogy napokig munkál majd bennünk a darab élménye.
hirdetés
