Az Addikt Szücs Zoltán saját élményeiből született, tehát nagyon személyes történetből indul ki. Mi volt az első gondolatod, amikor találkoztál a darabbal, és miért érezted úgy, hogy ezt neked kell megrendezned?
Szücs Zoltánt nagyon régóta ismerem, a kilencvenes években kollégák voltunk a kaposvári színházban. Én nyolc évet töltöttem ott, ő pedig kellékesként dolgozott. Nagyon különleges, filozofikus figura volt, és rendkívül megbízható ember, miközben mindannyian láttuk, hogy valami nincs rendben vele. Később kiderült, hogy politoxikomán, vagyis többféle szer, köztük gyógyszerek és alkohol függőségében élt.
Aztán elszerződtem Kaposvárról, és úgy alakult az életem, hogy a Pécsi Nemzeti Színház állandó vendégrendezője lettem. Egyszer csak megtudtam, hogy Zoli már tiszta, végigjárta a rehabilitációt. A terápián folyamatosan írniuk kellett, megfogalmazni a bánataikat, a haragjukat, mindazt, ami bennük volt, Zoli pedig rátalált az írásra. Megtanulta, hogy a szenvedély nem tűnik el, de a destruktív szenvedélyt fel lehet váltani valami konstruktívval.
Megkértem, hogy mutassa meg az írásait, és így került hozzám az akkor még Addictus címet viselő darab. Elolvastam, és azt mondtam neki, hogy ez nagyon érdekes első próbálkozás, de menjünk még mélyebbre. Tudtam, hogy vannak más írásai is: jelenetek, monológok, gondolatfoszlányok. Ezeket mind összegyűjtöttem, elolvastam, és nagyon sok minden bekerült belőlük a darabba. Húztunk belőle, új jeleneteket és sorsokat tettünk hozzá, és közösen formáltuk tovább. Én egyébként is nagyon szeretek a színészekkel együtt alkotni. Nemcsak egy kész szöveget akarunk interpretálni, hanem a színészek is hozzáteszik a saját gondolataikat, élményeiket. Így történt ez Pécsen, és így történt most Budapesten is.
Az Addiktot először tíz évvel ezelőtt rendezted meg Pécsen, most pedig egy új társulattal került színpadra a Magyar Színházban. Mi változott benned és a darabról való gondolkodásodban ennyi idő alatt?
Először is 47 évesből 57 éves lettem. Azt gondolom, hogy a világ azóta csak vadult, a helyzet pedig egyre romlott. Úgy látom, hogy a függőségek egyre szélesebb rétegeket érintenek. Már a pécsi előadások után is tartottunk közönségtalálkozókat, és most Budapesten is volt ilyen alkalom. Ilyenkor addiktológiai szakértők, a szerző és a színészek beszélgetnek a nézőkkel. A közönség nagy része általában ott marad, mert érdekli őket a téma.
Ezeket a beszélgetéseket mindig azzal szoktam kezdeni, hogy szerintem ma Magyarországon mindenki egy kézfogásnyira van valakitől, aki bajban van. Lehet, hogy ő maga érintett, vagy valaki a családjában, a barátai között, a munkahelyén, a szomszédságában. Megkérem az embereket, hogy tegyék fel a kezüket, ha így érzik, és kivétel nélkül mindenki felemeli a kezét. Akkor azt mondom: na, most már elkezdhetünk beszélgetni.
Engem ebben a darabban most is az érdekel, hogy olyan egyetemes kérdéseket vessünk fel, amelyek mindenkire érvényesek. Akkor is, ha valaki soha életében nem fogyasztott drogot, vagy nem ivott alkoholt. Mert ez a történet nem egyszerűen a függőkről szól, hanem mindannyiunkról, az emberi létezés legmélyebb kérdéseiről.
A darab egyik fontos állítása, hogy „mindnyájan függők vagyunk”. Hol húzódik szerinted a határ egy szokás, egy erős kötődés és a függőség között?
Abban hiszek, hogy nekünk, színházi vagy filmes alkotóknak nem kell hófehér tisztának és mindentudónak lennünk ahhoz, hogy felmerészkedjünk a színpadra. Nem az a feladatunk, hogy nagy bölcsként megmondjuk, hogyan kellene élni. Inkább legyünk annyira bátrak és szemtelenek, hogy feltegyük azokat a kérdéseket, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak.
A függőség esetében is vannak kérdések, amelyekre végső soron csak az érintett tud választ adni, ha őszinte önmagával. Hiába gyűlik össze a család, hiába mondják a barátai, hogy nézzen szembe a problémájával, amíg ő maga nem jut el oda, hogy változtatni akar, addig nagyon nehéz segíteni rajta, sőt szinte lehetetlen. Az első lépés az, amikor az ember felismeri, hogy bajban van, és azt mondja: most már tennem kell valamit. Amikor nem a következő adag szert vagy a következő üveg alkoholt választja, hanem segítséget kér. A szabad akaratnak, a saját elhatározásnak ebben óriási szerepe van.
Az előadásban a rehabilitáció és az újrakezdés is fontos szerepet kap. Mit szerettél volna megmutatni ebből a folyamatból?
A darabban megjelenik a tizenkét lépéses program, amely a függőségből való felépülés egyik ismert módszere. Ennek az első lépése, hogy az ember felismeri: már nem ő irányítja az életét, hanem a függősége.
Ez egy hosszú, bizonyos értelemben spirituális út, amely során az ember szembenéz önmagával, a sérelmeivel, a haragjával, a kapcsolataival. És nem arról szól, hogy egyszer csak eljut a tizenkettedik lépésig, és azt mondja: kész, meggyógyultam. Ezt folyamatosan fenn kell tartani. Mindig csak a mai nap számít. Ma nem ittam, ma nem nyúltam a szerhez. És ha este úgy fekszem le, hogy megint nyertem egy józan napot, akkor az már valami. Nem véletlenül ünneplik meg a felépülő közösségekben az egyhetes, a száznapos vagy akár a többéves józanságot.
Az előadásban is van egy jelenet, amikor egy társuk száznapos józanságát ünneplik. Elhangzik az a gondolat is, hogy az ezer mérföldes zarándoklat egyetlen lépéssel kezdődik. Számomra ez nagyon fontos.
Közben pedig látjuk egy közösség életét. Olyan ez, mint a Micimackó, a Négyszögletű Kerek Erdő vagy akár a Jóbarátok. Különböző emberek kerülnek össze, akik a közös történeteiken keresztül próbálják megfejteni az életet. A szeretetet, a barátságot, a haragot, a szégyent, a szomorúságot. Az Addiktban is embereket látunk, akik próbálnak kapcsolatot teremteni egymással, miközben a saját félelmeikkel és indulataikkal küzdenek.
Az Addikt súlyos történeteket mesél, mégis fontos szerepe van benne a humornak. Rendezőként hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a nevetés és a dráma között?
Szerintem nincs igazi drámaiság humor nélkül. Olyan ez, mint a jin és a jang, vagy a fény és az árnyék. Én nagyon szeretem gyorsan váltogatni a nevetést és a sírást. Az egyik pillanatban megszakad a szíved, a következőben pedig elkezdesz nevetni.
Egyszer hallottam Csányi Vilmos egy előadását, amelyben arról beszélt, hogy a nevetés az agresszió egyik formája. Ezen nagyon sokat gondolkodtam, hiszen amikor kinevetünk valakit, sokszor a gyengeségén vagy a szerencsétlenségén nevetünk. De ugyanígy saját magunkon is tudunk nevetni. Ebből fogalmaztam meg magamnak egy gondolatot: a nevetés a legjobb fegyver arra, hogy lemészároljuk a saját problémáinkat.
Van egy másik tézisem is: tragédia plusz idő egyenlő komédia. Amikor valami rossz történik velünk, abban a pillanatban még egyáltalán nem vicces. Aztán telik az idő, és egyszer csak már nevetni tudunk rajta. A színházban is ezt a két dolgot szeretem összekapcsolni. Ha csak nevettetünk, az egy idő után kevés. Ha pedig csak dráma van, az is elviselhetetlenné válhat. De ha a kettő folyamatosan váltakozik, az olyan érzelmi élményt adhat, amelyet a néző soha nem felejt el.
Mert mi, színházi emberek, tulajdonképpen emlékeket árulunk. A néző hazamegy, és lehet, hogy később már nem emlékszik minden jelenetre, de arra igen, hogy egyszerre sírt és nevetett, és közben mélyen elgondolkodott a saját életén.
A darabban nemcsak a függőséggel való küzdelem jelenik meg, hanem az is, ahogyan a szereplők próbálnak egymáshoz kapcsolódni. Miért tartottad fontosnak, hogy az emberi kapcsolatok is ilyen hangsúlyos szerepet kapjanak a történetben?
Meggyőződésem, hogy a függőségnek nem a józanság az ellentéte, hanem a szeretet és a kapcsolat. Nem hiszem, hogy van olyan függő ember, aki igazán boldog. Aki nem találja meg a boldogságát, az szerintem jobban ki van téve annak, hogy valamibe meneküljön. A darabban ezért is fontosak az emberi kapcsolatok. Nemcsak azt látjuk, hogy ezek az emberek hogyan küzdenek a függőségükkel, hanem azt is, hogyan próbálnak egymáshoz közeledni. Hogyan próbálnak valamilyen emberi kapcsolatot kialakítani, miközben tele vannak félelemmel, haraggal és szégyennel.
És ebbe a színészek is rengeteget beletettek a saját életükből. Mészáros Árpád Zsoltnak például van egy monológja, amelyet gyakorlatilag ő maga írt. Elmondtam neki, milyen karakterre és gondolatokra lenne szükségem, ő pedig azt mondta, hadd írja meg. Szerintem az egyik legmeghatározóbb monológ lett az előadásban. Más színészek is hoztak személyes élményeket, gondolatokat. Ettől mindenki nagyon a magáénak érzi ezt az előadást, és valószínűleg a nézők is érzik rajta, hogy mennyire személyes.
Említetted, hogy az előadás után sokszor egészen személyes beszélgetések alakulnak ki a nézőkkel. Volt olyan visszajelzés, amely különösen megmaradt benned?
A legutóbbi előadás után odajött hozzám egy nő, és elmondta, hogy hetedszer látta a darabot. Megkérdeztem, miért nézte meg ennyiszer. Azt válaszolta, hogy amikor először látta, akkor ismerte be saját magának, hogy függő. Most pedig már elhatározta, hogy megpróbál megszabadulni a függőségétől. Azt mondta, minden alkalommal kap valamit ettől az előadástól.
De van egy másik történet is, amely nagyon megrázott. Még a próbafolyamat idején történt, hogy hazafelé menet megláttam egy nőt az utcán, aki láthatóan nagyon rossz állapotban volt. Odamentem hozzá, megkérdeztem, segíthetek-e. Kiderült, hogy lemerült az elektromos autója és a telefonja, neki pedig el kellett volna jutnia a munkahelyére.
Felajánlottam, hogy elviszem. Útközben megkérdezte, min dolgozom éppen. Mondtam, hogy az Addiktot rendezem a Magyar Színházban. Erre azt mondta, hogy nagyon szeretné megnézni, mert ő sincs jól, és már érzi, hogy valamit tennie kell. Meghívtam másnap a próbára. A szerzőnek, Szücs Zolinak is elmeséltem a történetet, ő pedig azt mondta, hogy biztosan nem fog eljönni. De másnap reggel tíz óra öt perckor ott volt.
Megmutattunk neki egy jelenetet, amelyben egy hozzá hasonló karakter szerepel. Egyszerre sírt és nevetett. Később az elkészült előadást is megnézte. Egy hónappal később Zoli felhívott, hogy a nő jelentkezett a rehabilitációra. Azóta végigcsinálta a programot, józan, munkát talált, és van egy segítője is. Nem gondolom, hogy mi varázslók lennénk, vagy nálunk lenne a bölcsek köve. De ha egy színházi előadás képes valakit elindítani egy ilyen úton, az egészen különleges dolog.
Az előadás a függőséget nemcsak egyéni problémaként mutatja meg, hanem olyan jelenségként, amely egész családokat és közösségeket érint. Miért fontos, hogy erről nyíltan beszéljünk?
Szerintem nagyon hozzászoktunk ahhoz, hogy ezekről a dolgokról nem beszélünk. Inkább azt mondjuk: hagyjuk, most ne beszéljünk erről, söpörjük a szőnyeg alá. Csakhogy már annyi minden van a szőnyeg alatt, hogy lassan négykézláb járunk a plafon alatt, mert nem tudunk kiegyenesedni. Aztán ezekből az elhallgatásokból félelmek, haragok, indulatok születnek, és egymásnak esünk. Ezek a problémák nagyon sok magyar családban jelen vannak.
A darab ugyanakkor nem akarja részletesen, dokumentarista módon bemutatni a függők vagy a hozzátartozóik életét. Ennél egyetemesebb történetet szeretnénk mesélni. Vannak benne szürreális és absztrakt jelenetek is, amelyek sokat bíznak a néző fantáziájára. Én abban hiszek, hogy a színház egy álom. Nem lehet pusztán a valóság másolata. Valami többet kell hozzátennie, valami olyasmit, ami azt az embert is megérinti, aki soha nem találkozott közelről a függőséggel, vagy nem is akar tudomást venni róla.
A Magyar Színház családi színházként is meghatározza magát. Mennyire volt fontos, hogy éppen itt kerüljön színpadra egy ilyen nehéz témájú előadás?
Nagyon hálás vagyok a Magyar Színháznak, hogy vállalta ezt az előadást, mert szerintem bátor döntés volt. Ugyanakkor mi illene jobban egy családi színházba, mint egy olyan történet, amely ennyi családot érint? Ráadásul egészen különleges szereposztás jött össze. Nagyon organikusan épült fel az egész, mindenki hozzátett valamit.
Olyan élményem pedig még nem nagyon volt, hogy előadásról előadásra ennyien állva tapsoljanak. A pécsi Addiktnak is nagy sikere volt, de az, hogy itt a közönség egyszerre sír, nevet, majd felállva tapsol, számomra is különleges. Nagyon boldog vagyok tőle.
Mit tud hozzátenni a színház egy ilyen társadalmi problémáról szóló párbeszédhez, amit egy szakmai előadás vagy egy felvilágosító kampány nem feltétlenül tud?
Azt, hogy egy felvilágosító kampány nem feltétlenül fogja meg a szívedet. Persze vannak zseniális kampányok is, amelyek képesek erre, de a színház egészen más módon működik. A színház közösségi élmény. Együtt nevetsz, együtt hökkensz meg, együtt sírsz teljesen vadidegen emberekkel.
Az utóbbi időben rendezőként szinte kizárólag kortárs darabokhoz nyúlok, különösen kortárs magyar művekhez, mert azt gondolom, hogy a színháznak mainak és élőnek kell lennie. Szerintem a színház társadalmi fórum, amelynek óriási ereje és hatalma van. És nem az a feladata, hogy megfejtéseket adjon, nekünk sincs mindenre válaszunk. De fel merjük tenni azokat a kérdéseket, amelyeket mások talán még saját maguknak sem mernek feltenni. Ha valaki eltölt két és fél-három órát a színházban, közben sír, nevet, majd úgy megy haza, hogy valami megmozdult a fejében és a szívében, akkor szerintem elértünk valamit.
Már a következő bemutatódra is készülsz a Magyar Színházban. Mit lehet tudni erről a produkcióról?
A következő bemutatóm egy mesedarab lesz, amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy magam is írhattam Góczán Judit dramaturg kolléganőmmel közösen. A címe Zsuzsi és a bűvös erdő, és 2027. február 20-án mutatjuk be a Magyar Színházban.
Fotó: Anger Zsolt, Magyar Színház
