Az Elégedetlenség című könyved főhőse Marisa, a modern munkakultúra egyedülálló, mégis univerzális kihívásaival küzd. Milyen a milleniál generáció helyzete Spanyolországban? Vannak kulturális sajátosságok, amelyek szerinted meghatározzák a fiatal felnőttek életstílusát, karriervágyait, szorongásait?
A generációm helyzetét a hazámban talán így lehetne leginkább összefoglalni: készen álltunk arra, hogy meghódítsuk a világot, de az a világ összeomlott. Spanyolország máig nem tudott igazán kilábalni a 2008-as válság következményeiből, még akkor sem, ha kívülről sokszor úgy tűnik. A stabil karrier ígérete helyett bizonytalan munkahelyek és stagnáló fizetések jutottak egy olyan generációnak, amely gyerekként még természetesnek vette a középosztálybeli élet perspektíváját. Közben az albérletárak tovább emelkedtek, az elvárások pedig nem lettek kisebbek, csak egyre távolibbnak tűnnek. Talán a legerősebb közös élményünk a kiábrándultság. Rájöttünk, hogy a siker, a biztonság és a „majd egyszer” ígérete valójában olyan, mint egy madzagra kötött répa: mindig ott lebeg előttünk, karnyújtásnyira, mégis újra és újra kicsúszik a kezünkből.
A magyar fordítás borítóján Botticelli Vénuszának arcképe van szétpixelezve, és csak egy apró részlet látható élesen. Ez a regény főhősének gondolatait és érzéseit tükrözi, ami a külvilág számára rejtve marad. Szándékos ez?
Azt szerettem volna, ha Marisa gondolatai olyanok lennének, mint egy áramlat, amely magával ragadja az olvasót, mígnem az teljesen elmerül benne. A célom az volt, hogy aki kézbe veszi a regényt, az olvasás ideje alatt a főszereplő fejében találja magát.
Érezze a szorongását és az unalmát, a félelmét és az ürességét, de az öröm, a felismerés és az extázis pillanatait is. Nem a főszereplő introvertáltságáról van szó, hanem arról, hogy a szakmai környezetben a professzionalizmus nevében olykor olyan módon kell viselkednünk, ami nem mindig egyezik meg azzal, akik valójában vagyunk. Meg akartam mutatni ezt a disszonanciát a látszat világa és a lélek mélysége között.
A munka és magánélet közötti egyensúly az elmúlt évek fő hívószava. Szerinted miért vált különösen fontossá ez a milleniálok számára?
Nem szeretem szembeállítani a „régen” és „most” narratívát, mert az könnyen leegyszerűsítővé válik. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha a kemény munkából eltűnik a jutalom érzése, akkor valójában nem marad semmi. Ha egy fizetés éppen csak elég a megélhetésre és a jövő tervezésére, teljesen logikus feltenni a kérdést: végül is miért dolgozunk ennyit? Az elmúlt években szinte megszállott módon kapcsoltuk össze azt, amit csinálunk, azzal, akik vagyunk. A munkától nemcsak stabilitást, hanem önmegvalósítást, identitást és boldogságot is várunk. És amikor talán mindezt elérjük, feltesszük a kérdést: valóban ennyi? Tényleg boldoggá tesz ez engem? Azt hiszem, ekkor kezdődik az a fajta belső vizsgálódás, amire utaltál. Amikor elkezdjük megkérdezni magunktól – ahogy Paolo Sorrentino teszi a La Grazia (A kegyelem) című filmben -, hogy vajon kihez tartoznak a napjaink.
Milyen üzenetet adnál a fiatal felnőtteknek a belső elégedetlenséggel és a külső elvárásokkal való egyensúly megtalálásához?
Nem merném megmondani senkinek, hogyan éljen, mert ezt még én magam is tanulom. Ezért csak megismételném azt a mondatot, amit egyszer nekem mondtak, és amire gyakran gondolok: „Ne hasonlítsd magad másokhoz!”
Te hogyan találsz egyensúlyt a magánéleted és a munka között?
Jelenleg kiváltságos helyzetben vagyok, így én nem vagyok jó példa. Egészen a közelmúltig az írói tevékenységemet az újságnál végzett munkámmal egyensúlyoztam ki, de az elmúlt néhány hónapban kizárólag az írásból élek. Nem kell semmit összeegyeztetnem, mert az írás mindig is életem elengedhetetlen része volt. Amikor túlterheltnek érzem magam, amikor nem tudom leírni, amit szeretnék, amikor egy bekezdéssel küszködöm vagy hiányzik az ihlet, vagy amikor másokkal hasonlítom össze magam, és azon tűnődöm, hogy jól vagy rosszul csinálom-e, azzal nyugtatom magam, hogy csak egy apró porszem vagyok az univerzumban… és elmúlik.
Marisa mestere az „irodajátéknak”. Ez egy olyan stratégia, amit mindannyian alkalmazunk a munkahelyen: bólintunk, egyetértünk, mosolygunk, buta vicceket mondunk. Honnan jött ez a gondolat?
Számomra az „irodai játék” annak a kiterjesztése, amit gyerekként csináltunk, amikor „felnőtteset játszottunk”. Amikor gyerekként úgy tettünk, mintha felnőttek lennénk, akiknek problémáik és felelősségeik vannak, pedig csak gyerekek voltunk, akik felnőtteket játszottak.
Szerintem van egy ijesztő pillanat a felnőtté válás során, amikor körülnézel a szobában, hogy hol van a felelősségteljes felnőtt, és rájössz, hogy az a személy te vagy. És szerintem ez a pillanat azért olyan ijesztő, mert legbelül mindannyian egy kicsit úgy teszünk, mintha tudnánk, mit csinálunk, miközben valójában improvizálunk, és a legtöbb esetben fogalmunk sincs róla.
A regényben a főszereplő elmagányosodik annak ellenére, hogy körülötte sok ember van. Szerinted mi okozza, hogy manapság sokan éreznek hasonló elszigeteltséget, és nem mernek elköteleződni?
Úgy gondolom, hogy a magány a mi korunk nagy, néma világjárványa. Hihetetlenül összekapcsolódva élünk, mégis teljesen elszigetelten egymástól. A nagyvárosokban nincs biztonsági háló: nem ismerjük a szomszédaink nevét, nincs senki, akit felhívhatnánk egy utolsó pillanatban felmerülő kéréssel. A kapcsolatok is furcsává váltak, alig néhány év alatt az abszolút függőségtől a legnagyobb függetlenségig jutottunk el. A kötelékek törékenyek, a kapcsolatok pedig változékonyak. Nagyon sokan érzik magukat magányosnak, és ami még rosszabb, bűntudatot éreznek azért, mert magányosak, mert nem lenne szabad ennyire egyedül lenniük. Ez szégyenérzetté vált. Azt hiszem, elveszítettük annak a képességét, hogy igazán kapcsolódjunk egymáshoz.
Mit adott az újságírói tapasztalat a könyv megírásához, és miért döntöttél úgy, hogy ezeket a témákat most regény formájában dolgozod fel?
Úgy gondolom, az újságírás erős mesterségtudatot adott nekem. Az újságírásban sok kérdést teszel fel a világnak és másoknak, amikor egy téma felkelti az érdeklődésedet. A szépirodalomban viszont sok kérdést teszel fel magadnak. De minden azzal kezdődik, hogy kifelé tekintesz, és megkérdőjelezed a megfigyelt valóságot. Számomra a két világ szorosan összekapcsolódik. A regény témái is ebből születtek: a megfigyelésből és a kérdezésből.
Mik a terveid a jövőre nézve?
Megírom a harmadik regényemet, és sokat pihenek.
Fotó: Andrea Casino
