A tabuk ledöntése, a testpozitivitás, az önelfogadás, az empátia, a tolerancia a fő vezérfonalak Szombat Éva művészetében – és az is, hogy egy kicsit boldogabbá tegye az embereket.
Megtalálni önmagunkat
Kellemesen süt rám a kora tavaszi nap, ahogyan sétálok a Daróczi utcai hatalmas, barátságtalan épület felé, ahol Vica stúdiója van. Eszembe jut, hogy szinte pont tíz évvel ezelőtt találkoztunk először egy házibulin, aztán később már hivatalosan, egy interjú miatt. Kíváncsi vagyok, ő mit gondol a huszonéves és a harminchat éves Szombat Éváról – a művészről és az emberről. Meg lehet ragadni néhány mondatban a különbséget?
„Kicsit szétesett, tipikus huszonéves, bulizós, önmagát kereső ember voltam. Amióta megismerkedtem a férjemmel, Dáviddal, sokkal magabiztosabb lettem, és ez nyilván a művészetemre is hatott”- mondja. Ugyanakkor nemcsak a kor és egy szerető párkapcsolat, hanem egy gyászfolyamatot kísérő terápia is alapvető változásokat hozott Vica életébe. Néhány éve hirtelen elveszítette édesapját, és ennek hatására kezdett el terápiára járni, ami segített abban, hogy megtanuljon nemet mondani akár a magánéletében, akár a munkájában, tudatosabb legyen és elfogadja magát olyannak, amilyen. Úgy érzi, nagyon sok régi, helytelen mintára figyelt fel a terápia hatására az életében, és ha nem megy el, ma sem magánemberként, sem művészként nem ugyanaz lenne, aki.
„Egész kisgyerekkoromtól rengeteg szégyen volt bennem a testemmel kapcsolatban. A Beyond the curve (magyarul az Íven túl) című projektemben a saját testsúlyommal való viszonyomat és általában a társadalom testtel kapcsolatos attitűdjét dolgoztam fel. Lefotóztam a hurkás hasamat, a fenekemet, és jól esett, hogy kipakoltam a problémát.”
Vica ugyanakkor hangsúlyozza, hogy számára a testpozitivitás is ellentmondásos fogalom. Jobban örülne egyfajta „testneutralitásnak”, azaz annak, ha nem kellene folyton ítéletet mondani a testről, elhelyezni a szép vagy csúnya tengelyen, hanem egyszerűen csak lennénk – hiszen a viselkedésünk, kisugárzásunk, a személyiségünk mégis csak többet számít, mint az, hogyan nézünk ki.
Feszegetni a határokat
„Nagyon érdekel az a téma, hogy hogyan fordítsuk a sorsunkat jobbá. Szívesen fotózok olyanokat, akikkel valami tragédia történt, de sikeresen fel tudták dolgozni. A Practitioners (Boldogság a gyakorlatban) sorozat is erre reflektál, de az Orgazmust kérek, nem rózsát projektben is az érdekelt a legjobban, hogyan fogadja el valaki – adott esetben korlátozó minták, traumák, megszégyenítés után is – a saját szexualitását. Nagyon idegesítenek a konvenciók, és jó ezeket felrúgni” – mondja, hozzátéve, hogy talán ezért is van, hogy számára mindig a kívülálló karakterek az igazán érdekesek.
Vica a beszélgetésünk idején éppen egy mérföldkőhöz ért, lezárt magában egy több mint ötéves korszakot. Az Orgazmust kérek, nem rózsát egy jópofa fotósorozatként indult, végül a művész eddigi legkomplexebb és legkomolyabb projektje lett. Itt is az érdekelte a legjobban, hogy adott esetben traumákat, káros beidegződéseket feldolgozva hogyan lehet kitejesedni a szexualitásunkban. Minél többet beszélgetett a fotókon szereplőkkel, annál egyértelműbbé vált számára, hogy ezt a munkát leginkább könyv formájában lehet megvalósítani. 2020-ban Capa ösztöndíjat nyert két másik fotóssal (Bácsi Róbert, Turós Balázs) együtt, utána egy évig dolgozhatott a projektjén, amivel 2021-ben megnyerte a nagydíjat.
Sok szerepben kiteljesedni
Szombat Éva szeret sok lábon állni, sokféle szerepben kiteljesedni. Az egyetemi oktatás és a doktorira készülés is új aspektusokat, kihívásokat hoztak az életébe, amikkel küzd is, de ezt nagyon izgalmasnak éli meg.
„Megtisztelő volt a felkérés, hogy oktassak, de eleinte nehezen helyezkedtem bele a szerepembe. Főleg az zavart, hogy tehetséges fiataloknak a munkáit kell minősítenem. Egyfelől féltem, hogy egyáltalán milyen alapon döntöm el én, hogy mi a jó és mi nem, másfelőlnagyon nehezemre esik más munkáját kritizálni – ugyanakkor egyre könnyebben kezelem ezeket a helyzeteket, és jó érzés például látni, hogy amióta itt vagyok, már vannak olyan diákok, akik kiforrott művészek lettek időközben.”
Vica gondolkodik egy, a saját gyászát és a halál tabusítását feldolgozó projekten, de az elmúlt öt év megfeszített tempója után most azt érzi, hogy pihenésre van szüksége.
„Ha őszinte akarok lenni magammal, most csak úgy lennék, és nem csinálnék semmit. Várnám a vágyat, ami ismét alkotásra ösztönöz.”
Fotók: Szombat Éva; portréfotók az alkotóról: Rédling Hanna
Olvasd el a teljes interjút a Remind Bookazine harmadik lapszámában!
Ha tetszett a cikk, kattints, és olvasd el Eke Angéla fotókiállításáról készült interjúnkat is!
